A Loggerben találkoztunk először,
ami Blue Lake egyetlen kocsmája volt.
Színinövendékek és helyi erők,
többségében nyugdíjas favágók jártak
ide, nosztalgiázva a régi szép
időkről, mikor még nem voltak ilyen
erősek a Zöldek, ment a faipar,
s két másik kocsma is prosperálhatott.
E hősi múlt régi fényképei és
fakitermeléshez használt eszközök
emelték a westerndíszletnek tűnő
Logger hangulatát, ahol Gino, az
öreg Los Angeles-i hippi mérte
a különben remek helyi söröket
évtizedek óta már. Szóval itt várt
rám Jamie, leendő apartmantársam,
aki nem túlzottan lelkesedett, hogy
egy K-K-európai gyerekkel
kell a következő kilenc hónapot
tölteni, de miután tisztáztuk, hogy
nem bolgár, hanem magyar vagyok s ennek
örömére koccintottunk is, kissé
feloldódva indultunk kipakolni...
Később lehettünk volna barátok is
talán, de sorsunk másképp rendeltetett.
Tom Waits, dél-afrikai történetek,
a Yale, ráérős reggelekhez járó
barna pirítóson zöld avocado,
bogárhátúja, mellyel parttól parttig,
az egyre egyformábbá váló partig,
láncdohányzása Californiában!,
- elfüstölt lehetőségek, hiába
legjobb szándékaink szerint, maradt a
tüköridegenség, szilánk-teli -,
az enyémnél is rosszabb szóviccei,
röhögésbe fulladt vitáink, hogy

le kell-e hűteni a vörösbort, a
svéd lány, akivel kavart egy ideig,
és persze Liz ugrik be hirtelen, ha
most eszembe jut vékony, szemüveges,
néhány ősz hajszálával is kisfiús
alakja s közös időnk sátra, mely a
távolság torokszorító ívével
feszül itt, az elszalasztott múltban,
egy összezavart időszámításban.