Öt kavics

Póz

Szeretnék állva írni, egyszer
az erkélyen köszönteni a hajnalt.
Finoman biccentenék a napnak,
Ma megelőztelek, Nagyúr,

és tollammal kitartón szántva
a papirost, végre megírni
azt a verset, ami arról szól,
hogyan születnek a cseppkövek.
 

Az elmúlt idő illata

És ne csodálkozz
a zöldalma szappanon,
talán legmélyebb álmod ez volt,
örülj, hogy újra átélhető
az a zsibbasztó gyönyörűség,
amellyel szagoltuk
s tapogattuk viaszos testét.

Mosdásra persze nem,
mintha gyarló testünk
nem lenne méltó hozzá.

A fehérnemű közé került,
akár a mandarinszagú
vagy a kék, hullámforma,
óceánt idéző harmadik.
Akartuk: ruháink járja át
földöntúli illatuk, hogy
mint páncél, megóvjon
a világ szagától.
 

Nem

Elhajtok házam előtt.
A család a teraszon.
Nem vettek észre.
Idegen kocsiban ülök.

Nem én vezetek.
Nem az én házam.
Nem az én családom.

Nem én vagyok.
 

Szomj

Az álom alkalmazottja
egy pohár víz képében
odakészíti a valóságot
az éjjeliszekrényre, hogy
kettőkor, amikor először
ébredsz, azt hihesd, csak
álmodtad a szomjúságot.
 

Arezzói Guido emlékére

A kölni rém?
A kölni mim?
A kölni fám?
A kölni szóm?
A kölni lám?
A kölni team?
A kölni dóm!

Portré bohócokkal

Rejtélyes szerző, nincsenek
róla fotók. Csak pár régi
könyv, bizonytalan olvasók.
Régóta nem ír semmit,
s ha néha valami megjelenik
a neve alatt, tudni véljük,
hogy nem tőle való.

Mondják, hajnalonként
kiöregedett bohócok kísérgetik,
de úgy, hogy bármerről nézzük
őket, csak a hátukat látni.
Ha valamelyiküktől megkérdezik:
„Ugye, vele voltál te is?”-
szemrebbenés nélkül letagadja
még azt is, hogy ismeri.

 

Anyaggyűjtés

Országos áramszünet van.
A naptár nem jelzett előre semmit:
olyan éj ez is, akár a többi, de
tömve vannak a szorongás batyui.

Ahogy botorkálunk a mosdó felé,
csak a riasztó érzékeli a mozgást,
és kegyelemből kicsinyke fényt ad,
hogy neki ne menjünk a falnak.

Közben azt álmodjuk, hogy izzadt
fűtők vagyunk, s míg a kazán mohón
falja kezünkből a szenet, tudjuk:
egyszer a kezünk is sorra kerül.

Látjátok, hogy gyűjti magát az anyag!
Szinte nincs vele semmi dolgunk.
Mikor az akta betelik végleg,
ráütjük a forró pecsétet.

A vörös viasz csak egy pillanatra
fáj a papírnak, de a fejünket
gyorsan el kell fordítanunk, hogy
a tekintetünk ne ragadjon bele.