Helyes kis pesti lakásunkat bérbe adtuk egy roma házaspárnak. Sokkolóan hatott a pillanat, amikor becsöngetett és belépett az előszobánkba egy daliás termetű, jól ápolt és jól öltözött fekete hajú asszony. Ott álltam én - egyáltalán nem jól öltözötten, sőt inkább elnyűtten és kedvetlenül -, és ott állt mellettem a lányom, aki efféle helyzetekben elmaradhatatlan társam. Földbe gyökerezett a lábunk; erre egyáltalán nem számítottunk. Eddig soha nem jelentkezett a hirdetésünkre roma származású személy. Most ellenben itt volt, akárha a Csodálatos mandarin lenne, ott állt velünk szemben, s rendíthetetlenül bizonyos volt benne, hogy neki kell ez a lakás. Vállalkozónak mondta magát. Erőszakossága - melyből a későbbiekben alapos leckéket adott - e pillanatban vonzó temperamentumnak tűnt, melyért a mediterrán népeket is igen kedveljük. Nos, ha egy bunkó-tahó, nyilván, hogy nem kísérti meg a szívünket.

Soha eszünkbe nem jutott volna, hogy egy romát engedjünk a lakásunkba. És ez már éppen elég ok volt arra, hogy ezúttal ellenkezőképpen cselekedjünk. Mind a kettőnkben ugyanaz a folyamat zajlott le. Rémület - lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet - motivációk harca - morális győzelem az előítéleteken alapuló rossz beidegződéseken. Mind a kettőnkben - egymástól függetlenül - született meg ugyanaz a döntés: esélyt kell adni. Meg kell adni az esélyt. Hiszen ez a nő itt a fotelban, velünk szemben, kifogástalannak tűnik. Van állása, fix fizetése, a férjének is; mindketten takarítók, néven is nevezte, melyik kórházakban. Erdélyi születésűek. Újabb sokk a korábbi rossz tapasztalatok miatt, de megint csak győztünk. Legyőztük önmagunkat.

Van a kiadandó bérleménynek egy súlyos szépséghibája: a konyha. Csak egy kis garzonkonyhának berendezett főzősarok áll a jövendő lakó rendelkezésére, mert az igazi konyhát lezárva tartom, bárhogy kér, jajong, hízeleg, aki itt szeretne lakni, nem adom, nem nyitom, magamnak tartom a beletuszkolt emeletes ággyal, szükség esetére. Megpróbáltam hát egy kis cselhez folyamodni saját morális énem rászedése céljából. Megpróbáltam a sötét bőrű, fekete hajú szépasszonyt meggyőzni róla, hogy ne akarja ezt a lakást. Hiszen ő minden bizonnyal komoly háztartást vezet, s neki nem lehet elég egy villanyplatnin megfőzni. Oda se figyelt. Átnyújtotta a kauciót, én meg a szerződést, hogy tanulmányozza, szépen, ráérősen, odahaza, mielőtt aláírja. Mint a sors, mint a végzet, mint két egymás felé iramodó folyó, úgy indultunk meg egymás élete ellen.

Az első manőverek nem leptek meg; talán vártam is ilyesmikre. Falaimat túl piszkosnak találta a férj, javasolta, hogy kifestik, és majd annak fejében laknak. Nem mentem bele persze, de röstelkedtem, amiért én minden további nélkül el tudtam volna lenni köztük. A következő lépés sem váratott magára sokáig: kitolták tíz nappal a fizetési határidőt. - Mit számít az a tíz nap! - jelentette ki nagyvonalúan a menyecske, s tiltakozásomra ugyanilyen nagyvonalúan rá se hederített. Éppen Pest felé autóztam, amikor a harmadik ötlet is befutott. A fülemhez szorított mobilból értesültem róla, hogy be akarnának jelentkezni a lakásomba. Ekkor még meg voltam róla győződve, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, és súlyt fektettem rá, hogy nemleges válaszommal el ne torlaszoljam jövendő kommunikációnk útját. - Erre nincs mód - mondtam azonnal, de hozzáfűztem, mintegy bocsánatkérésképpen, hogy majd telefonálok. És másnap a vezetékes telefonról fölhívtam őket valóban, hogy udvariasan elmagyarázzam, miért is lehetetlen, hogy bejelentkezzenek, és hivatkozásképpen megemlítettem a szerződést, mely szónak a puszta megemlítése a haragnak és ellenségességnek olyan bugyrát tárta fel, melynek létezését még csak nem is sejthettem. - Szerződés! - ordított fel váratlanul a telefonban a szépasszony. - Ki olvassa azt a firkálmány! Nekem kell a bejelentés. Hitelhez kell! Új tévét akarok! Ezzel a tévével nem lehet nekimenni a karácsonynak! - Mindezt egy lélegzetre és elképesztően magas frekvencián. Mikor végre elhallgatott, azt feleltem, erre sajnos nincsen mód, és elköszöntem. Másnap a férfi hívott fel, hogy jöjjek el átbeszélni a dolgokat, mert ez így nem fog menni. Ám csakis olyankor jöjjek, amikor otthon vannak, mert értékeik vannak a lakásban. Most lepődtem meg legelőször. Még sose volt lakóm, aki latens tolvajt gyanított volna bennem. Fölmentem tehát a lakásba, olyan időpontban, amikor bizonyos lehettem benne, hogy nincsenek otthon. Jó is, hogy olyankor mentem. Még a szorongó fantázia is alulmarad a valóság meglepetéseivel szemben. Elképesztő hőség a lakásban, a konvektor is, a fürdőszobai gázmelegítő is maximumon. Iszonyatos szag: füst, csikk és csatornabűz. A konvektor párologtatója színültig csikkekkel, a mosdóban és a kádban áll a fekete víz, nem tud lefolyni, a csapok leszakítva, a teregető a csempével együtt kitépve a falból, a fürdőszoba külső ablaka kitörve, hogy a párkány kamrául szolgálhasson, a heverőn egy vagonnyi ruhanemű, a szekrényajtókról is ruhanemű lóg, egyáltalán mindenütt ruhanemű, egy széles, piszkos szivacs a földön, rajta ugyanilyen gusztustalan huzatú ágynemű... Ezek azok az értékek, melyet nem szabad ellopnom. Ja, és egy menzai asztal (?), rajta egy ócskának látszó tévé. A komód teteje két férfitenyérnyi helyen faszenesre égetve. A garzon konyhasarok nem nyerte meg a tetszésüket: a komódomon égették agyon a kifutó olajban a villanyplatnit. Kinyitom a komód ágyneműtartóját: irdatlan mennyiségű lábos! Nem is fogtam mellé, amikor arra utaltam, hogy nem lesz elég számukra az általam kínált főzési lehetőség... És valóban nem! Kinyitom kulccsal a lezárt konyhaajtót, hogy kifújjam magam kicsit ebben a rendezett látványt nyújtó zugban - ám itt állt csak el istenigazából a szívverésem. Ha nem adtam ki a konyhát - hát kivették, ha elégett a villanyfőző (a komóddal együtt) -, hát birtokba vették a konyhai gáztűzhelyet! A tűzhely mindenütt, minden négyzetcentijén vastagon tele ráégett olaj- és étellucsokkal. Nézem a tűzhelyet, és ráébredek, hogy megfordultak az erőviszonyok. Nézem a birtokba vett konyhát, nyomozom kedves értéktárgyaim hűlt helyét, és ráébredek, hogy csakis én lehetek itt a vesztes. De hát ki a hibás? Ők vagy én? Az asszony kijelentette, még akkor, megszédülésem nagy pillanatában, hogy nem fogok csalódni bennük. Igazat mondanék, ha azt állítanám, hogy csalódtam? Mit tettem és miért tettem? A csatát elveszítettem, de a háborút talán még nem. Antidemokratikus vagyok és emberiségellenes, ha e rettenetes csatatér láttán, melyet a lakásom nyújt, arra vagyok kénytelen gondolni, hogy ők, akik lakásomat magukévá tették, és én, akit vakmerő szabadelvű gondolatai rászedtek - nem tartozunk ugyanahhoz a civilizációhoz? Igen, ha most lehiggadtam, kitalálom a stratégiát, kieszelek néhány taktikai lépést, egyben azonban eleve biztos lehetek: harci eszközeink nem lesznek egymással szinkronban.

Három heti huzavona után elérkeztünk a végső ultimátumhoz, ahhoz a naphoz, melyen ki kellett költözniük. Az este hat órát jelöltem meg az elszámolás - leszámolás? - időpontjául. Hogy ne legyek egymagam a rám váró, feltehetően nehéz helyzetben, lányom a város felé tart a párjával, bármikor befuthat, unokaöcsém a barátjával hat felé érkezik a munkahelyéről, mindkettő szép szál termet. Dél van, két lakatossal igyekszem a lakásom felé, kicseréltetem velük a zárakat a bejárati ajtón. A konyhaajtóra már három héttel ezelőtt feltettünk egy biztonsági zárat. Undorító kissé a zárcserélősdi, de igazán nincs jobb ötletem. Az ügyvédtől megtudakoltam: nem pakolhatom ki a holmijukat a lakásból, az önbíráskodás lenne, de ha merem, őket kizárhatom. Nyilván, hogy mernem muszáj.

Az alig három hónapja oly megejtően kedves szépasszony fúriaként vágódik elő a bérbe vett lakrészből. Mögötte fenyegető felkiáltójelként a férje. Az ajtórésben, melyet azonnal elálltak, egy pillanatra a szobába tekinthettem: tele zsákokkal és romákkal. A zsákoknak megörültem: tehát pakolnak. A romáknak nem: pontosan ez az, amitől féltem. A nő, attól a perctől kezdve, hogy beléptem az ajtón, kizárólag üvöltő hangnemben volt hajlandó mondandóját kifejezésre juttatni. Eleinte kértem, utóbb követeltem, hogy ne ordítson, de ez olyasmi lehetett, mintha egy trombitáló elefánt előtt egy kisegér cincogna. „A goromba ember hatalom. A nagy száj dominium” - épp most olvastam Mikszáthnál. Lehet, hogy a nő is olvasta? - Gyerünk, add vissza a pénzem! - üvölti. - Majd, ha elszámoltunk - felelem. - Számolhatod, ahogy akarod! Azt mondtad, visszakapom a kauciómat! - Miért ordítasz? - kérdem. - A pénzemet akarom! - így ő. - Majd hat órakor, amikorra az elszámolás meglesz - válaszolom csendben. - Addig innen el nem megyünk, míg vissza nem fizetsz mindent. Írónő! Én nem szeretnék ilyen írónő lenni, mint te. Milyen ember vagy te?! Most számolj el! - Még nincsen készen. Majd este hatkor. - Igyekszem megőrizni a nyugalmam. Végre befutnak a lányomék. Mellvéd, hátvéd. A ténytől, hogy az én térfelemen is egy fő fölé emelkedett a létszám, bizonyos átmeneti egyensúly áll be az erőviszonyokban. Telefonálgatok, sürgetem az unokaöcséméket: mielőbb jöjjenek, nem fogjuk tartani hatig a frontot. Az összecsapás előtti kifeszített csöndben az előszoba túlfelén csomagolnak, én pedig az elszámoláson dolgozom, naivan és precízen. Nagyon naivan, mert az illetéktelen konyhahasználatért és a rongálásokért fölszámítok jelképes összegeket - levonandó a kaucióból. A feszültség odaát - vagyis nincs is igazi feszültség, minden merő teatralitás? - gitározásba és éneklésbe csap át. Egy röpke időre elandalít a remény: a félelmem túldimenzionált. Az unokaöcsém és a barátja - két diplomás közgazdász, mindketten nyakkendős munkahelyről - elképesztő öltözékben toppannak be: nyakkendő sehol, fejükön ellenben egyforma sísapka. Felnevetek, de nyomban torkomra forr a nevetés: kinyílik a szobaajtó, és ott áll az ellenfél héttagú csapata. Unokaöcsém és barátja a szűk előszobában a vécéajtó elé állnak, kezük félelmet keltően a zsebükben, ahogy filmeken látni, s látványosan szorítják zsebükben a zsebkendőjüket. Átnyújtom a számlát.

A valamikori szépasszony kitépi a papírokat a kezemből, és berohan velük a narancssárga tetejű, menzáról „kölcsönvett” asztalhoz. Minden bemelegítés nélkül, azonnal ordít: - Tessék, magyarázd el, mi ez... ez mi? Szó se lehet róla! Mi az, hogy rongálás! Még csak az kéne! Mi az, hogy tíz nap, amiért nem fizettünk lakbért! - Vörösre festett körmeivel dobol az asztalon. Az egyes tételeken. Vagy hat fiatal férfi és nő - a gyerekei lennének? - ott nyüzsög körülötte, hajlongnak az asztal, a nő körül. Mindenki tanulmányozza az elszámolást. Hol az egyik, hol a másik rohan a fogyasztásmérőkhöz, hozzák a pillanatnyi állást, az apjuk a számológépen számol, bőszíti őket, hogy semmit se csaltam. Jól van, az osztásom, szorzásom stimmel, de a tíz nap, melyért semmit se fizettek, s melyen mindjárt az elején nagyvonalúan átsiklottak, sehogy se fér a fejükbe. - Milyen elsején szerződtünk, milyen szerződés, a szerződés úgy van kitalálva, hogy magának legyen jó! - jelenti ki a férfi. A lányom hisz a racionális tények és érvek erejében, és naptárral felszerelkezve bemerészkedik a szoros gyűrűbe, és elkezd magyarázni. Mikor jöttek, mikortól meddig fizettek... Egy lélegzetvételnyi csönd. A csapat egyik tagja, egy iskolásformájú lány, érteni látszik. A nő is értené talán, de megérzi, ha megérti, alulmarad az igazsággal szemben, s hogy ezt elkerülje, felordít. A többi is vele. Ordítanak és gesztikulálnak. A lányom fülére szorított kezekkel kimenekül közülük, nem sok híja, és sírva fakad. Én is csak szorosan a fülemre szorított kézzel bírom ki. Fizikai fájdalmat okoz az a hangmagasság, melyen közlekednek egymással és velünk, fogalmam sincs, bevett szokásuk-e, avagy csupán ellenünk használt fegyvernemük. A nő felugrik, kitárja a bejárati ajtót, és a négyemeletes bérház gangjának üvölti: - Tudjuk mink azt, hogy ti hogy éltek! Nem a tanyán kell lakni! El kell menni dolgozni! - Leszól valakinek az udvarra, majd visszalép hozzám: - Katalin, én a pénzemet akarom, különben itt vér fog folyni! - Kénytelen vagyok elhinni, mert az a személy, akinek leszólt az udvarra, már itt is van. A késelő embere lenne? Unokaöcsém és barátja, a két hatalmas termet, felméri a helyzetet. Nyilván, hogy kizárólag nekünk lennének gátlásaink. Az ő zsebükben amúgy sincs semmi. Úgy vélik, jobb lesz, ha hiánytalanul leperkálom a lóvét. A helyzet, mondhatni, a tetőfokára hágott. Azért mégsem bírom ennyiben hagyni. Fülünkre szorított tenyerünkkel, a lányom és én feltehetően úgy festünk, mint akik megadták magukat, de azért mégis szóvá teszem a temérdek rongálást. - Rongálás? Milyen rongálás? Romák vagyunk, az igaz, de nem olyan igénytelenek, mint ti! - A késelős fickó, egyelőre feladat híján, a földre kuporog, és a tévét kötözgeti. Onnan szól oda megrendelőinek: - Miért nem szedtétek fel a parkettát? Úgy szoktuk, nem? - Lányom kedvese úgy érzi, tennie kell valamit, váratlanul felordít. Hogy lássák, mi is tudunk, ha akarunk. Meg is lepődnek, de csak egy pillanatra, aztán egy narancssárga pulóveres fickó előreugrik - szeretik ezt a színt -, talán, hogy megüsse. Közéjük lépek. Így ennyivel megússzuk: - Hát hogy nézel ki? Nézzél magadra, és nézzél rám! - A fiúk, az unokaöcsémék is sorra kerülnek. Nem hiszik el nekik, hogy a rokonaim. Az apa lesújtó arckifejezéssel kérdi: - Tisztességes munkából nem tudtok megélni? - s megvetően elfordul tőlük. Legalább az álruhájuk jól sikerült.

Kezdem belátni: okos enged, szamár szenved. - Most már elég legyen! - jelentem ki, s ezúttal én is megemelem kissé a hangom, hogy legyen némi tekintélyem. - Visszakapják a pénzt, mihelyst a motyó kint lesz! - Ezzel látványosan leszámolom az öt darab tízezrest lányom kedvesének a tenyerébe, aki ott állt „testőreink” karéjában a két birodalom határán, az előszobában. - Nocsak, az írónő! Végre belátta, hogy igazunk van. Írónő! Hát azt képzeled, hogy itt hagyjuk a cuccot? Add ide a pénzt.

- Nem, majd ha kívül lesznek a zsákok - felelem konokul.

- Írónő! Hát én nem szeretnék ilyen írónő lenni! - mondta a szépasszony befejezésül, s végre hozzáfogtak kihurcolni a töméntelen, kék színű, szemeteszsákba csomagolt holmit. A késelő fickó láthatóan elégedetlen volt az eseményekkel, nem csomagolni szegődött. A fiúkat piszkálta, beléjük csípett minden szavával. - Ne kóstolgassuk egymást - hárította el unokaöcsém a provokációt, rendkívül rokonszenves stílusban, szinte haveri hangon. A késelősnek is tetszett. Fölhagyott a macerálásukkal.

- Oké. De ha tudtok valami jó munkát, megadom a számom! - azzal ő is beletemetkezett a zsákcipelésbe.

Magunkra maradtunk. Megkönnyebbülten és kiégetten. Az elveimre gondolok. Hogy addig könnyű hűnek lenni hozzájuk, amíg nem kerülnek bevetésre.