A kiskonyha küszöbén ácsorgunk, Kelemen Erhard karba tett kézzel, állát kissé előreszegve, szemöldökét kíváncsian felhúzva puhatolózik, miszerint Zsófi néni, így, hogy most egészen felkavaróan, de tényleg, higgye el a Zsófi néni, tök’ szimpatikusan és érdekfeszítően előadta a dolgokat az életéről, szóval, hogy a Zsófi néni tudja-e, és ekkor Kelemen Erhard cinkosul rám kacsint, van-e fogalma arról, mi az a szeretkezés. Az öregasszony, látványosan figyelmen kívül hagyva a szemtelen piszkálódást, összecsapja kezeit, és hangosan felkacag, hát persze, gyermekeim, hogy a csudába ne tudnám, nevet, nem vagyok én marha! És azzal a rozsda vörös, penészes kezével erőtlen barackot nyom a fejemre. Zsófi néni sem hacukában született, mosolyog hamiskásan, amire Kelemen Erhard, befejezésül, arra kéri, énekeljen nekünk valamit, a repertoárból, hogy nem volna-e kedve, példának okáért, azt, amelyiket a múltkor is, amelyikben a lovak szerepelnek, meg a hintó. S mivel nyolc óra körül járhat - a távolból idáig látszó belvárosi emeletes házak ablakain megcsillan a lenyugvó nap vörös fénye - sietve magára hagyjuk Zsófi nénit, aki szokása szerint kissé előregörnyedve integet utánunk, miközben egy pillanatra sem hagyja abba az éneklést, anyám, én nem ilyen lovat akartam, hogy anyám, én tényleg nem ilyen lovat akartam.

Lefordulva Zsófi néni házától, Kelemen Erhard fülét megcsulítva még felröhög, orrom krumpli, hajam kóc, de nincs erőm nevetni, ügyelek, hogy az öreg szilvafák alól felmarkolt gyümölcs ki ne essék felkötött pólómból. Versenyezve vágtázunk vissza, apa idegesen izzítja a Skodát, hol a fenében voltunk, pillanatokon belül ránk szakad a sötét.

Amíg apa el nem adta a tanyát, a 44-es útra érve rendszeresen rögtönzött verseny alakult ki a Škoda hátsó ülésén. Öcsém, dacolva apa szúrós tekintetével a visszapillantó-tükörben, keresztülverekedte magát a plüssállatokon, arcomba gyömöszölte a kispárnát, és orrát az üveghez nyomva mutogatott. Ha vendégünk volt, legtöbbször Kelemen Erhard, őt is bevontuk a játékba. Ki látja meg előbb a rozsdaszín tetőt, ki veszi észre a vörösesbarna tetőzetet tartó falakat, a ház elülső felén sorakozó kivénhedt kaptárokat, ki észleli hamarabb a méhkasok körül strázsáló nyírfákat, ki pillantja meg a nyírfák ölelésében éppen csak kivehető kutyaólat, az ól előtt Bárót, a nagytestű kuvaszt. A fóliával könnyebb dolgunk volt, három testes sátor húzódott az egykor a téesz tulajdonában lévő szántóföldön. A kútkáva körüli faszerkezet a főútról sosem látszott, még a sasszemű Kelemen Erhard képességei is csődöt mondtak. Aztán következett a kanyar, s az autó átgördült a vasúti síneken, a tanyából pedig csupán egy fehér folt maradt, amit a pósteleki elágazásnál lefordulva, a szántföldek közt cikk-cakkozó dűlőutakon zötykölődve közelítettünk meg.

A vasúti sínek mellett ma ormótlan földhányás emelkedik, lankáján markológépek és széles homlokú IFA-k masíroznak, árnyékában izzadt segédmunkások bontják a sört, az alkalmi bódé ajtajában hanyagul öltözött munkavezető gesztikulál. A földhalom testébe lyukat vágott a gondos tervezés: gyomrán keresztül pirosvonat szaladgál. A főútról négy esztendeje sem a tető a falakkal, sem a nyírfák a kutyaóllal, sem a kútkáva a faszerkezettel nem látható. A kaptárokat felszámolta a lankadó vállalkozó kedv, Bárót évekkel ezelőtt agyonlőtte egy rövidlátó vadász, fóliázni már csak a bolondnak éri meg. A Gyulát a megyeszékhellyel összekapcsoló négysávos út hamarosan kész.

A tanya nagyapa ötlete volt, felesbe vásárolták, apa és nagybátyám, aki nyulakkal kezdte, majd a fóliázásban gondolta megcsinálni a szerencséjét, de utóbb a méhekkel is elmérgesedett a viszonya. A konyha és a nagyszoba egy fedél alá került, nyáron a kintalvás sem volt elképzelhetetlen, jóllehet három ujjamon meg tudnám számolni, hány ízben került rá sor. Egy időben kiadtuk bérbe egy erdélyi menekültnek, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyszer nagylelkűen túrós táskával kínáltam a kislányát, aki mohón látott hozzá, ám apja hívó szavára - a paradicsomot kötözték - azonnal elhajította a péksüteményt. Nehezteltem rá, igaz, később megenyhültem irányában, magamat hibáztatva, amiért erőszakot tettem szokásaikon; kenyéren éltek és kútvízen. A szerszámos helyiségben a hordók foglalták el a legtöbb helyet, a padlásra vezető rozoga létrát egészen a fal mellé ácsolták. Az istálló voltaképpen fennállásának kezdetétől kihasználatlan volt, fóliák, elhasznált slagok és levitézlett nyúlketrecek egész sora foglalta el a tér jelentős részét. A bodzafa terebélyes árnyékába ásott budi közvetlen szomszédságában vakolatlan melléképületet húztak fel apáék - alacsony oldalfala disznóólat ígért, végül nem lett belőle semmi. A fóliák az egykori szántón lettek felállítva, egyszer jártam az egyikben. Kiváltságos helyzetünk jeleként nem kellett fölmászni a padlás magasába, hogy láthatók legyenek a távolban, a pósteleki erdő fölött köröző AN-2-es gépek és a belőlük előbukkanó ejtőernyősök, akik repülőnapok közeledtével valósággal elsötétítették az eget. A mi ejtőernyőseink textilzsebkendő ernyőjét Kelemen Erhard harmincas damillal rögzítette gyufásdobozból készített hátizsákjukhoz, s a galambdúcból szálltak alá a vadpöszmétébe. A tanya környéki kanálisok hol sástőig ki voltak száradva, hol pezsegtek a haltól. Aranysárga kárászt fogtunk, kenyérre harapott, ellentétben a kényelmes városi ezüstössel; a compó hol zavarba ejtően éhes volt, hínárzöld hordában érkezett, másszor a kukoricát is hiába kínáltuk, hetek teltek el, míg felbukkant újra. Az igazi öröm a csuka volt, Kelemen Erhard keszegezés közben akasztott egy félkarnyit, farokuszonyába akadt a törpehorog, véletlen jó-szerencsének könyveltük el - annál nagyobb volt a megdöbbenésünk, amikor egy csatakos novembervégen apa körbevezetett minket a környéken: a leapadt kanálisok medrében, amerre a szem ellátott, megcsonkított krokodilpofájú-tetemek hevertek: elszaporodtak a rókák.

A paradicsom, a borsószedés, a locsolás, a téglarakodás, a gereblyézés: a tanya rendszerint a hét utolsó napjaira maradt.

Túlsó felén, a kanálisoktól körbevéve széles búzamező terült el, melynek végében Lakos bácsi háza állt. Apa egyszer lyukas labdát ajándékozott a gyerekeinek. Jancsika és Karcsi gumicsizmában futballoztak a kiszáradt tarlón, a kanálison bodzafa pecával aprították a kárászt. A bicskázás és a kisebb-nagyobb rendszerességgel jelentkező betörések csak ezután jelentkeztek, a mi kárunkra is. Légpuska, kukoricamorzsoló és apa örökölt gereblyéje bánta. Lakos bácsi civilben termékfelvásárlással foglalkozott, amiről sose tudtam, mit jelent, mindenesetre egyik napról a másikra kiürült a portájuk, melynek ma már csak a csonkjai láthatók, már ha valaki veszi a fáradságot, és keresztülverekszi magát a térdig érő csalánfűn.

A Lakos-tanyától jobbra, közvetlenül egy kiszáradt kanális mellett élt az Ürge. Keresztanyám nevezte így István gazdát, döcögtünk a bekötőúton, az utánfutón repkedtek a krumpliszsákok, ekkor szegezte apának a kérdést, bassza még az ürge a szomszéd kancát? Gyermek számára kevés mulatságosabb akad: tehetős idős ember, kövér pofazacskójában magokat tárol, ahogy magyaráz, forgácsokat köpköd, hosszú bajszára rászáradt a tej föle, karmai vannak, tetejébe a szomszédba jár udvarolni - tanyán nincsenek titkok. Az Ürge széles udvarán, a színig rakott csűr mellett, behemót traktor állt. A portáját szegélyező kukoricás ennyit engedett látni. Sejthető volt, hogy hátrom kutyát tart, na, jó, négyet, hogy éjszakánként szabadon engedi a legvérmesebbet, hogy a gyerekei a városban élnek, és ritkán látogatják. Amikor bukfencezve labirintust vágtunk a búzásba, apa ránk ijesztett, hogy az Ürge nem hogy nem emberséges, de szótárában nem ismeretes a „kegyelem”. Fel kellett hagyni a játékkal, maradtak az ejtőernyők és a horgászat, különösen azonban a kapura lövés a cserfák közé illesztett vasrúd alatt, jobbal-ballal felváltva - Kelemen Erhard robinzonáddal tolja a cser mögötti trágyadombra a léc alá tartó lasztit. Több ez holmi gyermeki időtöltésnél: gyakorlás. Mesterekként lépünk pályára a következő héten a sulibajnokságban.

Az Ürge tanyája mögött áll a Marikanéni-porta. Marika néni széles mosolyú, pirospozsgás asszony, aranyból van a szíve, aranyból van a paprika a háza mögötti földön, aranyból vannak az ól küszöbén sorakozó sajtárok, és a kukoricásgóré. A ház falának íze méz, a kerítés selyemcukorból van, a tetőt égetettcukor-cserepek borítják. A ház mögötti bálák süvegcukrok, a jó szagú bikák pedig műanyagból vannak, és játékistállóban habzsolják a játékszalmát. A Marikanéni-tanyán frissen csapolt tehéntejet kapni, a tornácon bozontos puli hűsöl, a góré ajtajához tyúkok szemtelenkednek, a ház mögött csikó nyargalászik. A lánya némettanár, nem a rosszabbak közül való, gond nélkül szerzem meg a nyelvvizsgát, évekkel később.

A mállott sárga fal és a hozzá tartozó ház a Zsófi nénié. Közvetlen tanyaszomszéd, szűk, pipacstól szegélyezett út vezet hozzá. Tücsök, a fél-foxi korcs már a kapubejárót jelző ferde karónál farkcsóválva fogadja a látogatót. Ha a ház mögé kerülök, csibék iszkolnak a farakás alá. Cirmos, a tépett szőrű macska a konyha szellőzőjének párkányán lustálkodik, ha játék pisztolyommal fenyegetem, rám se hederít. Fülénél tapsolok, amire lustán összeszedi magát, gerincét az égnek karcsúsítja, s tüntetőén a félig beomlott, használatlan disznóólhoz baktat, ahol békésen folytatja a szundikálást. (Nem igaz, nem használatlan a disznóól: talicskára és kerti szerszámokra lel benne a régészkedő gyermek.) Zsófi néni tanyáján a góré törött bordáin keresztül akadálytalanul látható a három kendermagos tyúk, ahogy a korhadt deszkaaljzatot kapirgálja. A négy szilvafa a bejárat dísze, a csalános peremén kipányvázott kecske legelészik, hatalmas tőggyel.

Még be sem gördül a piros Škoda a fóliasátrak közti folyosóra, már feltűnik alakja a kert végében. Kékesszürke kendőt visel, bibircsókja évről évre terjedelmesebb. Orrom nyomban beissza az átizzadt köntös dohos szagát, s bár vendéglátása szívélyes és lekötelező, sőt udvara rendre a fölfedezés örömét nyújtja, vonakodom betenni a lábam az alacsony konyhába. A hokedlin mosogatólavór, fölötte pecsétes kendő, virágmintás, piros hímzéssel: széles sarkantyús huszár, kezét kardja markolatán tartva, teltkarcsú menyecskének virággal kedveskedik. A zsíros tűzhelyen lábos, színig öntve tejjel, egy másiknak zsíros ételmaradék szárad az alján, jó lesz a kutyának, de esti maradéknak is megfelel. A tisztaszoba függönyözött ajtaja örökké csukva van, oda, igaz, nem is kívánkozom, sosem nyerek bebocsátást, az ajtóüvegen keresztül viszont jól látszik, hogy púposra vetett, letakart ágy áll a fal mellett.

Kelemen Erhardék hatodikban költöznek Gyulára, a felsősök is keresik a kegyeit, a lányok edzés után megvárják az öltöző melletti büfében. Együtt megyünk suliba, már negyed nyolckor csöngetek. Az előszobájuk falán óriás térkép csüng, rokonai élnek az NSZK-ban. Tőkés ország, mondja álmosan, de nem értem. Nincs idő vitatkozni, az anyja lendületesen gyömöszöli a hátitáskába az aznapi uzsonnát, a rádióban a Vizcayai-öböl fuvoláz, lassan nyolc óra. Este a Búvár Zsebkönyveket lapozgatom, a madarasat, nem tudom kiverni a fejemből a reggelt: fácán, siketfajd, végül, az utolsó oldalak felé haladva, tőkés réce. A fejem ingatom, és Kelemen Erhardra gondolok. Nyugtalanul alszom el.

Zsófi néni meglátogatását is ő erőlteti. A kiskárászok már a lyuggatott vödör alján hevernek, Kelemen Erhard nyaka rákvörösre sült. Zsófi néni fekete köntösben tipeg a bejáratot jelző megdőlt karóhoz, amit Kelemen Erhard a pisai ferde toronynak keresztel. Jót nevetek, bár kicsit fáj a gyomrom: a vadpöszméte tette, vagy a kökény, egyébként is nehezen viselem, ha alkonyodik, és menni kell. A távolban az utolsó ugrásokat végzik, marionett-bábuk himbálóznak a pósteleki romok fölött.

Zsófi néni, szokásával ellentétben, panaszkodik. Nincs nyugta. Nem a rókával van a baj, a görény se jelentkezik mostanában, hanem a Tücsök. Valaki megmérgezte.

Ezért hát a csend. Kelemen Erhard megforgatja vállán a bambusz-pecát.

Zsófi néni orra körül viszketően piros a bőr, a szája sarkában hintőpor-fehér foltok ütöttek ki. Arca rettenetesen szigorú, de így sem sikerül palástolnia mérhetetlen szomorúságát. Kierőszakol egy kacsintást, aztán az évekre panaszkodik. Tücsök felett is eljárt már az idő, mondja, miközben a kiskonyha küszöbéig somfordálunk, anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Ahogy a Škoda kivánszorog a sötét országútra, anya fülébe súgok: Zsófi néni meg fog halni.

Honnan veszek ilyet.

Nem tudom, felelem határozottan, érzem.

Zsófi néni beteg, majd legközelebb hozol neki levest, nyugtázza anya a várostáblához érve.

Jó, ez végül is jó ötlet, nézek ki az ablaküvegen, de a sötét nem engedi látni a szántóföld végén húzódó sínpárokat. Mellettem Kelemen Erhard csöndesen őröl. Öcsém rongyos plüsskutyát szorongatva alszik.

Az első komolyabb világítás a benzinkút közelébe érve fogad bennünket. Holnap hétfő. A pihenés napja.