Magyar Sanyi tizenhét évesen vágta le gyűrűsujját. Mivel akkor még nem tudta, a jobbra vagy a balra húzzák a jegygyűrűt, levágta mindkettőt. Sietnie kellett, mert az utolsó pillanatban tudta meg, hogy Szép Eszterék disszidálnak. A megállóban várták a déli buszt, amikor a fiú észrevette őket. Épp az erdőről érkezett, üres kézzel, sose talált semmit. Nagy örömmel szaladt a családhoz, előbb homlokon csókolta Esztert, aztán megölelte a nővérét, az anyának kézcsók, az apa előtt meghajtotta fejét. A magas, öltönyös férfi megvetéssel nézett Magyar Sanyira, mintha farkcsóváló, sáros kutyára nézne, akit jobb távol tartani.

- Hova mentek, Eszter? Már Pestre?

Eszter megrázta fejét, szomorúan nézett a fiúra.

- Amerikába, Sanyikám - szólalt meg az anya.

- Oda minek?

Hallgattak. Körülöttük a sok bőrönd beszédesebb volt. Sanyi Szép Eszterék háza felé nézett, a buszmegállóból oda lehetett látni: a kapuajtó nyitva maradt, az ablakokon a faredőnyök leeresztve.

Nem tartották gyors észjárásúnak a fiút, csodálkoztak hát, hogy nem kérdezett többet. Megértette a marasztalás reménytelenségét, majd hirtelen eszébe jutott valami, hazaszaladt. Öt-hat perc se telt bele, újra megjelent a főúton. Sietett, de futóereje nem volt, pedig a busz már megérkezett, Szépék fent ültek, felzúgott a motor. Eszter izgatottan várta, hogy Sanyi a közelükbe érkezzen, egy kis dobozt tartott a kezében, a fiúnak nyújtotta. Amikor meglátta a csonka kezeket, elejtette a dobozt, az kiesett Sanyi lába elé, a busz ajtaja becsapódott a lány előtt.

- Soha nem veszek el senkit, várok rád egész életemben!

A dobozt nem lehetett kinyitni. Kis barna doboz. A nagy sietségben, ijedelemben Eszter elfelejtette a kulcsot átadni. Sanyi csak rázogatta a dobozt, minden este, minden reggel, törölgette, rejtegette. Nem akarta felfeszíteni, mint kényes dedet, törékeny tojást védte, soha eszébe se jutott, hogy leverje róla a kis lakatot. De kíváncsi volt, mi lehet benne. Évek teltek el, magával cipelte a dobozt mindenhová, s minden kulcsot, ami keze ügyébe került, kipróbált, vajon nyitja-e a zárat. Bekopogott mindenkihez, hadd próbáljon ki minden kulcsot, nem nyitja-e véletlenül a féltve őrzött ládikát. Padokon kutakodott évekig. Zsibvásárra járt minden vasárnap, a kora reggeli buszra szállt, órákat kóborolt a hangos, portékájukat kínálgató árusok között, és lányos-kényes kis kulcsokat vett 5-10 forintokért. Nem talált egyet sem, ami kinyitotta volna.

- Kinyitom én ezt könnyen. Sértődése nem esik a zárnak.

- Hogyne! Tolvaj kulccsal? Majd kinyílik ez, ha ki kell neki - rejtette ruhája alá a dobozt Sanyi.

A ládikával aludt, úgy ölelte át, ahogy Esztert szerette volna mindig. Eszterék tizenegy évig nem adtak hírt magukról. Akkor egy levél jött, hogy mindjárt hazajönnek. Sanyi megijedt, mert akkor már egy fekete hajú, csúnyácska arcú, vad lánnyal élt együtt. A nő fűvel-fával összefeküdt. Sanyi szelíden tűrte az egyre szemérmetlenebb megcsalatásokat. Tudta, neki szól minden kurválkodás, bosszúból, mert a lány őszintén szerelmes volt bele, s nem bírta elviselni, hogy ő még mindig Eszterre várt. A ládika felkerült a padlásra, hónapokig ott porosodott. Ha Sanyinak nagy bánata volt, titokban felmászott, elővette, leporolta, órákig üldögélt mellette.

- Mit akarsz?

- Ani néni, mutassa már azt a levelet, mit írtak Eszterék.

- Vidd el má, csak ne zavarjá vele folyton.

- Dehogy viszem. Csak mondja meg, hogy is írta: most vasárnap vagy a következő?

- A következő.

- És egyedül jön?

- Egyedül.

Sanyi soha nem emelte meg a hangját. Köztük a veszekedés tómélyi csendesség. Márta előbb idegesen csapkod, tányérokat, lábast, a szobába menekül, lefekszik vagy kidobálja ruháit a szekrényből, csomagol. Aztán elsírja magát, újra kimegy a konyhába, leül Sanyi mellé, a fiú Márta térdére teszi a kezét, gyengéden, mintha azt mondaná „így van ez, ne szomorkodj”, majd lefekszik, vagy elmegy otthonról. Ha ilyenkor megzörgeti az ablakot Márta valamelyik szeretője, a lány nem felel, vagy kikiabál valami arcpirító durvaságot. Hamar elalszik, hogy reggel már kedvesen szólíthassa meg Sanyit, vagy késő éjjelig várja a fiút, aki ugyanolyan egykedvvel érkezik meg, amilyennel elment.

Zörgettek az ablakon. Márta krumplit pucolt, Sanyi vékony, fércelt könyvet olvasott, nem is mozdultak. Megint zörgettek. Megint.

- Majd elmegy - szólt Márta.

Lassan kinyílt az ajtó, beszaladt a szél. Tél volt, nem sokkal karácsony előtt, Sanyi már fát is hozott, a tornácon volt elfektetve.

Szép Eszter állt az ajtóban. Kabátban, ijedten.

- Mi lesz, ha egyszer hazajön? Azt hiszed, várt rád? Te se vártál rá!

Szép Eszter állt az ajtóban, fekete kabát, derékig érő, szürke prém az alján, szürke prém a nyakánál, a kezeknél. Nadrág, csizma. Furcsa, semmi kis sapka.

- Szép volt az a lány, igaz, kedves is, de mégse lehet, fiam, hogy... Ha visszajön..., visszajön, mert megígérte. De mit gondolsz, olyan lesz, amilyen volt? Amerika mégis Amerika! De ha tizenegy évig csak a szomszédfaluba lakott volna, már akkor is egész másvalaki lenne.

Márta lassan állt fel a székről, öléből a krumplik szertegurultak.

- Feltörhetnéd, lehet, hogy pénz van benne. Amikor meghalt az egyetlen fiad, nem is vagy te ember! Csak hányjuk rá a gyenge kis testére a földet? Te mocsok!

Ültek sötétben, hárman, a lehető legmesszebb egymástól. Tűz duruzsolt, szék, gerenda nyikorgott. Mocorgott a ház.

- Őt választod? - kérdezte Márta.

- Én őt - vágta rá Sanyi.

Szép Eszter szelíden elmosolyodott.

Belekapaszkodott a hideg szél Márta hajába, kergette, hátba lökte. Egyedül az úton.

Egy félighámozott krumplit szorongatott a kezében.

- Ma még nem maradok itt.

- Dehogynem!

Már rég kialudt a tűz, de nem fáztak egymás mellett. A konyha ablakán át a hold épp az ágyra öntötte ezüstjét.

- Milyen Amerika?

- Alig tudom. Fél évet se voltunk ott.

- Hát hol?

- Itthon, Pesten.

- Ez a seb mi?

- Császároztak.

Sanyi átölelte Esztert. Sírtak. Ki tudja, miért éppen akkor.

I.

Magyar István a falu legmagasabb embere volt.

- Maga olyan sokat olvasott ember, legyek maga a polgármester!

- Nem akarok én magukért dolgozni!

- Befogadtuk a faluba!

- Cöcöcö.

Furcsán bonyolította mondatait, gyakran használt ismeretlen szavakat, vöröses szőkés haja rendezetlenül incselkedett, öltözködése se volt makulátlan. Mégis tisztelték, mert nem láttak a fejébe. Vigasztalta a mulatozókat, nem szegték kedvét dolgok, amelyek másokat teljesen letörtek, s úgy tűnt, mindig van ideje. Amikor meghalt a felesége, fehér öltönyt vett magára, énekelgetett, és virágok helyett kavicsokat rakosgatott a sírra.

- Ennek a falunak okosodni kell. Könyvtárat csinálunk!

- Ahhoz könyvek is kellenének. Ahhoz pénz.

- Az má az én dolgom, ilyesmi egy polgármester dolga, nem? Csak legyek maga a könyvtáros!

Így lett Magyar István könyvtáros. A falu első polgármestere könyvgyűjtést hirdetett, példát is mutatott, az első könyvet ő tette nagy büszkén a hivatal asztalára. Estére négy doboz telt meg, Magyar István tizenöt éves fiával rendezgette a könyveket. Gyerekéhez olyan gyengéd apát még nem láttak a faluban.

- A fejedre fog nőni - mondogatták az öregek. - Kiver még a házbó, meglátod.

Nagyon elégedetlenek voltak a kis szobával, amit a polgármester jelölt ki könyvtárnak. Négy ember már alig fért el benne, pedig még nem is volt sok könyv.

- Fiam, bánnád, ha nálunk lenne a könyvtár? Anyád szobáját úgyse használjuk.

- Szeretném! Ajtót nyithatnánk anyu szobáján - lelkesedett Sanyi.

Ezzel a lelkesedéssel megvolt a baj. Sanyi olyan mosolygós, tisztelettudó fiú volt, hogy azt kezdték hinni róla, hibbant. Nem veszélyes, nem is futó, de bolond mégis, ez az alázat, gondolták, nem lehet normális.

- Állandóan csak a tökfejek mosolyognak!

- Mi van má, kipeckelték a szádat?

- Pecekszáj, pecekszáj! Mit vigyorogsz, nem muszáj!

- Hát te nem siratod anyádat?

Magyar István azért is vállalta el a könyvtárkodást, hogy fiának valami tekintélyt szerezzen, azt tervezte, őt állítja majd a pult mögé.

- Sanyi, mennyi könyv járt le tegnap?

- Tizenegy, apus.

- Elmegyek értük. Ha még megvannak.

A legnagyobb baj azzal volt, hogy nem hozták vissza a könyveket. Lassan az lett Magyar István legfőbb munkája, hogy visszaszerezze őket. Minden reggel megnézte, kinél mi járt le, házhoz ment, hol könnyebben, hol nehezebben könyörögte vissza a könyveket.

- Maga az? Nincs itthon a Lajos.

- Nem baj. A könyvekért jöttem.

- Már megint könyvtárba vót?

- Ila, a maga aláírása van a cetliken. Az első három hónap. Amit a gyerekekről tudni kell. Gyerek a háznál, öröm a háznál.

- Jöjjek má be! Lajos a városba van, nem takarítottam még ki. Este jön.

- Visszaadja a könyvet, el is megyek.

- Megvenném én ezeket a könyveket.

- Ezek nem eladók.

- Az egyiket mégis meg kell vennem, mert a Lajos összetépte.

- Melyiket?

- Öröm a házná... - majdnem elsírja magát.

- Másfélszer annyit kell fizetni, amennyibe került.

- Nem kereskedő maga! Könyvtáros. Annyit fizetek, amennyibe kerül, egy forinttal se többet!

- Másfélszer annyiba került, amennyi rá volt írva.

- Mennyi volt ráírva?

Mondja neki.

- Na, annyit fizetek. Viking!

- Akkor fizesse!

- Majd ötödikén, kinek van má ilyenkor pénze!

Egy nap aztán Magyar István papírt ragasztott az ajtóra: A KÖNYVEKET NEM LEHET ELVINNI!

- Milyen könyvtár ez?

- Olvasó. Itt el lehet olvasni, meg lehet nézegetni a könyvet. De azt is felírjuk, nehogy kitépjenek belőle valamit.

Sanyi rögtön ébredés után kinyitotta a könyvtárat, ami annyit tett, hogy elfordította a kulcsot a zárban, beült az apja készítette pult mögé, és várt. Három nagy szobájuk volt. Mindenkinek külön. Az anya szobáját teljesen kiürítették, halványzöldre festették, három falat teljesen bepolcoztak. Az ajtóval szembe tették a pultot, egy-egy kis asztal tartott két deszkát, azt takarták le egy asztalterítővel. A pult mögé rakták a nehezebb, értékesebb könyveket. Minden látogatónak hosszúkás kartonja volt, felírva rá, mikor vett át könyvet, mikor adta vissza. Sanyi szépen írt, szerették az emberek nézegetni a kartonjukat, komoly dolog is volt meg szép is.

- Sokat járok én ide.

- Sokat, Réka néni - mosolygott rá Sanyi.

- Csak a székek nem olyan kényelmesek, elhozatnék hónap egyet tőlünk.

- Jól van, Réka néni.

- Hány éves is vagy te, fiam?

- Tizenhat már, Réka néni.

Kis asztalokat, székeket kellett a szobába tenni, ha már nem adták ki a könyveket. Az emberek elvárták, hogy télen meleg is legyen, és ugyan Magyar István nem engedte meg, hogy a könyvek felett egyenek vagy igyanak, de elvonulhattak az egyik sarokba. Eleinte azt ették, azt itták, amit magukkal hoztak, később óvatosan meg-megkérték Magyar Istvánt, hogy főzzön már nekik teát, kávét.

- Maga vörösebb, mint bármikor, mi van magával?

Magyar István ott toporgott az ajtó előtt.

- Kérni jöttem. Nem zavarom, Rebeka, kedves?

- Nem zavar.

- Odaszoktak az emberek... a könyvtárba.

- Hát ha nem adja ki nekik a könyvet - mosolyodott el Rebeka.

- Nem... nem adom, ööö, az igaz. Maga nem jár? Volt már nálunk?

- Voltam. Nincs olyan könyv, ami érdekel és nekem meg ne lenne.

- Gondoltam én. Meg... amikor jön az ember, itt a maga háza mellett, Rebeka, fel van kapcsolva a villany, ha nem akarom, akkor is látom, hogy mennyi szép... könyvespolcok.

- Mit akar kérni, István?

- Az emberek lassan azt hiszik, hogy kávézóba vannak, maga meg úgyse jár ki sehova... ilyen fiatalon...

- Közelebb vagyok az ötvenhez, István.

- Én is!

Rebeka bólogatott.

- Főzhetne nálunk kávét, teát, süthetne, amihez kedve van. Még egy kevés pénzt is kereshetne vele... hogyha... persze...

- Jó.

- Jó?

- A maga konyhájában.

- Abban.

Az emberek gyorsan összeadták őket. Abból a vigyorgásból, ahogy teát, süteményt kértek azontúl Magyarék könyvtárában, tudni lehetett, nincs más választás, el kell venni Rebekát.

- Fiam, bánnád, hogyha Rebekát feleségül venném?

- Nem bánnám, apus, örülnék neki.

Magyar István elvörösödött.

- Most már csak vele kéne megbeszélni valahogy.

Rebeka pogácsát, krumplis süteményt készített, teát, kávét főzött. Beszédbe elegyedett az emberekkel, lassanként nem is a könyvek, inkább a kávé, a beszélgetés vitte be a falusiakat Magyar István könyvtárába.

- Mikor házasodtok, Rebeka drága?

- Majd, ha megkér ez a mamlasz.

Rebeka el-elnézte magát a konyha falára akasztott tükörben, míg vizet forralt vagy várta, hogy kisüljön a tészta. Időtlen szépség volt, de finom ráncai már a visszafordíthatatlanról panaszkodtak. Megsimogatta az arcát. Kirázta a hideg, ahogy végighúzta finom, hosszú ujjait a szemöldökén.

- Így szoktalak simogatni én is.

- Így.

- Mit csinálsz itt, ebben a konyhában?

- Miért hagytál itt?

- Ne gyere többet ki hozzám.

- De megyek. Ez már az én örömöm.

- Hozzámész ehhez a férfihez? Ki ez?

- Te vagy ez is.

Nyári napon jött először Kalára Márta. Tizennyolc éves volt, érettségizett lány, akkor jött haza Debrecenből, ott taníttatták a szülei. El volt keseredve, a falu unalmas volt neki, barátait siratta.

- Menjél el a könyvtárba, lyányom, oda mégiscsak olyanok járnak, akik olvasnak.

- Apu, hadd tanuljak tovább, könyörgöm!

Kalára Márta apja még mondani akart valamit, de inkább kiment az udvarra, malacot etetni.

- Anyu!

- Apád tudja ezeket az ügyeket, őtet kérdezd - mit ért a simogatás!

Nyár közepe volt már, mire Márta kezdett belenyugodni, hogy egy-két évet várnia kell. Kutyát kapott, vigasztalódni. Nyugodt, jó szimatú tacskó volt, vele kimerészkedett az erdőre is, nem volt ritka, hogy sötétedésig kóboroltak. Egy este, egész napos koncsorgástól kifáradva, kedve támadt valami jó regényt olvasni, átballagott a könyvtárba.

- Beengedsz még?

- Be, de...

- Csak egy jó regényt akarok. Egy hosszút.

- De nem adjuk ki a könyveket, csak itt lehet őket olvasni.

- Miért?

- Apus találta ki. Sokan nem hozták vissza.

- Én visszahozom.

- Tudom én, csak...

- Úgyse veszi észre.

- Az igaz.

Márta megkapta a könyvet, de nem sietett haza. Sanyi pogácsával kínálta, ott üldögéltek a könyvek között, a fiú hangosan nevetgélt, a lány kollégiumi történeteket mesélt neki.

- Te nem akartál tovább tanulni?

- Nem.

- Nem voltak jó jegyeid?

- De.

- Tiszta buli kiszakadni ebből a faluból.

Sanyi csak mosolygott.

- Eljöhetnél velem néha sétálni...

Sanyi következő vasárnap tíz órakor bezárta a könyvtárat. Csak egy-két ember volt bent, őket könnyen hazaküldte. Akikkel nehezebb dolga lett volna, azok csak később szoktak jönni, mert hétvégén Rebeka nem főzött kávét, nem volt értelme hát a korai kelésnek. Hétvégén persze amúgy se volt nyitva tartás, de ezzel eddig senki sem számolt, jöttek, amikor kedvük tartotta, kora reggeltől késő éjszakáig.

- A könyveket egyedül hagytad?

- Nem, apus, bezártam.

- Mért?

- Elmegyek kirándulni Mártával.

- Vasárnap? Anyád sírját megnézed?

- Ha arra megyünk.

Kalára Márta hátizsákkal érkezett, a tacskó a lábai előtt ugrált, örült az útnak. Sanyi kihajolt az ablakon, intett a lánynak, hogy várjon, mindjárt megy ő is. Apja a konyhában mosakodott, lavór felé görnyedve csapkodta magára a vizet.

- Te mikor jöttél haza, apus?

- Nem néztem én az órát. Ez a karóra meg tönkre is ment...

- Mondtam már, hogy mosakodáskor vesd le.

Sanyi besurrant a könyvtárba, egy kis könyvet vett elő a pult alól, a zsebébe süllyesztette.

- Sanyi, majd beszélnünk kell, ha hazajöttél.

- Jó, apus. Hamar itthon leszek.

Már csapta is be maga mögött az ajtót, legalább úgy örült a kirándulásnak, mint a kutya. Kalára Márta mosolygott. Megszépült tőle.

- Nem kell azért sietned - szólt fia után Magyar István, de Sanyi már nem hallotta.

Kalára Márta már jobban ismerte a falu környékét, mint Sanyi. Előbb a nyugodt, eget bámuló dimbes-dombos mezőkön mentek át, aztán a vidám, hézagos kiserdőknek, gombák szaladgáltak lábaik alatt, de ők csak egymásra figyeltek, folyton meséltek egymásnak. Kalára Márta a mély, sötét erdők felé vette az irányt, egy kicsit meg is akarta ijeszteni Sanyit, meg aztán kíváncsi volt a sűrűre, egyedül nem mert olyan mélyre merészkedni.

- Talán van valami a sűrűség mögött. Még nappal is sötét van ott, alig van valami aljnövényzet. Csak a lombok érnek össze, még soha nem jártam ilyen helyen.

- Minek olyan helyre menni, amikor itt vannak ezek a jóságos erdők is?

Magasan ragyogott a nap, amikor a fekete erdőbe érkeztek. Sanyi aggódva nézte a hátuk mögött egyre vékonyabb sávra szűkülő világosságot. A szürkületi sötét egyre súlyosabb lett.

- Voltál már szerelmes?

- Hoztam egy könyvet, olvasnék neked belőle, de alig látok valamit.

- Ott, nézd! Egy kis fény.

Elég messze volt az a fény. A lombok között valahogy átküzdötte magát egy kévényi fénycsóva, s kis udvart égetett a fekete talajra. Ott leültek, Sanyi elővette a könyvet, s verseket olvasott Mártának.

- Én már voltam szerelmes.

- Kibe?

- Egy kollégista egy lánynak udvarolt Debrecenben. Ott álltak a kapu előtt, minden kedden, minden csütörtökön. Néha az ebédlőben az asztal mellé ültem, ahol a lány a barátnőivel ebédelt, és kihallgattam őket. Akkor meséltek arról a fiúról. Csendes, szép szemű fiú volt. Folyton szomorkodott. A lánynak meg lelkifurdalása volt, mert nem szerette ezt a fiút.

- Hogy hívták?

- Milos. Azt hiszem.

- Kimegyünk már innen?

Márta nem akart visszafordulni, Sanyi hiába erősködött. Két-három órát gyalogoltak, mire végre meglátták az erdő végét jelző fénysávot.

- Apus, mit szólnál hozzá, ha beiratkoznék gimnáziumba?

- Oda még be lehet. Csak az egyetemeket kerüld!

Sanyi nem kérdezte, mi baj az egyetemekkel. Örült, hogy apja ilyen könnyedén válaszolt neki, ettől az ő szemében is egyszerűnek és átmenetinek tűnt a gimnázium. Annak idején ő döntött úgy, hogy az általános iskola után nem tanul tovább, hiába csóválták fejüket a tanárai, hiába noszogatta apja is - úgy érezte, nem szabad egyedül hagynia apját. Amíg Márta meg nem jelent a faluban, eszébe se jutott, hogy tanulnia kellene, sokat olvasott, nem érezte hiányát az értelmes gondolatoknak. Ahogy azonban Márta mesélt neki, megérezte, milyen is lehet az, amikor az ember napról napra tudományokkal foglalkozik. Márta gondolkodását ugyan körülményesnek találta, de érezte, ő el tudná érni, hogy játékossága ne vesszen el.

- Csókolom! Sanyi itthon van?

- Elment már.

- Mikor?

- Lassan egy órája. Kirándulni.

- Engem nem várt meg? Biztos, hogy nincs itthon?

- Ha akarsz, körbe is nézhetsz, kisasszony.

Rebeka egykedvűen turkált ruhái között, nem talált kedvére való darabot. Egy vastag könyvet emelt le a polcról, találomra kinyitotta, lapozott kettőt-hármat, papírpénz hasalt a lapok között. Megint lapozott párat, újabb bankók kerültek elő. Bezárta a ház ajtaját, a polgármesteri hivatalhoz indult. Minden kedden és pénteken teherautó érkezett, kosarakat pakoltak le, használt ruhákat árultak.

- Maga is itt, Rebeka?

- Keresek egy-két szövetet, varrok magamnak.

- Ha lenne varrógépem meg időm, én is inkább magam csinánám a ruhákat.

- Magán jól áll minden.

- Ha olyan mellyem lenne, mint magának, magamba bolondítanám az egész falut!

- Hat gyerekes anya, és hogy tartja magát! A maga szépségét semmi se teheti tönkre.

- Gyerek nélkül nem asszony az asszony.

- Tudom.

- Jaj, drága, nem úgy értettem én - közelebb hajolt Rebekához. - Az a viking még nem kérte meg a kezit?

- Talán majd most meg fogja - mosolyodott el Rebeka.

Sanyi buszon ült, apja küldte be a városba. Amikor Márta észrevette, hogy kint áll a megállóban, izgatottan készülődni kezdett.

- Hova készülsz?

- Bemennék a városba Sanyival, moziba. Hadd menjek!

- Apádot kellene...

- Menjék!

Az utolsó pillanatban ugrott fel a buszra. Csillogó szemekkel kutakodott, hol ül Sanyi, de nem látta sehol. Már attól félt, hogy a fiú lemaradt, amikor az a hátsó ülések mögül kikukkantott.

- Ezt miért csináltad?

- Csak tréfából.

Kalára Márta teljes erejéből megszorította a fiú karját, belemélyesztette ujjait az izmaiba, de Sanyi nem szisszent. A lány lassan engedett a szorításból, végigsimította a fiú karját, a kezét, végül nyitott tenyerében pihentette tenyerét. Sanyi bátortalanul rákulcsolta ujjait.

- Miért egyedül jársz az erdőre? Nem szeretsz velem.

- De, csak...

- Ezentúl, ígérem, oda megyünk, ahová te akarod. Ahová mindketten akarjuk.

- Jó.

- Beülünk egy moziba?

- Ma? Moziba? Nekem egy... izét kell megvennem.

- Mit?

- Apus megkért valamire.

Kalára Mártát nagy izgalommal várták szülei, amikor hazaért. Anyja mosolygott, ünnepélyes mozdulatokkal terelgette a lányt a konyhába, az apa az asztal mellett állt, zavarában a bajszát húzogatta, köhécselt. Még meg se szólalt, a felesége összecsapta a tenyerét, lánya szemébe nézett. Máskor ettől dühös lett volna Márta apja, de most somolygott magában.

- Lyányom, az történt, hogy lett pénz, mehetsz ősztő tanulni. Debrecenbe. Főiskolára.

Márta anyja megint összecsapta a tenyerét, felállt, a konyhaasztal fiókjából előkapott egy kis fecnit.

- Négyes! Négyesünk lett a lottón!

Márta halványan elmosolyodott, még nem mert örülni.

- És biztos, hogy... eleget fizet?

- Biztos. Most tuttuk meg, mennyit, addig nem is akartónk neked szóni.

Márta elsírta magát. Megölelte anyját, apját agyoncsókolgatta.

- Na, megvetted, fiam?

- Meg, apus. Ez nagyon szép.

- Hónapok óta járok utána. De most gyorsan szaladj haza, mert már várnak rád.

- Ki?

- Szép Eszter keresett, aztán megkértem, vigyázzon a könyvekre, amíg én elintézek valamit.

- Mit intézel el?

- Virágot akarok, csokrot a gyűrű mellé.

- A jegyző kertjében szépek a rózsák.

- Te, Sanyi!

- Igen, apus!

- Én nem akarok beleszólni, csak... Ez a Márta, ez az Eszter. Tudja a Márta, hogy te... az Eszterrel is sétálgatsz?

- Nem mondtam neki. Szerinted kellene?

Magyar István zsebre csúsztatta a gyűrűsdobozt, és határozottan bólintott.

- Már jön, már jön, csokrot hoz! - a Rebeka szomszédjában lakó asszony kopogtatott be az ajtón, s amikor az kinyílt, csak bekiáltott, már szaladt is haza, a szemközti lakásba, közös udvaruk volt.

Rebeka már felöltözve ült a széken, a maga varrta hosszú szoknyájában, magasított cipőben, már a finom vállkendőt is magára terítette. A haja kontyban. Tudta, hogy szép. Tudta, hogy Magyar István ma kéri meg a kezét; tudta, hogy este; tudta, hogy fiát küldte be a városba a gyűrűért, amit már jóval korábban kinézett, csak arra várt, hogy bizonyosságot szerezzen: Rebeka igent mond. Legalább fél tucat asszony segített neki a faluból, varrni, híreket szerezni, tanácsokkal. Magyar István nem vett észre semmit a szervezkedésből.

Rebeka lekapcsolta a villanyt, mintha éppen indulna, fülelt, de még nem hallotta az udvar kavicsán Magyar István lépteit. A keze a kilincsen, úgy várt a félhomályban.

- Rebeka, úgy örülök, hogy végre rászánod magad.

- Minek örülsz te?

- Akkor szerettelek a legjobban, amikor boldog voltál. Amikor nevettél, mosolyogtál. Most újra látni fogom.

- De már nem te fogsz megnevettetni. Nem bánod?

- Nem. Csak az illatodat erezhetném még egyszer. Ennyit irigyelek ettől az embertől.

- Szép vagyok még?

- Egyre szebb leszel.

- Szeretsz még?

- Ahogy csak lehet.

Sanyi már ágyban feküdt, amikor apja megjött. A virág nem volt nála, ezt már jó jelnek gondolta. És nem volt a férfi letört sem. Kenyeret vágott magának, megzsírozta, bort is töltött öblös pohárba. Sanyi pizsamában állt apja elé.

- Mit mondott?

Magyar István alig bírta lenyelni a falatot, nagyot kortyolt hozzá a borospohárból. Egy kevés bor kiszabadult, végigcsurgott a szája szélén, a földre cseppent.

- Hát... Nem lesz esküvő.

- Hogy-hogy?

- Nem akar megint feleség lenni. Gyereket se akar. De egybeköltözünk.

- Akkor ez mégis jó hír!

- Az. Okosabb, ha ő jön ide, nem gondolod?

- A könyvtár miatt.

- Elleszünk mi az én szobámban.

- Az én szobám nagyobb, cserélhetünk.

- Köszönöm, az jó lenne.

- És a gyűrű?

- Azt azért elfogadta.

Szép Eszter hosszú hajú, kedves arcú lány volt. Négyen éltek a templomhoz legközelebbi házban. Eszter nővére naphosszat az ablak előtt üldögélt, a sírokat, a temető fáit nézegette. Azt rebesgették, szerelmes az idős papba. Sose ment misére, pedig húga minden vasárnap ott ült a padban, hangosan énekelte a zsoltárokat. Eszter kavicsokat, leveleket gyűjtögetett, édesapámnak, édesanyámnak szólította szüleit. Nővére gyakran húzta el a száját, amikor Eszter megölelte szüleit, vagy felköszöntötte őt születésnapján.

- Kedves Kornélia! Te vagy a legjobb nővér, akit elképzelhetek magamnak. Szeretném, ha egész életemben mellettem lennél. A te születésnapod ez a mai, mégis úgy érzem, ez az én ünnepem. Nagyon szeretlek, büszke vagyok, hogy ilyen testvérem van, mint te. Fogadd szeretettel ezeket az ajándékokat, jószívvel adom!

- Kösz.

Kornélia csak apjával tudott bensőségesen beszélgetni, ami meglehetősen ritkán esett meg, mert a férfi körjegyző volt, szinte egész nap úton. Késő este járt haza. A felesége szomorú, de erős nő. Amíg virágoskertje pompázott, ő is elevenebb volt, késő ősszel, télen elhalványodott, mosolyogni tavaszig nem láthatta senki. Kornéliát ölelgette.

- Elhervadsz, virágom.

- El.

Sanyi rálépett Eszter lábára, tolakodás volt, az emberek siettek haza a templomból. A lánynak könny szökött a szemébe.

- Ne haragudj, én...

Eszter a fejét rázta, hogy nincs gond, de a fájdalomtól nem bírt megszólalni, félni kellett, hogy elsírja magát. Sanyi tehetetlenül állt az ajtó mellett, a lány már a falnak dőlt, szemét lehunyta, fájdalommal küzdött. Az öreg pap észrevette őket.

- Rosszul vagy, lányom?

- Én... csak ráléptem a lábára. Engem is meglöktek.

- Hadd lássam!

Az öreg pap nehézkes mozdulatokkal legguggolt, lehúzta a lány könnyű szandálját, óvatosan tekergette a lány bokáját.

- Nincs nagy baj, felhorzsolódott, véraláfutásos. Könnyen elpattanhat egy ér, és az igazán nagy fájdalom lehet.

Feltápászkodott, megsimította Eszter fejét, s már fordult is, a templom falait nézegetve elcsoszogott.

- Már lassan elmúlik.

- Hazamész?

- Igen. Haza kellene.

- Nincs kedved még itt maradni? Szeretem a templomdombot. Sétálgathatnánk... persze csak lassan, itt fent.

A domb szép hely volt. A templom körül hatalmas fák, a sírok illedelmesen bújtak el a bokrok mögött, azokon túl bárányok, kecskék legeltek. A domb reggeltől estig, míg csak a nap fenn volt, fényben fürdött.

- Én itt mindig fejen állok.

- Milyen mókás vagy.

- Nem móka ez. Úgy érzem, erősebbé tesz. Próbáld ki te is!

- Rajtam szoknya van.

Sanyi elpirosodott.

- Sanyi, segítesz? Holnap délelőtt kellene áthozni Rebekától néhány nagyobb bútort.

- Én holnap misére megyek.

- Egész nap?

- Eszterrel szoktam utána beszélgetni.

- Aha. Jó. Majd kerítek valakit. Elhívhatnád Esztert is.

- Cipekedni?

Sanyi Eszter apja mögött állt. A férfi íróasztal előtt ült, egy levelet fejezett be éppen. Lepecsételte, megcímezte, gondosan leragasztotta, és egy nagyobb stóc tetejére rakta. Amíg ezzel nem végzett, rá sem hederített Sanyira. Aztán megfordította a székét, hosszasan nézte a fiút.

- Eszterrel találkozgatsz.

- Igen.

- Minek?

- Jól érzem magam vele.

- És ő?

- Ő is. Remélem.

- Hát még nem beszélgettetek erről?

- Nem.

- Akkor miről lehet órákig beszélgetni?

- Semmiről.

- Jól van. Apádat sokra becsülöm. De azért vigyázz magadra!

- Vigyázok én. Magamra is, Eszterre is.

- Eszterre majd én. Mindenki arra vigyázzon, ami az övé!

Rebeka a kertet nézegette, Magyar István fáradtan állt mellette. Már lepakolták a szekérről a nagyobb bútorokat, most újabb forduló előtt voltak, az apróságokért mentek. A szódás a lovakat simogatta, őt kérték meg, hogy segítsen a pakolásban.

- Ezt a kertet nagyon szépen rendbe tudnám tenni.

- Én nagyon örülnék neki.

- Füveket, virágokat, fenyőt, sövényt, kis padot.

Magyar István bátortalanul megsimította Rebeka vállát, és már sietett is, a lovak nyugtalankodtak.

- Márta, ebből nekem bajom lesz.

- Dehogy lesz. Azt hiszik, elkeveredett a költözésben. Holnap pedig majd megtalálják valahol. Ahová leteszed.

- És ha ma keresik?

- Sanyi, te milyen lökött vagy! Ma van a nászéjszaka, vagy nem?

- Mit tudom én...

- Add a kulcsot!

- Észre fognak venni.

- Nem fognak.

Márta előresietett, s amikor meggyőződött róla, hogy senki sem látja, kinyitotta a kulccsal Rebeka házának ajtaját. Intett Sanyinak, hogy ő is jöjjön.

- Máshol nem lett volna jó?

- Fontos dolgot akarok neked mondani.

- De azt lehetett volna nálunk is...

- Psszt!

Márta átölelte Sanyit, megcsókolta. Kézen fogta, s Rebeka ágyának szélére ültette.

- Ősszel visszamegyek Debrecenbe. Főiskolára.

- Ez nagyon jó!

- Örülsz neki?

- Persze, örülök. Végre tanulhatsz! De jó neked! Tudod, én is azon gondolkodom, hogy leérettségizem.

- Azt hittem, marasztalni fogsz.

- Én?

Márta Sanyi ölébe hajtotta fejét, s a fiú kezét mellére rakta. Sokáig nem mozdultak. A lány megunta a várakozást, a fiú inge alá nyúlt, csókolgatni kezdte Sanyi hasát.

- Elutazunk pár napra.

- Hova, Eszter?

- Pestre. Csak apám marad itthon.

- Miért mentek el?

- Azt nem mondhatom el.

- Visszajöttök?

- Persze, hogy vissza, csak egy-két napra megyünk. Tudod, ott jobbak az orvosok.

- Valami bajod van?

- Nem nekem.

- Eszter, ne titkolózz, kérlek, én nem mondom el senkinek!

- De meg kell esküdnöd, hogy nem mondod el, ez igazán nagy titok!

- Megesküszöm.

- Kornélia terhes.

- És?

- Nem akarja megtartani.

- És ki az apa?

- Azt én sem tudom.

A könyvtárban nem voltak olvasók, csak Sanyi ült a pult mögött, olvasott. Magyar István egy ideig fel-alá járt a szobában, meg-megérintette a könyveket, úgy tűnt, ellenőrzi, minden könyv megvan-e. Aztán a zárban lévő kulcsot elfordította.

- Beszédem van veled, fiam.

A konyhai ajtóban megjelent Rebeka is. Keresztbe tett karral, az ajtófélfának dőlve. Kialvatlannak tűnt.

- A szomszédok láttak Rebeka házában.

Sanyi elsápadt, de rögtön bólintott is, hogy igaz a hír.

- Ha megtetszett tőlem valami, szólhattál volna, odaadtam volna.

- Nem loptam semmit.

- Csak a kulcsot.

- Ne haragudj, Rebeka! Mártával voltam ott.

- Minek?

- Rebeka, hagyd, ezt majd megbeszélem vele én!

- Ahogy akarod.

- Fiam, mi történt?

Sanyi hallgatott.

- És Eszter, fiam?

- Olyan zavaros az egész.

Magyar István bólogatott. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta.

- Máskor, ha lakás kell, szólj nekem, kérlek.

Sanyi bezárta a könyvtárat, sétálni ment. Egyedül, nem szólt senkinek. Észre sem vette, hogy a presszó, ami előtt el kellett mennie, tele van. Az emberek sutymorogtak, vitatkoztak, de csak visszafogottan, nehogy más is meghallja, miről. Sanyi zsebre tett kézzel lépegetett, szokott mosolya eltűnt arcáról. Elege volt már az erdőkből, tisztásnak vette az irányt. Messze a templomtól, messze a falutól, ismeretlen mezőn akart időzni. Egy órás gyaloglás után meg is érkezett. Gólyák kísérték. Köröztek fölötte, pedig sehol magaslat, ahol fészket rakhattak volna. Amikor ők is eltűntek, Sanyi befeküdt a pipacsok közé.

- Hova mentek, Eszter? Már Pestre?

Eszter megrázta fejét, szomorúan nézett a fiúra.

- Amerikába, Sanyikám - szólalt meg az anya.

- Oda minek?

Hallgattak. Körülöttük a sok bőrönd beszédesebb volt.

- Fiam, miért csináltad? Elfertőződhetett volna a seb.

- Eszter elment. Amerikába.

- Tudom.

- Megígértem, hogy megvárom.

- Fiam, nem jönnek haza egyhamar.

- Ekkora bűn, hogy a Kornélia terhes?

- Terhes? Ezt honnan tudod?

- Eszter mondta.

- Feküdj csak nyugodtan, fiam. Holnap érted jövünk. Ma még jó, ha itt maradsz.

- Apus! A dobozt add ide, kérlek!

Rebeka kint várt a kórházi folyosón.

- Mi van vele?

- Már így marad, nem lehet visszavarrni egyiket se.

- Ilyen bolondságot! Én nem láttam rajta, hogy ennyire szerelmes. Azt hittem, maga sem tudja, melyikbe...

- Én mondtam neki, hogy választani kéne már. Esztert választotta.

- Szegény kis Márta...

- Tudtad, hogy az Eszterke nővére terhes?

- Talán ezért menekültek el, nem a sikkasztott pénz miatt.

- Nem lehet tudni. Jobb, ha nem szólunk erről senkinek.

Az öreg pap még aznap felakasztotta magát, amikor Eszterék elmentek a faluból. A harang, ahogy szokott, délben megszólalt, de csak nem akart abbamaradni a csengés-bongás. Félóra is eltelt, mire felment valaki, kideríteni, mi történt. Az öreg pap a harangnyelven lógott. A bokájához madzagolta kutyáját, az rángatta nyugtalanul a testet, fel-felvonítva.

II.

- Hol voltál? Apád engem zaklat folyton, hogy elengedlek.

- Ugyan hol lettem volna!

Sanyi összeszedte a szétfújt papírokat: amikor Márta belépett az ajtón, a huzat szétdobálta a sparhelt melletti újsághalmot.

- Meddig maradsz itthon?

- Amíg akarod.

Márta Sanyi mellé lépett, át akarta ölelni, de a fiú nem vette észre a mozdulatát, éppen lehajolt egy újságért.

- Felvágtam a fát, Ani néni.

- Rendes ember vagy, Sanyi! Ez az ember nem vágná fel, de ha nincs itthon melegétel, morgolódik.

- Dolgozik eleget az állatokkal.

- Minek? Adná má el az egészet, nincs nekőnk arra szükség.

- Ani néni, Eszterékről még mindig semmi hír?

- Semmi.

- Biztos?

- Előtted titkolnám?

Nyolc év telt el, senki se tudta, élnek-e még egyáltalán. Sanyi Eszter nagyszüleihez szokott, Ani néninek segített a ház dolgaiban.

- Fiam, én már nem bírom ezt a könyvtárat. Ha a lábam nem fájna ilyen nagyon, talán még tudnám. Ha te nem csinálod, be kell zárni.

- Zárjuk be, apus. Tévét néz úgyis mindenki.

A könyvtárszobát meghagyták. Sanyi gyakran beült, a legnehezebb könyveket emelte le a polcokról, egy-két év alatt elolvasott mindent, s végül nem volt könyv, amit ne olvasott volna legalább kétszer. Megunta a betűket. Megunta a könyvek szagát, a ragasztóét, a régi papírok tapintását. A torkában dobogott a szíve, amikor egyszer a városban ráakadt egy magazinra: csillogó, sima papír, sok kép, színes, változatos nagyságú, formájú betűk. Előfizetett két magazinra is. Azokat gyűjtötte, szagolgatta. Aznap, amikor a postás kihozta a friss lapot, bevette magát a könyvtárszobába, és estig ki se jött, a lap fölött gubbasztott. Márta hiába csalogatta szóval, ebéd illatával, hiába sértődött meg, hiába veszekedett.

- Apus, miért jöttél át?

- A temetőbe indultam, de már nem bírok felmenni.

Magyar István egyik kezében egy szál rózsát és egy fényesre dörzsölt kavicsot szorongatott, a másikban botját, arra támaszkodott, ha lépett.

- Add csak ide, felviszem én.

- Vigyél vizet is, fiam. Berozsdásodott a fenti kút. Rebeka sírján szomjaznak a virágok.

Sanyi elidőzött a temetőben. Anyja sírját már teljesen beterítették az apró kövek. Volt köztük színes, furcsa alakú, de többnyire egyszerű, szürke darabok. Aztán Rebeka sírjához ment, a magával cipelt nehéz vödör vízzel meglocsolta a virágokat, a vázában lévő hervadt virágot kidobta, friss vizet töltött, s a rózsát állította bele. Elénekelt minden sírnál egy-egy rövid éneket, de csak motyorgott, olyan hangosan, ahogy apja szokta, ő nem mert. Aztán a névtelen sírhoz ment, leült mellé, elgondolkodott, ki fekhet a sírban, ki gondozhatja: a hant mindig frissen igazított, s ugyan virág nem volt rajta, de eső sem moshatta el formáját, a kereszt is rendületlenül állt rajta.

- Valami bajszos keres.

- Miért nem jön be?

- Nem hívtam.

- Hívd!

- Menj ki hozzá, beszélj vele, nem rám kíváncsi.

Márta kint a bajszossal hangosan kacarászott. Aztán sutymorogtak, a tornácról minden kis nesz behallatszott. A lány fel-felnevetett, mintha csiklandoznák.

- Gyere át hozzám holnap.

- Holnap van Sanyi születésnapja.

- Egész nap? Gyere át délután, akkor úgyis a padon gubbaszt.

- Gyalog? Nem tíz percre van a falud.

- Átugrom én érted.

- Majd telefonálok. Ha jó egyáltalán az a nyamvadt fülke. Ha nem telefonálok, ne gyere.

- Ha nem telefonálsz, jövök.

Sanyi átment az apjához. Még akkor Rebeka házába költözött, amikor az asszony meghalt. Magyar István a szobában állt, egy gyertyát égetett, annak tüzénél melengette tenyerét.

- Miért nem fűtesz be, apus?

- Minek?

- Az a gyertya nem csinál meleget.

- Nem is azért gyújtottam.

- Befűtök.

- Nincs fám.

- Felvágok.

- Nincs mit.

- Hozok az erdőről.

- Megjelenik itt nekem néha Rebeka.

- Ugyan, apus!

- Sok dolgot el kellene neked mondanom.

- Ráérek, apus! Mondd el most!

- Rebeka vádol. Ijeszteget.

- Miért?

- Félek, hogy megharagszol rám, ha elmondom.

- Soha, apus!

- Ezek olyan... szerelmi praktikák voltak.

- Nem értem.

Leesett a konyhaszekrény tetejéről a doboz, amiben Sanyi a kis kulcsokat gyűjtögette. Az apróságok szertegurultak, nagy hangot csaptak, mintha egy gazdag ember aranypénzt szórt volna szét.

- Ezt tüntesd el! Nekem már elegem van a kulcsmániádból!

Sanyi lassan összeszedte a kulcsokat, kúszott-mászott, hogy mindet elérje. Esztertől kapott dobozkáját is magához vette, és felvitte mindkettőt a padlásra.

- Ezzel most már vége?

Sanyi álmosan bólintott, gondolatai egészen máshol jártak.

- Mondd el neki!

A bajszos férfi ült a szobában, mintha otthon lenne, széles mosoly az arcán. Sanyi nem törődött vele.

- Mondd el neki, hadd tudja meg!

- Nem akarom... - vonakodott Márta.

- Mondd csak! Vagy elmondom én.

- Sanyi!

- Hm?

- Hol voltál?

- A hegyen. Sprésdobozokat robbantgattam.

- Olyan vagy, mint egy kamasz!

- Mit csinált? - vigyorgott a bajszos.

- Tüzet rak, abba dobálja messziről a sprésdobozokat, hogy felrobbanjanak.

- Most meg hova mész?

- A padlásra.

- Sanyi, ne menj!

- Hagyd, hagy menjek!

- Eredj te innen, elég volt mára belőled!

- Most mi bajod? Ezt a bambát sajnálod? Eh! Két szerencsétlen!

A bajszos elviharzott, haragosan csapta be maga mögött az ajtót.

- Eszter szeretője volt ez régebben.

- Nem hiszem el!

- De. Ez minden nővel kikezd.

- Fent leszek.

Sanyi felment a padlásra, leült a kémény mellé. Ott volt a ládika rongyba tekerve. Újra végigpróbálta az összes kulcsot, óvatosan, nehogy bántódása essen a lakatnak, de egyik sem nyitotta.

- Apus, nem vagyok én abban biztos, hogy én vagyok ennek a gyereknek az apja.

- Mit számít az! Elvetetni akkor sem szabad!

- És ha majd nem tudom szeretni?

- Majd szereti más! Mindig van valaki, aki szeresse az embert. Ha nem rögtön, majd később. Egyensúlyban van a világ, kisvilág, nagyvilág egyaránt!

Hároméves volt a gyerek, amikor meghalt. Lőrincke, mosolygós kisfiú. Nem életre való. Már abból is lehetett tudni, hogy túl okos volt. Kétévesen már betűket rajzolt a homokba, vagy amikor Márta elment a faluba, Sanyi pedig elaludt a kiságya mellett, ő elindult az anyja után. Lassan totyogott, mint a kacsák, de tudta, hova kell menni: leült a börtönből akkor már negyedszer szabadult Gogó háza előtt. Kalára Márta bent hentergett a magas, kopasz férfivel. Bűn az élet? - ez volt Gogó vállára tetoválva. Éppen a Lőrincke miatt pingáltatta magára, tudták, hogy hamarosan meghal.

Lőrincke rákos volt. Még a fájdalmait se lehetett már csillapítani. Az orvos csak a fejét rázta, bármikor kihívták a gyerekhez, elmenekült a házból, Lőrincke sírása, jajveszékelése elviselhetetlen volt számára. Altatókat, injekciókat adott, de ahogy teltek a hetek, egyre hasztalanabb lett a dolog.

Lőrincke tejet kért, nagyot, végsőt sóhajtott, átölelte a fölé boruló anyja nyakát. Sokáig maradtak így. Anyja megvárta, míg a lázas kisfiú teste ki nem hűlt, s akkor a sarokban gubbasztó Sanyihoz fordult:

- Lement a láza.

Az bólintott, felállt, felvette fia testét, vitte a paphoz. A pap ájtatoskodott, de Sanyi szigorúan szólt rá, mondjon el gyorsan egy imát. Sanyi még aznap este elásta kertjében fia testét, a nagy diófa alá. A szomszédok a kerítésénél gyülekeztek, onnan nézték, hogyan dolgozik. Amikor elkészült a gödör, Sanyi egy kis koporsót hozott ki a pincéből, majd Lőrinckét is kihozta a házból, s gyengéden belefektette. Nézte egy darabig fia arcát, megsimította, majd határozott mozdulatokkal tette rá a fedelet, és gondosan leszögezte.

- Nem biztos, hogy okos dolog ez, itt eltemetni, fiam - szólt neki a kerítés mögül Magyar István.

- Itt lesz!

Bíróságra vitték akkor Sanyit, Mártát, az orvost, még Magyar Istvánt is. Azzal vádolták őket, hogy megölették a gyereket egy bábaasszonnyal, aki nikotint itatott vele. A bábaasszonyt mindenki ismerte, a szomszéd faluban lakott, kamasz fiával járta a környéket. A félszemű, gyanakvó tekintetű suhanc húzta utána a kisszekeret, kacatok, gyógyszerek, növények voltak azon, egyszer még papagájt meg kígyót is hozott, ki tudja, minek kellettek. Nem büntettek meg végül senkit.

- Még örülsz is, hogy meghalt!

Sanyi akkor pofon vágta Kalára Mártát. Márta sírva fakadt, a fiú elé rogyott, átkarolta a térdénél, és csókolgatni kezdte szerelme lábait.

- Az Eszter? Levelet írt? Biztos, hogy ő írta, Ani néni?

- Ő, má ő. Hogy a rossz seb enné meg, ahol van. Ennyi ideig hallgatni. Oszt nem is ír semmit, csak hogy jön.

Magyar Sanyi nem is hallgatta tovább az asszonyt, szaladt az apjához, hogy elújságolja neki a hírt. Az apja a szoba közepére állított széken ült, fejét lógatta.

- El kell mondanom neked, fiam, valamit.

- Apus, Eszter írt! Hazajön!

- Haza? Örülsz neki.

- Hogyne örülnék, apus. Örülök - komorodott el Sanyi. - Mért ne örülnék?

- Amerika messze van. Ha Eszter csak a szomszéd faluban élt volna tizenegy évig, már akkor is egész más ember lenne, mint volt akkoriban. Gyerekek voltatok.

- Hűséget fogadtam neki, és... én... voltam neki az első férfi...

- Töltsük a ma estét a kocsmában, fiam!

Szürke, hideg tél jött. A völgy felett az ég kémények füstjétől mocskolódott. Közelebb bújtak egymáshoz a házak, a kutyák hallgattak, csak a hó ropogott, ha le-lezuhant egy-egy ház tetejéről vagy csizma lépkedett benne. Arc nélküli emberek jártak az utakon, azok is ritkán, boltba, kocsmába. Villanyok égtek, az udvarokra mint egy mocskos lavór vizet löttyintették ki az ablakok a negyven wattos égők fényeit. Van a világnak vége. Ilyen lehet.

- Őt választod?

- Én őt.

Szép Eszter szelíden elmosolyodott.

- Miattad maradtam ebben a semmi faluban.

Kalára Márta hangjában nem volt vád, se keserűség, csak véletlen lehetett, hogy kimondta, amit gondolt. Magára kapta kabátját, hátra se nézett, úgy hagyta ott őket. Kint a hidegben már haragos lett. Hiába akarta, hogy sírjon, nem csordult könnye, még a karmos hideg se bírt belőle előcsalogatni. Belekapaszkodott a szél Márta hajába, kergette, hátba lökte. Egyedül ment az úton. A félighámozott krumplit még ott szorongatta a kezében.

Szép Eszter furcsa, semmi kis sapkáját szorongatta a kezében. Nem merte levenni kabátját, úgy ült le a sparhelt melletti székre. Hosszú haja eltakarta arcát.

- Megtanuljuk egymást? A csókodra emlékszem.

- Sanyi, azt el kell mondanom, hogy...

- Pszt! Tudom.

Sanyi már Eszter előtt guggolt, fejét a lány ölébe hajtotta.

- Tudom.

Megcsókolta a lány kezét.

- Tudom.

- Én még ma nem maradok itt.

- De itt maradsz!

Sanyi lesegítette Eszterről a kabátot, a konyha ajtaját bekulcsolta, a villanyt eloltotta. Felállt, szoktatta szemét a sötéthez, Esztert nézte. Aztán fát dobott a tűzre, és távolabb leült egy székre.

- Tudok az öreg papról. Hogy téged szeretett.

Eszter lehajtotta fejét, haja rengetege mögé rejtőzött.

- Szégyenlem magam.

- Én is. A te szégyened az enyém is. Azt hittem, már soha nem látlak.

- Megvan még a könyvtár?

- Nincs. Eladtuk a könyveket.

Kintről egy fiatal férfi kiáltott.

- Márta, Márta!

Eszter értetlenül nézett Sanyira.

- Megágyazok magunknak.

- Ki ez a fiú?

- Nem tudom, majd elmegy.

- Márta, Márta, gyere ki, mer beleugrok a dögkútba!

- Részeg! Meg is fagyhat kint.

- Gyere, segíts ágyazni!

A konyha ablakának üvege majdnem megrepedt, olyan erősen fényeskedett kint a hold. Sanyi Eszter meztelen hasát csókolgatta.

- Mi ez a seb?

- Császároztak.

Sanyi végigcsókolta a vágást.

- Nekem holnapután el kell mennem.

- Miért?

Eszter nagyot sóhajtott.

- Nem éltem szép életet.

- Én már nem engedlek el.

Kalára Márta töri rájuk az ajtót. Részeg, zilált, Sanyi doboza van a kezében. Kinyitja, a benne lévő hajtogatott papírt meg se nézi, őket bámulja, ahogy fekszenek a konyhai ablak alatt. Megeszi a levelet. Otthagyja őket.

- Mi volt ez?

- A doboz, amit adtál.

- Tényleg. A doboz.

- Mi volt benne?

- Levél.

- Mit írtál?

- Én már nem emlékszem.