Ott kezdődött, hogy repülőre ültem, először életemben, tizenkilenc évesen. Nem voltak nagy elvárásaim, nekem már az is szenzáció, hogy nehezebb a levegőnél és mégis fel tud emelkedni - a szomszédom morgott ugyan a kávé miatt, de mondom, nekem nem nagyon voltak elvárásaim. Azt viszont, hogy lezuhanunk, őszintén bevallom, már én is túlzásnak tartottam. Az óceán felett jártunk, úgyhogy mindenki a vízbe zuhant, kivéve engem, aki a repülő apró műanyag mentőcsónakjába estem.

Kapálódzó embereket láttam mindenfelé, és szerettem volna mindenkivel törődni, de sajnos csak egyvalakit tudtam kirántani magam mellé a csónakba. Egy negyven körüli férfit. Azért nyúltam felé, mert szimpatikusnak tűnt, már az út elején észrevettem, és most valahogy még biztonságot is árasztott magából, nekem ez akkor és ott bőven elég volt. Viszont mire őt megmentettem, a többiek, azt hiszem, megfulladtak. Egyébként úgy tűnt, jól választottam, mert elkormányzott minket valami szigetig, aminek borzasztóan örültem, és büszke voltam rá, ő csinálta ugyan, de én voltam mellette. És a gyümölcsöket meg az állatokat is felismerte, mindennap tudtunk enni valamit a másfél év alatt, amit ott töltöttünk. Azt hittem, egész életemben hálás leszek neki, imádni fogom, és reméltem, hogy mindig elfogad engem viszontajándékként, akkor is, ha már nem a szigetünkön leszünk, elfogadja egy fiatal és szép lány szerelmét. Jó, jó, ez hibádzik, hogy maradok fiatal és szép egész életemben, ez most lehetetlennek tűnik, de nekem akkor tervem volt rá, ne nevessenek.

Elterveztem, hogy híres leszek és gyönyörű. Híresen gyönyörű. Lakatlan szigeten az érintetlen, tiszta természetben, kitűnő lehetőség odafigyelni magamra, ketten vagyunk, tökéletes életvitel, amikor nem vele voltam, akkor a szépségemet építgettem, növényeket kerestem, és krémeket készítettem belőlük; napoztattam a bőröm, aztán különleges leveleket raktam rá, órákig rajtahagyva, hogy hassanak; úsztam, hogy szép alakom legyen, másfél évig ebből állt az életem, bevallom, és még csak nem is untam. Ő nem szólt hozzá semmit, bár egy részéről nem is tudott, addig csináltam, amíg élelmet szerzett vagy vizet hozott vagy a házunkat építette. Én meg csak dolgoztam magamon, ékszert faragtam magamból, hogy amikor majd megmentenek, címlapra kerüljünk és értékes legyek és irigyeljék őt, hogy vagyok neki.

Tudom, ez most bután hangzik, de én tizenkilenc éves voltam, és egyszerűen csak tökéletessé akartam varázsolni két életet, úgy, ahogy mindig mondták, hogy kell, ahogy a mesékben olvastam, ahogy az iskolában megtanultam, ahogy szüleimtől hallottam, ahogy a költők megírták, hát mivel járulhat hozzá egy fiatal lány a világ boldogságához, ha nem azzal, hogy ékszerévé válik annak? Ez van nekünk kiszabva, kedvesség és szépség, erre kapunk dicséretet, ehhez kapjuk a biztatást. Én nem voltam rossz, én csak mintaszerűen akartam élni.

Másfél év után aztán ránk találtak, egy hajó jött a szigetre, borzasztóan örültünk. Bár utóbb kiderült, inkább pechünk volt, hogy másfél évre ottragadtunk: erre a szigetre minden nyáron jön egy-két hajó, ez nem a mi lakatlan szigetünk, ez egy ismert, középszerű, egyelőre beépítetlen fürdőhely, az emberek éppen csak megállnak lubickolni vagy úszni egyet az óceánban, meg rohangászni a homokban, aztán hajóznak tovább, szebb helyekre - tavaly valószínűleg éppen nem jött senki, csakis így lehettünk ott több, mint egy évet. A kapitány azt mondta, hogy nagyjából a part mellett zuhant le a repülő, azért nem is kerestek minket annak idején, nem gondolták volna, hogy valaki befelé kormányozza a csónakot, ha túléli a zuhanást, csak hagynunk kellett volna magunkat, és a víz lassan, de biztosan kisodort volna a kontinensre. Vagy ha egy kicsit észnél vagyunk, mondta, és körülnézünk, egész biztos megláttuk volna a partot, mert igazán közel voltunk hozzá. Mondtam volna, hogy éjszaka történt a zuhanás, csak hogy mentsem magunkat - de sajnos már nem emlékeztem, hogy is volt. Mindegy, a helyi lap akkor is készített velünk riportot, már a partra érésnél, és le is fényképeztek minket együtt, nevettem és hozzábújtam, ő meg szégyenlősen elhúzódott, drága alak, gondoltam elérzékenyülve, azt hiszi, nem vállalom, hát dehogynem, nemcsak szépségem van, szívem is. És azért sem haragudtam, hogy rosszfelé kormányzott, mert kiszakadtunk ugyan a valódi életből, de egy sokkal szebbet kaptunk helyette.

Egy hotelban szálltunk meg, külön szobában, mert ő nem akart közöset. Persze, hogy nem. Bementem a szobába, felkattintottam a villanyt, odaálltam a tükör elé, és megláttam magamat: a bőröm ráncos, vörös és kicserzett a naptól, a fogaim sárgák, a hajam csomókban lóg: ijesztő vagyok. Nem voltam ragyogó ékszer, csak egy közönséges és ostoba test. Nem volt szerelem, nem adtam semmit, nem kaptam semmit, elvesztettem másfél évet.