(Részlet)

nov. 7. péntek

Van egy fickó a 9-es trolin, fiatal, szimpatikus kinézete van... színtiszta ártatlanság, imád olyankor utazni, amikor tömeg van, hátulról egészen szorosan rátapad az emberre, mivel többszörösen visszaeső volt, ma reggel rászóltam: „Uram, ha Ön nem ezen a vonalon utazna, nekem nem is lenne nemi életem”, a férfi elpirult, a környező emberek röhögtek: tragikomikum, hogy halálkomolyan gondoltam...

Hosszú évek óta ma sírtam először. Semmiért. És mindenért. Azt hiszem, összedőlt a világ. Megint.

nov. 10. hétfő

Uramisten!, minden este irkálok, csakhogy bebizonyítsam, hogy nekem VAN életem. Önigazolásokat keresek. Vagy hogy ez az élet nem is olyan... milyen?

Nem történik velem semmi lényeges, van egy incifinci részem ebből a francos tortából, amit közös magánynak hívnak...

Ami pedig történhet, az az, hogy szeretek, elhagyok, elhagynak, bőgök, aztán tavasz lesz, reménység, megszagolgatok egy virágot, belenézek a napba, és azt hiszem, boldog vagyok.

Fájok, várok, szagolgatok, fájok, várok, szagolgatok, fájok, várok, szagolgatok,... és a tél mindig megjön. Fáj a napba nézni. Pedig muszáj. Hogy tél után nyár lehessen.

nov. 11 kedd

Ma egész nap mintha megvesztek volna az emberek, reggel a trolivezető leordított egy kismamát, a boltban a pénztáros rosszul adott vissza, elnézést kért, amiért tévedett, de a kedves vevő az őszinte megbánás ellenére lerohadtfasiztázta; a postásnak ellopták a biciklijét a ház elől levelestől, nyilván ünnep van... az arcátlanság ünnepe.

Akkor már inkább legyenek hétköznapok. A rossz valahogy kíméletlenül bemocskol mindent, este már nekem is kedvem lett volna valami gonoszságot csinálni, például belepisilni az uszoda vizébe.

nov. 12. szerda

Ez volt az első ködös reggel. Az emberek árnyakként mozogtak a tejfehér légben... de nemcsak ez volt ilyen légies és megfoghatatlan, ilyen kevésbé nyilvánvaló, esetleges és véletlen. Vége a szép napoknak végérvényesen, ez az egyetlen bizonyosság.

A köd fölszállt, és mintha mégse...

mintha valami láthatatlan súly nyomott volna mindenkit...

és minden lelassult. A maradék gesztenyelevél hullása is...

Egy hangversenyre mentem este, Bach szépen mindent eligazított bennem.

nov. 13. csütörtök

Ááá, játszom, újra játszom, a borús idő ellenére,

esett

és újra esett. Ültem a tejivóban, figyeltem a srácokat, jó volt a tej édeskés íze, jó volt a zaj, jó volt az élet, jók voltak a csöpögő esernyők is, és szerintem nem is vagyok boldogtalan, csak elégedetlen. Micsoda különbség! Még jó, hogy nem csak hétfőkből áll a hét.

Fuccs a letargiának.

nov. 14. péntek

Ma délután megint a városban voltam, fogalmam sincs, miért mászkálok mostanában ennyit, lehet, hogy csak így tudom bizonyítani létezésem, ha telefonálok, ha felhívnak, ha megjelenek itt-ott. Még sok van a télből, túl sok...

nov. 15. szombat

Ez egy tök jó nap, mindig időben jött a troli, ha köszöntem, visszaköszöntek... nem ordítottak le, nem könyököltek belém, szinte unalmas is volt... ilyenkor az ember töpreng, de hát ez nem lehet... valami szar mégiscsak volt!?... és keresgél, és talál, addig turkál, míg valamelyik története piszkos nem lesz. Le is teszem a tollam...

nov. 16. vasárnap

A kávétól talán?, a friss levegőtől?, a beömlő naptól?,

teljesen izgatott lettem,

most, ma biztosan, egész biztosan, végül is már annyiszor és annyiféleképp próbáltam,

de most végre sikerül,

már simul a tenyeremre a megoldás,

szinte bizsergek a gondolatától is,

a kabátujjba belekéredzkedik a kezem,

mintha valaki tempósan tekerné napjaim fonalát, semmi gubanc vagy szakadás,

csak menni és tenni a dolgokat, belesimítani az időt a tenyérbe,

VISSZAMOSOLYOGNI.

nov. 17. hétfő

Egész nap zuhogott. Egy templomi orgonakoncertre mentem, a kezdés előtt már jóval megérkeztem. Csak ültem. Az oltár barna és óarany. A szószék mellett közvetlenül egy mennyezetig érő falfestmény van, az egyik festett angyalka egy hálivúdi sztárra emlékeztetett, ahogy marlenedietriches fejét a tenyerében tartotta, szinte elképzeltem, ahogy csókot dob az imádkozó nénikék felé. El voltam varázsolva. A muzsika lazán, de érzékelhetően beterítette a templom belső terét és finom rezonanciával lebegett a szentek égre mutató karjai között.

nov. 18. kedd

Munkahegyek, csak az orrom látszik ki a papírokból. Közeleg a zárójelentés leadásának határideje. Esténként azt a mozdulatsort képzelem el dögfáradtan, hogy az egész paksamétát egy hatalmas borítékba csúsztatom és írom a címzést, nyalom a bélyeget. Csak már ott tartanék! Még szerencse, hogy istenáldotta kolleganőm van. Szegényre ráférne, hogy a főnök is megáldja olykor-olykor.

nov. 19. szerda

Ma egy értekezleten voltam, de valójában fogalmam sincs, miről szólt, egész idő alatt olyasmik jártak a fejemben, amit mások malacságnak titulálnak, nem is írom le, mik, mert a naplófedél is belepirulna.

nov. 20. csütörtök

munka, munka, munka. Annyi, hogy délután ötig nem volt egy saját röptű gondolatom sem. Álmos vagyok, fáradt vagyok és kész... punktum, gyere álom, repülj az orromra.

nov. 21. péntek

Hurrá!!!!! Elment a jelentés. Mostantól csak színes és végképp lezárt jelentésekről álmodom, és levelek legaljára nyomott tintakék körpecsétekről.

nov. 24. hétfő

Boldog napok! Szabin vagyok. (Páros rím, szótagszám: 4.) Ez maga a költészet. Mert extázis.

nov. 25. kedd

Néha sokkal jobb egy régebbi bejegyzést olvasni, mint egy újat írni, pláne, ha ilyen egy nap, mint ez a mai. Fedőneve: szürke, lényege pedig vegetáció és matatás. Elegem van.

nov. 26. szerda

Ez igen, ez nap!, jó kedvem volt, még az a trolin ülő idétlen fickó se tudta elrontani, aki franctörjönki benneteket tekintettel bámulta, hol az ablakon túli életet, hol meg a szanaszerte ácsorgó utast, és miközben szabályos időközönként halványkék rágógumilufikat fújt ki ajkai közül, és hogy a lufigyártása megfelelően sikeres legyen, az állkapcsával szüntelen és hevesen dolgozta a világoskék anyagot.

Gondoltam, juszt se viszonzom az unottságát és egykedvűségét, és rámosolyogtam, azt hitte, hülye vagyok, és onnantól úgy nézett rám, mint egy tál spenótra. Juszt is...

nov. 27. csütörtök

Vásárolni voltunk... nagyszerű... jól kifáradtam. Utálok egyik boltból a másikba caplatni, de hát asszony vagyok... ez pedig nem rang, hanem beosztás. Elégtételként vettem egy könyvet az antikváriumban, 300 Ft - alkalmi ár igazán. Szerelmes versekért meg pláne. Az első lapján az áll, hogy „Karácsonyra szeretettel Pistától 1966.”

Gondolkodom. Nem a verseken. Pistán. És a lányon is. És a szerelmekről, amelyek antikváriumokban végzik.

nov. 28. péntek

Na, mostantól két db állásom van. Két szar. Így most már csak két krajcár fog hiányozni a héthez.

Mostantól fuccs a péntek délutánoknak.

nov. 30. vasárnap

nem nyavalygok... a nyavalygás nem vezet sehová... hogy mit csinálok helyette?, még nem tudom. Kitalálom, ha időm engedi.

dec. 1. hétfő

A mézszínű nap átcsurog a kopasz ágakon, lábam elé, sárga és arányló, mint a nagyi húslevese volt és a Nap is, mint nagyi mosolya, ahogy a vaníliás cukorral meghintett, még gőzölgő almáspitét elibém teszi és lelkemet is megöleli. Akkor karácsony volt,

legalábbis, így emlékszem. Ez pedig itt egy másik idő és egy másik tér.

dec. 2. kedd

olyan mintha matatnék

dec. 3. szerda

olyan mintha matatnék közben meg várom, hogy a zene megjöjjön valahonnan.

dec. 4. csütörtök

Finom langyos nap volt. Mintha nem is tél lenne. Délután egy kerek órácskát a Dugonics téren ücsörögtem a néma szökőkút mellett, néztem az igyekvő vagy éppen ráérősen sétafikáló fiatalokat. Ez olyan jó. Lobogó hajú lányok, görkorizó fiúk... McDonalds krumpli és műanyagfasírt illata, a sarkon harmonikázó öregúr, előtte kalap pár fémpénzzel... Szeged, ez a városom, csak ide érvényes a villamosbérletem és az emlékezetem.

dec. 5. péntek

Micsoda nap! Hey! Megy ez, hékás! Megy ez, akár a fogaskerekek csúsznak egymásba, látszólag egybevágó semmi és valami... pedig közötte, óh, közötte pedig... de hát tudom, vigyázni kell, tartani kell a lendületet, főként az irányt... csak nem aludni, őrködni a kezdeti lelkesedés fölött.

Azaz... azaz. Igenis. Pláne. Megy ez, hékás!

dec. 6. szombat

Leveleket kell írnom, kedves naplóm, szép világoskékeket a fiúknak és rózsaszínűeket a lányoknak.

Ezek a levélírási napok olyanok, mint a női ciklusok, van, hogy boldog örömmel túlesik rajta az ember, de van, hogy nem, hogy fáj a hasam az egésztől. Ha találkozom valakivel és belenézek a szemébe, rögtön megvan a kapcsolat... de a levél?... össze kell kötni a fonál két végét, különben úgy érzi az ember, mintha pulóvert bontana. Boldog karácsonyt! De tényleg.

dec. 7. vasárnap

Ez itt a rohangálások ideje, ideszaladok, odaszaladok, ha itt vagyok, ott kéne lennem, ha ott vagyok, itt kéne lennem, következésképpen: sehol sem vagyok valójában. Csak úgy teszek, mintha... És semmit sem lehet tenni az ilyen napok ellen.

Folyton csilingel a világ, pedig jó lenne most ücsörögni egy zöldellő fa tövében és elmélázni, mondjuk, egy katicabogár igyekezetén, amivel a fűszál csúcsára mászik.

Ehelyett azzal van tele a fejem, hogy

...kettőszázhuszonnyolc plusz háromdeci kóla az még kilencvennyolc forint,... pénzcsörgés, pergő futó fáradt kényszedett mosolyok, a kezek türelmetlenül matatnak az aprók között, és az emlékezés matat: 1330, 1331, 1332 ...innen oda, onnan amoda, riadt pillantás a karórára, a kecsöp szétcsöpög a mekdonnaldszos szalvétán. Minden arc egyforma, az egyforma méretű, egyforma ízű salátás szendvics mögött, a szendvicset tartó kéz szorítása is egyforma... egyforma erők az egyforma erőfeszítésekhez, egyforma minden érzés is... talán. Talán mégse.

Enni, enni, falni, belapátolni mindent, gyorsan-gyorsan, de hol a fenében van az a sok idő, amit automatizált életünkkel behabzsolunk?

A pult mögül zene szól - rap -, az ütem gyorsabb, mint a másodperc mutatójának mozdulata, egy dobbanás egyketted másodperc. Lábad alatt matat a takarító fölmosófájával, fő a tisztaság, fő az idő, az idő pénz. Mobiltelefonok csengenek bele a sültkrumpli illatába. Kettőszáztizenöt... azonnal indulok... háromtól tárgyalok... töröld meg a szád, fiam... tök jó koncert volt... ötmillkójért kóstál... mekfis mustárral és kólát is természetesen.

Tovább ...

Hangok és szigorúan minőségellenőrzőit, standardizált illatok. Az utolsó mozdulattal majd megfogom a tálcát, a ledobóhoz megyek, tartalmát a tartályba billentem, a tálcát rátolom a tetejére és aztán... na, egészségemre a kólát és a naplóbejegyzést is.

Megtörlöm a homlokom, pedig azt mondták, csak 8 °C van.

dec. 8. hétfő.

Brrrrr... ez a nap a tegnapi folytatása. Lehet, hogy aludni se aludtunk, csak csukott szemmel tele szatyrokkal bócorogtunk egyik utcából a másikba?

Az egyik kirakatban láttunk Zitával egy afrikai sapkát, az volt aláírva, hogy „energiasapka”. Egész nap ezen kuncogtunk. Nem lepődnék meg, ha a jövő héten egy varázssipkát találnék ugyanebben a kirakatban, hogy aki azt fölteszi, elvarázsolódik, mondjuk, palimadárrá válik. Édes Istenem, mi jön még?

dec. 9. kedd

Esett a hó, csak egy kicsit, de kellett már ez a kis fehérség a szürke háttér elé, fehér szőnyeg a szürke aszfaltra. Érdekes, hogy ettől mindenki jobb kedvű lett, több lett a nevetés... Vagy csak én lettem jobb kedvű és én látok másként?

dec. 10. szerda

Ma több hó esett, ez jó. Amikor hó esik, mindig lendületesebb az élet. Valahogy minden megmozdul, minden él, minden csillog, minden mosolyog, valahogy mindent meg tudunk bocsátani... még a nyakunkba potyogó havat is. Este meg minden úgy lecsendesül... megszelídül.

Mostanában minden este sült tök készül a sütőben... vaníliás cukrosvízzel locsolgatom, olyan finom édes illata van, és valahogy megváltozik tőle a légkör, az atmoszféra, mintha több intimitás lenne a levegőben, mintha több lenne tőle a szeretet... Vannak dolgok, amiket nem lehet leírni a legfehérebb papírra és a legjobban fogó tollal sem.

dec. 11. csütörtök

december van, tél közepe, a szeretet hónapja, a karácsonyé. A tél is ünnepel, esett a hó, nem túl sok, de befedett mindent, igaz, épphogy fehér tüll borítja a Tisza-parti fákat...

dec. 13. szombat

Estefelé kinn voltam én is a karácsonyi vásárban, bár igazából a forralt bor illata csalt oda. Biztos valami lőréből csinálják (éljen a szkepticizmus), de a szegfűszeg és fahéj erős illata odacsábított, mindegy, jó volt, jó cukrozott és forró, egy kicsit átforrósított belülről, vagy csak a bor bódító ereje?, hazáig dúdoltam egy slágert... pedig nem is szeretem azt a dalt.

dec. 14. vasárnap

Szünet. Úgy értem, szünet a karácsonyi lázban, mert igaziból belázasodtam. Egy kicsit náthás vagyok, már vörösre törölgettem az orrom, egy napig ágyban maradok. Olvastam meg aludtam. Még egy kis Beethoven-zenét is a betegágyamhoz engedtem, bízva a zene gyógyító erejében... hát, ha a náthám nem is múlt el, én ezt most akkor is ünnepélyes érzéssel viselem. Köszi, kedves Maestróm.

dec. 15. hétfő

Másfél hét van karácsonyig... most már nem halogathatom, be kell sorolnom a tülekedőkhöz... szerencsére célirányosan tudok mozogni, ha tudom, mit akarok, minden megy, mint a karikacsapás. Mostantól a dugdosás, a rejtegetés öröme marad. Amikor a gyerekek kisebbek voltak, társasjátékokat kaptak, az ünnepek előtt éjszaka mi, felnőttek, játszottunk a játékokkal, emlékszem, azt kértük tőlük, hogy ne vegyenek semmit, úgyse örülnénk az olyan ajándéknak, amit a mi pénzünkből vásárolnak, ezért hatalmas leleménnyel és rengeteg ötlettel készítettek egy-egy tárgyat, gyurmamadarat, papírikon képet, meg ilyesmiket, ezek ma is megvannak, féltett kincseim. A nagyok már megengedhetnének egy-két vásárolt dolgot, de én még mindig azokat a tárgyakat szeretem, ami a kiskezükhöz és szívükhöz kapcsolódik, ilyen pl. a Barbi által fabrikált kenyérvágóm meg a Zita készítette lábasalátét...

dec. 17. szerda

Vacsorára libatöpörtőt sütöttem. A lányok ott álltak a serpenyő mellett kenyérrel a kezükben, alig várták, hogy kiszedjem a szedővel, és még forrón befalták. Talán nem teljesen korszerű az étkezésünk, ételeinkben púpozottan áll a koleszterin, és még a korszerű táplálkozásról szóló prospektusokat is késlekedés nélkül hajítom a kukába, egyszerűen nem érdekel, hogy a tudomány szerint hogyan kellene élnem... hagyjon engem békében a tudomány, a gravitáció se érdekel addig, míg érvényes...

dec. 18. csütörtök

Hát ezt is megértem!!!!!! Legközelebb csak 98. január 5-én megyek dolgozni!

Ma kinn voltam a Mars téren, és megvettem a fenyőt, töveset vettem és feketefenyőt.

Imádom a fenyőgyanta illatát.

Nem tudom miért, de ahányszor fenyőfát cigelek haza, mindig eszembe jut egy csomó Grimm mese, a gyufaárus kislányról, az ólomkatonáról meg a fenyőfáról szóló meséje is. Valahogy olyan mélyen gyökereznek bennem ezek a mesék, immáron végérvényesen, talán azért, mert a szeretet meg a fájdalom nálam kéz a kézben járnak... és ezt sohasem tudom elfogadni, valahogy minden porcikám tiltakozik, de ettől aztán semmi sem változik... Éjszaka ajándékokat csomagolok.

dec. 19. péntek

Ajándékokat csomagolok.

dec. 20. szombat

Kész vagyok, és most ábrándozgatok, elképzelem az ujjakat, ahogy bontogatják majd a színes szalagokat. Az örömet is elképzelem az arcukon,... ez most jobb, mint írni.

dec. 22. hétfő

Kinn töltöttem az egész napot a konyhában, csak előkészültem, hogy az, ami kell, legyen kéznél. Hogy egyedül voltam, elővettek az emlékképek, a régi karácsonyok, a régi érzések, a gyerekkorom. Tömörkény. Apám faluja.

Csak a hó csillogott... húszméterenként megvilágította egy lámpa fénye, ropogott az ütemes léptek alatt, apa és alig lányka... apám és én...

Öröm és keserűség szorongott picinyke lelkemben, már előre tudtam, hogy hiányozni fognak az otthoninak, a városi fények, zajok, a kipufogók szaga, az az aszisztolés zörej, amivel ide születtem, s ami részemmé lett végérvényesen és megmásíthatatlanul.

Csak a hó csillogott. És puha pelyhekben hullott a csend.

Távolból kutyaugatás ugrott elő, aztán az is elhalt.

Ropogott a hó a talpunk alatt, kezem apám kezében...

vagy tán nem is fogott kézen?, lehet, hogy apám sose fogott kézen?

Az ember mindig szebbet emlékszik, mint ami volt.

Utólag már könnyebb a hazugság.

Karácsony.

A piros betűs napok a naptárakban. Napok, amikről álmodozni lehet, napok, amelyekről Ilonka néni, a dadus szürrealista meséi szóltak, amelyek úgy kezdődtek: anyuka reggel kimegy a piacra, tyúkokat vesz, megkopasztja, elkészíti az ünnepi ebédet, kalácsot is süt, aztán este megérkezik a Jézuska, belopakodik a sötétbe, és feldíszített karácsonyfát hoz ajándékokkal. Ilonkát egy kicsit félnótásnak tartották, de a szíve aranyból volt.

És persze sose történt a mese szerint.

Pedig történhetett volna.

A szürrealista mesék nem történnek meg.

Jézus nem jött el, se karácsonykor, se máskor. Pedig üres kézzel is jöhetett volna.

Iskolaszünet miatt engem vittek el hozzá.

Lépkedtem a ropogó hóban, s szorítottam apám kezét, utcalámpa, csillogás, ropogás és kutyaugatás. Lelkem örömmel volt tele, mert nagymama úgy, de úgy tudott nekem örülni, ahogy senki más, és féltem, mert akárhogy is, de idegen voltam ott, vendég, és nem tudom mi volt a kevésbé rossz, az idegenek karácsonyfái vagy a hétköznapok karácsonyfa nélkül.

Az ablakokból fények szűrődtek ki, nem fényük, csak melegségük jutott át a függönyökön, firhangokon, ahogy nagyanyám mondta.

Féltem, hogy ha sokáig tart az út, jöttömre elolvad a hó, eltűnik a tél.

A ház - nagyanyám így hívta azt az épületet, a ház - két helyiségből állt, egy földes padlójú konyha sparherttel, konyhaszekrénnyel, asztallal, paddal (a padon két zacskó, egyikben fehér kenyér, magunknak, a másikban barna a kutyának) és ággyal, valamint a kemenceszájjal. Nagymamám tulajdonképpen ebben az egyetlen helyiségben élt, itt evett, aludt, s mikor már telepesrádiója lehetett, itt szórakozott, itt olvasta a Nők Lapját, amiket Ica nénitől, apám húgától a fodrászüzletből kapott és a Szabad Földet, amit a postás hozott neki hetenként, és amit én is olyan szívesen olvastam.

A tisztaszobában egy vastagfájú barna szekrény volt, egy asztal paddal, két összetolt ágy, amelynek mintázata megegyezett a szekrényével, egy rézfogantyús fiókokkal teli sublót, rajta hófehér lyukmintás terítő, mint amilyennel a szomszéd ember volt letakarva a ravatalon, s ami még most is borzongással tölt el. A sublót tetején kis Máriaszobrocskák, családi fényképek, apró kegytárgyak, és itt volt a kereszt is.

A sublót fölött nagyméretű szentkép, már nem emlékszem, melyik volt a három kép közül, de úgy rémlik, hogy az, amelyiken Jézus a kezében tartja a lángszínnel körülrajzolt szívét...

Féltem, féltem és fáztam.

Féltem attól, hogy igaz lehet az, hogy Isten minden mozdulatomat, sőt gondolatomat is látja. És fáztam, mert hideg volt.

És mert egyedül voltam.

Mert félelmemben egyedül voltam.

Akárhány karácsonyra érkeztünk, mind így történt.

Nagymamám mindannyiszor várt, a szobában mégis rettenetesen hideg volt, pedig a kemencében csak frissíteni kellett a tüzet (talán egyszer-kétszer még tök is sült a kemencében, de ez ritkán történt). Puffadt dunna alá bújtunk, de a dunna tán hidegebb volt, mint odakünn a hótakaró.

Villany nem volt, csak petróleumlámpa, abból is csak egy,

nagymamám kezében lámpa, alakja fénycsíkot húz, a fény bevilágítja a szobát. Jézus kezében tartott lángkeretű festett szívét, Szűz Máriát, a fény folytonos mozgásától a tárgyak furcsán elmozdulni, remegni látszanak, az árnyékok ijesztően vonaglanak... odakinn kutyák ugatnak... idebenn se fény, se semmi, csak nagyanyám öreg-erőtlen töppedt alakja... lámpa a kezében.

Volt karácsonyfa, vagy volt pici fenyő... vagy csak egy ága, csillagszóró és üveggömbök nélkül, cukor volt-e rajta, már nem emlékszem... csak a festett diókra, a legszebb diók lehettek, amik valaha karácsonyfán csünghettek.

A fa mégsem az én karácsonyfám volt.

Nem is nagyanyámé.

Jézusé volt.

A karácsonyi templom is hideg volt, néha azonban már öt percnél is hosszabban tudtam figyelni a papra, szeretetről, békéről beszélt, ma is emlékszem a szép ünnepélyes tónusú hangra, és ott és akkor béke és szeretet volt, és gyerekfejjel nem értettem, mindez hova tűnik el abban a pillanatban, mikor a mise véget ér. Hát nincs mindenkinek Jézusszív-képe?, hát mások minden cselekedetét, gondolatát nem?...

Lehet, hogy másra kellene emlékeznem? Kandírozott gyümölcsre, porcelánbabákra? Illatos mákos és diós bejglikre, narancsvörös gyertyalángokra?

A hó ma is pont úgy csillog, talán ma is ugyanaz a lámpa világítja meg.

Nagyanyám halott.

Apám is.

De hol, kinél lehet a Jézusszíve-kép? Hol, kinél lehet a sublót, a kereszt, hol vannak a mozsarak, szakajtók, a faszenes vasaló?

Nagymama, hol vagy? Hol van apám? És hol vagyok az énkismagam?

dec. 27. szombat

„Bújjatok virágkelyhekbe, mélyre, csöndesebb helyekre...” (Goethe: Faust)

dec. 28. vasárnap

Mit lehet írni?, elhagytak a szavak. Mindenki itt volt, aki fontos. Most csak bukdácsolok a gyönyörűséges, de már szükségtelenné vált csomagolópapírokon. A második napot jobb szeretem, ilyenkor már lecseng a házimunka java, és az embernek alibije van üldögélni... Az azért bosszantott, hogy tévében, rádióban túl sokat beszéltek a szeretetről. Nem ciki az, hogyha kézenfekvő dolgokra kétpercenként figyelmeztetik az embert...? Ezek mintha egy gerjesztett-szeretetről beszélnek, amit én nem ismerek.

Szeressünk jobban?, gyorsabban?, de hát valójában vannak fokozatai a szeretetnek?

dec. 30. kedd

Állok elébed 1998. (Az összes szaloncukrot leettük a fáról.)

jan. 4. vasárnap

Készülődés. Holnap reggel hétkor mindenki megmarkolja a vándorbotját, és nekiindul felfedezni az új év új feladatait. Mindenki tele lehet tervekkel, ahogy én is, „az idén tuti”, „ez már biztos”, „de mostantól”, aztán jövőre pont ugyanezeket a dolgokat tervezzük el, nagyszerű, ezek legalább már bejáratott elgondolások, ezek már kész tervek, nem köll vacakolni, az is lehet, hogy tíz vagy húsz évig is kitartanak a mostani tervek... csak elővesszük őket, mint ahogy a karácsonyfadíszeket, aztán meg visszatesszük őket a dobozba...