(naplórészlet)

Gyors indulás Kidébe. Gábor visz le kocsival. Judit, Ili beraknak a kocsiba hat bőröndnyi csomagot. Sebaj, a hátsó ülésen van elég hely. Előző nap érkezett Kovács András a szüreti napokra - mellesleg Kidében nincs is szőlő.

Egyszer régen egy versenyen Bata bora kapta az első díjat. Amikor kérdezték, mekkora a szőlője, hány tőkéje van, bevallotta, hogy egy, amelyik felfut a ház falára.

Nem álltunk meg - szokás szerint - a Király-hágón ebédelni. Kolozsváron csak átrobogtunk. Így is négy házra mutathattam volna, ahol laktunk, mert szülővárosomban november elsején költözött a fél város. Az emberek folyton ide-oda költözködtek. Ma sem tudom, miért. Talán az impériumváltás után mindenki kereste a helyét? (Aztán nem találta.) Világításkor is a temetőbe egyszerre ment az egész város, felekezeti különbség nélkül. Az utca közepén és csöndesen hömpölygött a tömeg, és a Házsongárdi temető úszott a gyertyafényben. A sárga, rozsdás lombok viszonozták, felerősítették. Itt-ott dalárda, hegedű, cigányzene szólt. Hm. Ezt itt is meg kéne valósítani. Viszek is ki legközelebb Miklós sírjához egy kazettát a kedvenc énekével: „Kikötöm lovamat”.

Kide felé már csak földhát van. Az eső hol előttünk, hol utánunk, hol ránk esett.

Kide. Berta nagyon nehezen mozog. De maradt a régi humor, önirónia, kedves hang, mozdulat. Mulattunk, nevettünk. Előre üzentem Piroskával, a szomszédasszonnyal (nála a falu egyetlen telefonkészüléke), hogy főzzön töltött káposztát. Túl puhára főzte a töltelékeket - de nagyon jó volt. Gábor megevett egy fél tálnyit, vagy tíz tölteléket. Aztán kakaspecsenye. (Nem is tudtam aludni éjjel...) De fölséges reggeli, Berta, ahogy szokta: pálinka, sajt, kolbász, főtt tojás, dzsem, vaj, ilyen szalonna, olyan szalonna, hideg hús. Elképesztő. Valahogy úgy érzi, hogy mint háziasszony helyt kell álljon, és nagyon jó volt, hogy úgy tudott nevetni, mint régen.

Előző nap volt a püspök látogatása, és a falu őszi szüreti ünnepsége. Bebinek és neki is - fodrász jött ki Kidébe - levágta a haját. Rengeteget számít. Mind a ketten szépen öltözködve, mintha tíz évet fiatalodtak volna. Nemkülönben Magdi, aki hetvenévesen egyedül végzi a munkát az istállóban, a mezőn, a kertben, meg a disznók, tyúkok - persze kirepedezett ujjbegyekkel. Most lakkozva a körmei, gyöngyházszínűre. Azt mondja: „Én szolgáltam föl az asztalnál, csak nem adhatom olyan kézzel a püspöknek a tálat.”

Na, ezen remekül mulattam, az egész falunak jót tett a püspök látogatása. Autóval érkezett, de várta a falu elején kétlovas paraszt szekér, pálinkával, kaláccsal. Átültek rá, úgy hozták be. „Hogy tudott felmászni a szekérre?” - kérdeztem. - „Elől húzták, hátul tolták?” „Dehogyis, parasztfiú volt, könnyen fellépett.”

Kell az élet, kell az öröm, a szüreti bál. Táncot tanított be Bebi, nyugalmazott tanítónő, Berta unokahúga. Berta föltette az Ilitől kapott függönyöket, és ugyanolyan drapp takaróval letakarva mind a két díványt. Csak ott, ahol az ágynemű maradt az ágyon, az a szörnyű, nehéz, piros cserge, ami nagyon szép volt valaha, de ha a színe megkopik és egyszínű, akkor mint az öregasszonyok, olyan lesz - lett. Na de, ott a többi. Föltette az asztalra azt a fantasztikus bársonnyal, arannyal, gyöngyökkel díszített, hímzett takarót, amit szintén Ilitől kapott - így megfiatalodott a belső szoba (a püspök látogatására). Mindenütt gyönyörűen kitakarítva. Félt mindenki, hogy fognak társalogni a püspökkel, de Berta éppen Márai-naplót olvasott, szóba került Márai - büszke volt, hogy tud mit beszélni. Nevettem, mondtam, Berta, hát te mindenkivel tudsz beszélgetni. Nem az a fontos, mit mondasz, hanem a hangod, az őszinteséged, a nyitottságod.

Így találta mindenki megfiatalodva, Termés nincs, az aszály nagy volt. Tavaly mennyi babot - ott paszuly a neve vagy fuszulyka - adtak, most annyi sincs, hogy nekik elég legyen télire. Viszünk majd vissza száraz babot. Kacagtuk is Gáborral, hogy amit tavaly elhoztunk, most vihetjük vissza. Ő javasolja, hogy menjünk még egyszer, karácsonykor vagy ősszel, de nem. Úgy érzem, hogy sok. És jobb lesz Bertának, ha januárban megyünk, hogy a tél ne legyen olyan hosszú.

Berta Bebivel néha türelmetlen, következetlen. (Ez az öregség? Én is? Vigyázz magadra!) Bebi már fáradt volt - ott volt a három unokája, lánya, veje, azelőtt éjjel bál, azelőtt a püspöki látogatás meg a múzeummegnyitás, múzeum-berendezés, és sütni-főzni otthon is, meg közben ellátni azt a sok disznót-tyúkot. No, a lényeg, hogy Berta szerint Bebi szolgáljon föl - Gábor kitűnően tud fölszolgálni, és én is, nem kell a segítség? Nem, nem, jönnie kell Bebinek. Bebi késik tíz percet, Berta türelmetlen, föláll, hogy ő hozza be a tálat. Nem engedi, hogy mi szedjük le az asztalt, mi azért erőszakkal leszedjük, kivisszük. Bebi mosogat. Berta belekapaszkodik az asztalba, föláll, keresi a botját, és kibattyog a konyhába. Nézni, Bebi hogy mosogat. Hát, igen. (Erre az egyre büszkén mondhatom, hogy ha nálam a vendégek mosogatnak, sohase nézem, hogyan, és mindig hagyom, hogy mosogassanak.)

Mikor megérkeztünk, esett az eső, fújt a szél, sár volt, minden volt. Mindenkinek vittem bőven, Magdának, Bebinek, Bertának mosóport, levesport - amit kacagtam: a mosószappant Gábor szerezte be, eddig ők adták nekem. Maguk főzték. Meg persze fűszereket, tisztálkodóeszközöket, mosogatószert, kézápolót, bőrápolót, tusfürdőt, Nivea testkrém, gyógyszerek (abból nem sokat). Vaníliarudat és kosarat és mozsarat. Nem tudom, hogy miket, de nem elég sütőport (mondtam is Juditnak, hogy sütőport még vigyen). Természetesen kávét, teát, cappuccinót, ilyeneket. Mosóport tavaszig, hogy elég legyen mindenkinek. És hát személyes holmit Bertának: térdvédő harisnyát, ilyen olasz nem tudom én mit. Judit rám parancsolt, hogy hosszú meleg alsó nadrágot és felsőt is vigyek. Nézi Berta, „Te, hát hat meleg, téli nadrágom van, minek hoztál?” (Magamnak is kéne vegyek, erről jut eszembe.) Persze mindenkinek bonbon, dobozostól.

Másnap kisütött a nap, elmentünk sétálni. Az, amire vágytam, ott voltak a cinteremben a hamvas, besztercei szilvák a fűben, az éjszaka leesett diók. Csudálatos volt. Az utolsó őszi virágok és a kidei kertek. Egymásba nyúlnak a haldokló, öreg gyümölcsöskertek, a házak mögött, azután a domboldal, azon túl az erdő.

Sokat beszélgettünk a halálról Gáborral. Miért? Ő nem készül meghalni. Egyre nagyobb a gyanúm, hogy küszködik, még mindig - ha már kezdi is fölismerni, hogy milyen is volt a házassága és a zűrzavaros szervezés a gyerekekkel, a programok. No, megyünk a kertbe, és egy öreg fa, amelyik kidőlt, de az egyik ága még él, egy félkört alkot, s nőnek levelek rajta. Azt mondja Gábor, „olyan, mint az életem”. Szerinte most még fog jönni egy olyan korszak, amikor alkotóképes vagyok, és majd jól tudok zárni, meghalni. Le is fényképezett az ív alatt. Aztán leültem a piros almák közé egy másik fa alá, és akkor látom, hogy mellettem nagy rakás lótrágya.

S abba beleesett almák. Rohadnak a piros almák a lótrágyában. Kacagtam. Az élet és a halál, az öregedés - születésem napja volt. Pont október hetedike.

Berta nem emlékezett rá, és jó volt - mindig arra vágytam -, hogy a születésnapomon csöndben, egyedül legyek. Meg aztán ezen a napon tudtam Gáborral úgy beszélni, és megértetni, hogy én hogy készülök a halálra, és ő hogy próbálja meg elfogadni. Mert időnként, noha elfogadja, hogy én akarok, de ő lázadozik, és úgy képzeli, legalábbis szeretné, hogy még sokáig éljek. Úgy érzem, hogy egyre inkább úgy tekintem, mint a gyermekemet, noha néha ő is rám szól apai hangon, jókat mulatok: „El tetszett felejteni a szemetet kidobni, ha ide tetszik készíteni, majd én kidobom”, de ezt nem ilyen hangon mondja, csak én most mulatok magamban. Ő határozottan: el tetszett felejteni a szemetet! Mondtam neki, hogy „szép, udvarias szemrehányás”. Ha az ember öregszik, akkor gyermekes tulajdonságai is vannak. És feledékeny. Nemcsak a szeméttel.

Utolsó délután megint kisütött a nap, oszlottak a felhők. Vágytam egyedül lenni, nem is éreztem jól magam (magas vérnyomás, szédülés). Berta nem volt sehol, bementem, és lefeküdtem. Kiderült, hogy Berta keresett, és ő, aki nem jár - Bebinél egy éve nem volt, a cinterembe se tud felmenni a férje sírjához -, bement Bebihez keresni, nem tudta, hol vagyok. Kiment hátra a kertbe, föl a rét felé, kiabált Gábor után, nem találta Gábort. Leült az ablakom alá a padkára, és sírt. Nem hallottam.

Megérkezik Gábor, és mondja, hogy otthon vagyok. Erre bekocogott, rám borult zokogva, „Azt hittem, hogy megbántottalak, és elmentél, és olyan rettenetes volt, hát miért nem szóltál?”

„Nem tudtam, hol vagy, és azt hittem, hogy természetesnek veszed, ha Gábor sincs, én sem vagyok, elmentünk sétáim. Tudod, hogy mennyire szeretek mindennap járni, és tudod, hogy szoktunk együtt sétálni.”De ő Gábort sem találta, és amikor egyedül közeledett, attól még jobban megrémült: eltűntem.

„De hát Berta, ha én megharagszom, akkor is megmondom, hát mivel sérthetnél meg? Te nem sérthetsz meg, 75 év barátság után. És mit gondoltál, hogy elbujdosom az erdőkbe?”

Közben belépett Gábor, és kapta a fényképezőgépét, lefényképezte, hogy rám borulva sír Berta. Miután kiment Gábor, azt mondta: „Te nem tudod, az egész életemen át téged szerettelek a legjobban.” Ettől megdöbbentem. Nyilván úgy értette, hogy barátságban. De amit utána mondott: „Nem mentem volna hozzá Barnához, ha a szüleim mondják, hogy veszélyes az a betegség.” (Négy hónappal az esküvő után meghalt.) S tudom, hogy Elihez (a közben megözvegyült unitárius paphoz) sem szerelemből ment, hanem józan elhatározásból. Semmi öröme nem volt az ágyban, s mégis. Mind a két házassága szép volt, boldog volt. Csak utólag azért, most, most, néha az álmaiban tör fel a probléma - azt meg is írtam a gyászolók álmaiban.

Erről jut eszembe, hogy vittem neki a Kharon folyóiratunkat, mert benne van ez az írásom. Meg Wass Albertet, Nők Lapját, más könyveket, a borítéktól a levélpapírig, a füzetektől a csomagolópapírig, egérmérget. Annácskával felváltva mindenütt kerestük, amit kívánt: por-mérget. Annácska vett valamilyet, nem kapott mást. Berta kinyitja, s azt mondja „Hát ez az, amire folyton vágyom.” Annácska az egérméreg mellé küldött könyvet, s mindkettőnknek, vagy legalábbis Bertának - mert itt hidegek a telek - sí-öltönyöket. Nagyon szépek, ápoltak, tiszták, kényelmesek. De mit kacagtam, se Berta, se én nem fértünk bele. Annácska, Annácska nem veszed észre, hogy mennyivel karcsúbb vagy? No jó, azt mondtad, hogy a feneked neked nagyobb, és az valamennyit fölvesz. Nem nagyobb a feneked, és nem vesz föl semmit. Nemes Nagy Ágnesnek is az volt a fixa ideája, hogy nagy a feneke, sokat kacagtunk rajta is. Nekem mondta többször, de egyszer őszintén elmondta Miklós és Balázs előtt.

De a fogtechnikushoz már nem tudtuk elhurcolni Bertát. Persze ez azt jelentette, hogy egy nap a megérkezés öröme, na és az ajándékkiosztás. (Szerencsére mindenkinek külön csomagoltam.) De neki is annyi volt a személyes ajándék, utána pedig a háztartáshoz szükségesek a hangyairtótól a molyirtóig. Semmit nem lehet kapni a faluban. Olyan volt, hogy szédült már - pedig adagoltam, hogy első este a személyes ajándék és így tovább. És valóban, akkor volt még egy nap, és a következő nap már indulni kell.

Erőltetett menetben jöttünk Pestre. Előző éjjel fagyott, esett az eső, ez volt, az volt, kocsiban ettünk, és megálltunk egyszer feketézni, egyszer benzint feltölteni. A határon csak átsuhantunk, könnyen engedtek. Még csak azt sem kérdezték, hogy van-e elvámolni valónk. Csodálkozott is Gábor, mondtam, hogy: „Ha disztingvált öreg hölgy ül maga mellett, akkor nem gondolnak rosszat.” Micsoda hülyeség. Tudniillik ma már a gyerekeket is be lehet tanítani, s az öregasszonyokat is. De lehet, hogy mégis van valami hitele vagy a nyugalma az embernek, meg az, hogy ő se félt, én se féltem. Ő nem tudja, mi az, hogy félni a román határon, hogy mit vesznek el, mit nem, megmotoznak, levetkőztetnek - régen. Én pedig már elfelejtettem. A régihez viszonyítva ma mit tehetnek?

Megérkeztünk idejében, és szerencsére nem engedtem Bertát sok mindent csomagolni - úgysem szabad a cukrom miatt, termésük nemigen volt. Juditnak megtiltottam, hogy bármit hozzak neki, mert úgyis megy hamarosan. (Te jó ég, mennyit szokott Berta csomagolni: almát, diót, babot, zöldséget, paszulyt, befőtteket, savanyúságot, aszalt szilvát, pálinkát, sült csirkét, süteményt, a tojást előre gyűjti. Aztán Bebi, Magdi.)

Láttam a falu szenvedését és az éledését. Csak öregek élnek már a faluban. Gyermekek nincsenek, bezárt az iskola Bebivel. Mit számít egy kis ünnep, a püspök, a szüreti napok, szőlő nélkül is. Bebivel még elmentünk megnézni a tájházat. Elkérte direkt a kulcsot, mert úgy volt, hogy csak Magdival megyünk - mert neki nagyon sok dolga volt -, de aztán csak jött. Abban a percben, ahogy beléptünk, átváltott idegenvezetőre, rengeteget mulattam. Nagyon szépen megcsinálta Kovács András. Tudom, hogy tíz évet küszködött. Most be is van rendezve, igazi, élő - de már romlik a tető. Mert ezt a szalmatetőt bizony évente kell gondozni. Valamit megél az ember, hogy milyen mérhetetlenül küszködve éltek itt régen. A szabad tűzhely, milyen kicsi terek, földes padló. Tudom, Bertánál is úgy volt régen - akkor természetes volt. Ma már csak a nagyon szegény, elmaradott faluban találni. Berta, mikor építették azt a házat, ahol most is Bebi lakik a férjével, akkor az volt a legmodernebb, a legszebb a faluban. Különös így, hogy az ember nézi, az öreg kőfalakat - kőfaragók, kőfejtők éltek Kidében -, a kőből épített házakat, vakolat nélkül, szalmatetővel, parányi ablakokkal, alacsony ajtókkal. Hogy változott mindennek a kényelme, a mérete, az anyaga, az arányai. Sajnos az újban alig-alig találok jó arányokat. És Bebi, ahogy megküzd a régi házzal. Felújítja. Bertának fürdőszoba, parkett. De ahogy az istálló pusztul, a fészer, a disznóól, a nyári konyha, a csodálatos gyümölcsfák, amelyek már lassan százévesek - nincsenek újítva, gondozva. Régebben Berta testvére, Samu kefélte róluk télen a mohát, eltávolította a korhadt részeket, metszett, permetezett, most semmi. Samu is meghalt. De gyönyörű a kert pusztulása. Remélem, az enyém is az lesz. Jó volt, hogy kinn voltam Kidében a születésnapomon.

Visszatérve Bertára, kacagtuk is, hogy ha meghaltam volna akkor délután, mikor lefeküdtem, az kedves és szép lett volna. „Ide temethettetek volna a szomszéd kertbe, a cinterembe” - noha azt aligha engedik meg idegennek, legfennebb loppal. Román engedély kell. „Valamit csak csináltunk volna” - mondja Berta. Nehéz lett volna elintézni. Jó, hogy a koporsó ott van a padláson. Milyen nehéz lett volna leengedni, lebontottuk a feljárót két éve. Végül is az Berta koporsója. „De kölcsönadtad volna, ugye? Aztán Gábor, Annácska másikat szereztek volna, s Gábor lehozta volna Budapestről.” Na most képzeljétek el, megérkezik, megy át határon, mindenen keresztül az autó, tetején egy koporsó. Húh, ezt meg kéne csinálni. Ott meghalni. Aztán kacagtunk, kacagtunk.

És a vacsorák. Hú, azok a zakuszkák, nahát, sokat vétettem a diéta ellen. Pedig süteményből alig - a tortát meg se kóstoltam. No de, picike bort - szerencsétlen volt Berta, hogy nem iszom. Megértette, hogy pálinkát nem. Na de, a mustból - a szíve szakadt meg, de az enyém is. Szőlőt, besztercei szilvát ettem. Úgy, ahogy fölszedtem a földről.

No, tehát Kide nagyon jó volt, szép, ahogy élnek ott kihalóban a régiek, ahogy öregednek, pusztul minden. A kertek, a gyümölcsösök, a házak, kerítések. Jönnek ki a pestiek (pestiek?), kolozsváriak, modern, csúnya házakat építenek, kacifántos színekkel. Ez a kor nem ismeri a szépséget, vagy én nem tudom átlépni azt, amibe születtem, amiben éltem? A ház sárga, az ablakkerete piros, a kapu vasból van - nem kovácsoltvas! -, libazöld. Nem tudom szeretni. Régebben ezt kakofóniának neveztük. S azt tanították, hogy zöldet kékkel nem lehet viselni, mert ütköznek. Harmóniára törekedtek mindenben, most pedig ütközés, ütközés.

Ez volt Kide. Mikor indultunk, Berta ott állt a kapuajtóban. A szomszédok jobbról-balról integetnek. Kétszer, háromszor még megöleltük egymást. Kivételesen nem sírt. Hányszor búcsúztatott sírva. Most is mondta nevetve: „Lehet, hogy utoljám láttuk egymást.” Valóban lehet. Milyen jó volna, ha boldogan, megnyugodva tudna meghalni. Nagyon nehéz, mi vár rá. S látom a türelmetlenségét, velem szemben nem, Judittal szemben sem. De látom Bebivel. Hányszor vagyok én is türelmetlen, hányszor próbálok én is mindenből gyűjteni. Aztán kiszórni. És a lakáskérdés: itt maradjak vagy nyugdíjasház? Nézzem meg a többi lakásokat a házban, akarok-e másikat. Hát akarom is, nem is, itt maradnék, de ha gondozó kell majd? Mi lesz Bertával? Bebi lába is fáj, dagad, a szíve beteg. Alig bírja a saját munkáját. Ritkán jön a püspök, hogy feldobja őket.

Válaszúton jön szembe a tehéncsorda az aszfalton (gyalogjáró nincs, kis padok néznek a házak előtti sárra). A tehenek, de főként a bivalyok nem zavartatják magukat az autóval, mi sem őket, csöndes lépésben haladunk. Majdhogy súrolják a kocsi oldalát nagy hasukkal. Az egyik megáll, és hosszasan bámul be az ablakon. Kidében mindig kiszaladok reggel és este is, hogy lássam a csordát. A nagy terméskövekből felrakott kőfalra könyökölve nézem. Egyik-másik megáll, és visszabámul. Látják, hogy idegen vagyok?

Hazafelé (ez a haza? az a haza?) a kocsiban keveset beszélünk. Kimegy az ember Erdélybe, vagy bemegy? Lemegy, vagy felmegy?

A Király-hágó fái színesedtek a három nap alatt, de különben köd ereszkedik le. Nem szállunk ki. Esszük Berta rántott csirkéjét, amit Bebi sütött ki, aztán egy benzinkútnál feketézünk.

Az Alföldön mindig depressziós leszek, mert olyan lapos. Gábor hátrahajtja az ülésemet, szunyókálok. Elfáradtam. Aztán hirtelen fékez, kihajt a padkára, megállunk a sárban. Valami baj van a kocsival? - gondolom. Kiugrik, és átmegy az út túloldalára. Az út szélére vetett napraforgók a szokottnál kisebb virággal nyílnak még - most, októberben. Behoz belőle hármat, gyökerestül. Itthon még sokáig nyílnak egy vázában. Napraforgókkal vettem körbe Miklóst a hamvasztás előtt.