Báger Gusztáv: Időtáv mollban. Széphalom Könyvműhely, 2003

Báger Gusztáv ízlésesen megcsinált, nyolcadik verseskönyve nem egy könnyű, elalvás előtti olvasásra ajánlható kötet, ami nem csupán a verselés sajátosságaiból, a kötet nyelvezetének olykori mesterkéltségéből, valamiféle nyelvi eszménynek, elvárás-rendszernek való megfelelési kényszeréből fakad. Bosszantóak tudnak lenni mindenekelőtt a direkt politikai kiszólások: a Hubay Miklósnak ajánlott Végtelen napjaink második blokkjának aktuálpolitikai vonulata még talán - merthogy költészettörténeti áthallásai is vannak - nem szúrja túlságosan az olvasó szemét („Fertőző találkozások? / Ki kivel? / Elveszett fogalom: »a nép«.”), ám ugyanennek a versnek az első részében olvasható „(d)emokráciát deficittel? / Megkaptátok.” sor, vagy a Politika bevezető sorai („A szocreál épületek előnye: / könnyű ledózerezni őket”) már kifejezetten zavaróak, még akkor is, ha tudjuk, Báger Gusztáv kötetének második ciklusa „politikai” költészetként is értelmezhető. Nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető ugyanakkor néhány kósza sor, mint például az Úttörő című darabban, amelyben ,,[ü]tés helyett hangvelő ráz / koponyát, házat, ablakot”, de ugyanilyen kihívás elé állítja olvasóját az Öröklét című vers is, amelyben az alábbi három sor okozhat fejtörést: „Itt nem lehet, hogy véget szab / a tér hálóját feszítő / megöntözött négyzetmag.” Amint a Galamb című kétsoros záró sorának képzavara sem enged közelebb a parabola megfejtéséhez: „Test helyén magozott befőtt. / Aszfalton repül a szárny.” Problematikus továbbá, hogy a versek rövid terjedelme, laza szövete néhol egy-egy kidolgozásra érdemesebb gondolat nem kellően kiérlelt (f)elhasználását eredményezi, ahogy azt az érthetetlen című Csak példája mutatja: „szürke hétköznapok / esős templomkertjei // hol fölragyog egy isten / napfürdőző homloka”. Sok helyütt rímkényszer terheli a verseket, ami például az Öröklétben részint a romantika jellemző szimbólumait, részint a klasszikus modernség lírájának képhasználatát, nyelvezetét vonja játékba, csakhogy ez a játékba vonás - mindennemű reflexió, akár: irónia híján - a puszta imitáció szintjén marad: „A városnak ez a pontja / - Erzsébet és Lánchíd között - / titkok kék szalagját bontja.” A nyelvi vakvágányra futás azonban néhol - kompenzálva a távolságtartás hiányát és a nehezen értelmezhető azonosulási kényszert - szürrealisztikus látomásokban oldódik fel: „menekülnék, nem lehet / át kell kelni - kiéhezett / sárga imamalom / kerekei sivatagon” (Aluljáró). Máshol ez látszólag poétikai funkcióval van felruházva, mint ahogy az a Torinói száguldozók című önreflexív - mert a nyelv megzabolázhatatlanságáról, öntörvényűségéről „beszélő” - ötsorosban olvasható: „Keskeny utcák, / sikátorok. / Tízpercenként / széjjelfutnak a szavak. / Guruló, koccanó tárgyak.” A kötetben ujjgyakorlatszerű, kifejezetten gyönge versek is találhatók (Tesz-vesz város, Bumeráng, Küldemény, Tánc), ezek mellett azonban bőven érik kellemes meglepetések az olvasót.

Az Időtáv mollban három ciklusra tagolódik. Az első rész (Jegyzőkönyv) a - külső - világ rekvizitumainak, az elmúlás megannyi fenyegető jelének számbavételével közelít a személyiség hangsúlyosan és deklaráltan rejtett problémái, mindennapi kudarcai felé. A második rész (Ecce) a pusztító-pusztuló emberi természet szomorú-keserű látleletét adja (sok reflexióval a megrázó 2001-es terrortámadásra) - értékéből azonban sokat levon a tolakodóan politikus hangütés, mely nem feltétlenül gazdagítja az értelmezési tartományt. A harmadik, záró ciklus (Időtáv mollban) az előző két rész költészeti-egzisztenciális „eredményeinek” összegzésére vállalkozik („Elmúlt a nyárfák májusi vattázása / cipőtalpak gyors léptű járdáin / szétrobbantak a mákszemnyi aknák” - Hamuszobor); borús tónusán a különösen őszinte szerelmes versek sem enyhítenek.

Az új kötet versei formai szempontból elsősorban a központozás gyakorta tüntető hiányával, az ebből (is) fakadó töredezettséggel, az olvasót intenzívebb befogadói aktivitásra ösztönző elhallgatással jellemezhetők. A központozás elmaradása az avantgárd és a szabadvers örökségéhez való visszanyúlásként értelmezhető, s bár a kivitelezés helyenként poétikailag nem kellőképpen indokolt, ahol igen, ott többnyire a vonatkozó vers, sőt néha az egész kötet poétikájáról is számot ad. A Meszesedésben mindez a magyar költészet szép és komoly hagyományokkal rendelkező egzisztenciális vonulatát ötvözi a szabadvers lecsupaszított versnyelvével: „Fejemet a hangok / sűrű abroncsok / körbe futják // Csigolyákon a kalapács kisebb / lazulást / kopog”.

Báger Gusztávnak a lét kihívásaival szembenéző, kérdéseire megfelelni próbáló verseiben a pőre nyelvezet az idő előrehaladtával megtisztuló, terheitől lassan megszabaduló emberi szervezet analógiájaként jelentkezik. A Misztérium ,,[a] bentről semmit sem tudunk”, ,,[b]entről szinte semmit se hallunk”, illetve „[b]entről szinte semmi se látszik” strófakezdő sorai a létnek kiszolgáltatott személyiség tehetetlenségét érzékeltetik, melynek a megfelelő „időtáv” megtételével bekövetkező lezárás vethet véget, amely viszont már független az érz(ékel)ő individuumtól: „Mintha minden simán működne tovább. / S mikor elér egy váratlan jelzés, / mintha meg se riadnánk.” Az első ciklus címadó verse, a Jegyzőkönyv tördelése, valamint a szöveg kíméletlen, száraz, dokumentarista jellege is a szétesettség, széthullás élményét közvetíti.

A már említett Aluljáró sugallta tematika Báger Gusztáv kötetében igen hangsúlyos (különösen a könyv első ciklusában), a versekben tapintható a szolidaritás, a humanizmus - az Időtáv mollban szerzője vállaltan a klosárok, elesettek költője. Már a kötet nyitó verse felhívja a figyelmet erre a programra: „nem tudom mért - nekem / a clochard-ok köszönnek” (Rejtély). A Csonk, pontosabban az elesett ismeretlen ismerős versbe foglalt anyagi támogatása pedig akár az - általános értelemben vett - „utcai barát” ihletadó személye előtti főhajtásként is olvasható: „Koldus-tükrökből / kandikáló kések / háromujjnyi űr. // Nekem naponta ötven forintot ér.” Az EU állatvédelmi szabályozása című vers alcíme pedig expressis verbis fogalmazza meg az ironikus alapállás indítékát (A honi hajléktalanprobléma margójára).

A kötet egyik fontos - bár a szöveg végére érve kifulladó (!) - verse, az Ugyanúgy, szintén az elmúlás veszélyének kitett személyiség állandóságának illúzióját leplezi le, melynek egyik legszembetűnőbb vonása az ünnepek szerepének átértékelése: „telve vagyok. / Ajándék nélkül is.” (Karácsony). A Töprengés a Candido bárban című versnek a hérakleitoszi szállóige kifordítását megcélzó sorai ugyanennek az élménynek a rögzítését szolgálják: „árnyéklábbal lépegetek / már csöppet se remegve / álló vizü folyókba / több egyazon mederbe”. Az idő Báger Gusztáv verseiben gyanúsan változatlan („Megint csak hét / nap a hét.” - Viszonyok; „talán halhatatlan ellenség / a lökdösődő óra” - Rejtély), legmélyén azonban az elmúlás veszélye rejtezik.

A személyiség ilyen erejű - kozmikussá növesztett (Óvóhely, Ninivébe majdnem) -válságának közepette a szerelem sem hozhat megváltást. A kötet „szerelmes” versei az illúzióként (voltaképpen végleg elmúltként, letűntként) értett szerelem nyelvbe (irodalomba) írtságát tematizálják: „Kirándulásunk megálmodott / térképén délibábok imbolyogtak.” (Versekkel hétvégén) - de a beteljesült, kéznél lévő szerelem is kiüresedett, beposványosodott kapcsolatokkal egyenértékű, amit a Természeti csapásokban a központozás hiánya is nyomatékosít: „Esőben már nem locsolunk / nem vagyunk bőkezű szeretők / vágyainkra csatornát szereltek”.

Báger Gusztáv érezhetően szinte mindenhonnan merít, számos költészeti korszakkal (romantika, klasszikus és kései modernség, avantgárd képversek) megtalálja a hangot, viszont költészete egyetlen helyre sem sorolható be igazán. Az Időtáv mollban verseinek szerencsés feszültséget kölcsönöz a klasszikus irodalmi eszközök fegyvertárának kiaknázására törekvő, egyidejűleg a tárgyak, szavak anatómiáját (fémes szerkezeteket) középpontba helyező poétikai eljárás. Az Ugyanúgy című versben olvasható négy sor („Ha este ugyanúgy hullok / völgybe ránt a mély // Időnként ha elkopok / egy porszem csillagot talál”) találkozása a Tavaszváró című árva haikuval ugyanúgy a személyiség elesettségét, kudarcélményét foglalja versbe, minek nyomán a létösszegzés gesztusa a szerkezet rozsdásodásával, csikorgásával, lassú, de biztos elhalásával, legalábbis ennek fel-, illetve beismerésével jár együtt: „Álmot futott a / tél. A fölfázott vízcsap / belőlem csöpög.” A (versbeli?) szubjektum felépítésének, újraépítésének gesztusa így irodalomtörténeti gesztussá is válik. A „részek helyett új-Egész” zárósor (Végtelen napjaink) a hagyománytöredékekből való építkezés költői szándékát fogalmazza meg. A létösszegzés felől nézve a versek olykori elégikus tónusa kifejezetten autentikusnak tűnik, különösen, hogy a magyar költészet legszebb hagyományaiból szemezget. Így lehet - példának okáért - a Báger-költészet szerves részévé a Berzsenyi-költészet egy hangsúlyos trópusa: „Egyszerre van/nincs: messze szét / a szárnyas idő romjai.”

Az Időtáv mollban költeményeit olvasgatva úgy tűnik, a kérlelhetetlen múlás-változás egyetlen ellenszere az emlék, még inkább az emlékezés folyamatának megragadása - egésszé tenni (újra) azt, ami egyértelműen széthullni, elveszni látszik. A kísérlet a személyiségnek, a személyiség egészének újbóli megragadásával azonos. Az azonnali múlttá válás, illetve ennek nyomon követése legjellemzőbben a Gesztenyesütésben jelenik meg: „Torok könnyű liftjén / a mályvatörésű test / születő emlékként / olvad el.” A kötetben több, helyszínhez (Dubrovnik, Agárd, bárok) kötődő/köthető darab olvasható. A képzelt, avagy valóságos helyszínek hangsúlyozása (több esetben: címbe emelése) ugyancsak az emlékezés folyamatának megragadását könnyíti meg. A siker záloga a szentimentalizmus nélküli tudomásulvétel, a környezet tárgyainak, kellékeinek száraz adatolása, lajstromozása („Árnyékok tolakodnak. / Madarakra levelek, / levelekre madarak.” - olvasható a címadó versben). Számvetés, a múlttal való illúziótlan szembenézés ez, melynek - bármilyen furcsán is hangzik - egyik eszköze a hiány felőli közelítés, a tagadás módszeréből kiinduló válaszadás. A múlt a hiány képezte hézagokból rajzolódik ki. Az ennek során keletkezett feszültséget többek között a főnévi igenevek általánosító ereje oldhatja föl (itt: bibliai allúzióval): „Oltatlan törzsemmel / olajág kardjába dőlni // Balzsamozott szélbe bújni / levetni fázó rongyaim” (Dubrovnik). A már idézett Meszesedés képei is - ugyanilyen okból (emlékek konstrukciója) - a személyiség legrejtettebb lényegéhez való leásásról, az egykor volt történések előbányászásáról, rekonstruálásáról számolnak be: „Szürke kéreg boltozata / millió kőág / közt / feszül”.

A múltat jelen idejűvé tenni, az emlékeket újraélni s újraírni a magyar költészetben ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkező számvető, létösszegző versek felé mutat - ennek nyomai az Időtáv mollban versei között is felfedezhetők: „Látványt lobbant fejtetőn a tűz / kaleidoszkóp tokjából fényes szikra pattan” (Zászló). Lehet, hogy miközben Báger Gusztáv - költői - kérdések sokaságát teszi fel, profetikus erejű válaszokkal rendelkezik? Ha ez így van, ráadásul a szerző ezzel tisztában is van (és miért ne lenne!), akkor a következő verseskönyv még határozottabban kijelölheti a Báger-költészet alakulásának útját.