Filmipar, sóbiznisz, szórakoztató-ipar ésatöbbi, ezekre a szavakra asszociálunk, ha elsétálunk a Cinema City előtt, ha meglátjuk a monumentálisnak szánt plakátokat és a nyikorogva tekergő-világító reklámoszlopokat. Nem filmművészet és nem a legfiatalabb múzsa, mint ahogy a ponyvákkal telitömött könyvesboltok és utcai standok láttán sem az irodalom az első szó, ami eszünkbe jut. Külön tanulmányt szentelhetnénk a huszadik század végének kultúrájáról, zeneiparral és tenyésztett bandákkal, megadott sablon alapján író tollnokokkal és szponzorok történetvezetésével született mozgóképekkel, de most nem ez lenne a feladatunk, bármilyen csábító is a téma.

Hogyan lesz pénze egy adott médiamogulnak a futószalagról éppen lekerült filmből? Merchandising (Legolas-poszter és Neo koton, szétszedhető-összerakható Terminátor-baba), szponzorok (így került Nokia-mobil a Különvéleménybe, de szétnézhetünk hazánk háza táján is, hiszen némely magyar filmek szerint csak bizonyos fajta autók közlekednek közútjainkon), mozibevételek és végül a videotékák (így áll a dolog nagyon leegyszerűsítve, valójában mindez sokkal összetettebb, ráadásul a tévés megjelenéseket nem is említettem, de köztudott, hogy a varázsdobozban a film nemes egyszerűséggel potenciális reklámfelület), azaz video-könyvtárak, amelyeknek működése mégsem hasonlítható igazán a névrokonéhoz; minden kikölcsönzött darab után fizet a kedves partner, és a cél sem az, hogy minden film ott legyen a polcokon, hanem csak azok, melyekből haszon préselhető ki. Míg a könyvtár mindig is a kultúra fellegvárát jelentette, addig egy videotéka tagadhatatlanul a fogyasztói társadalom által kitenyésztett hibrid, érzékeny kereslet-kínálat egyensúllyal.

A tékák vagy csak egy adott kölcsönző éves toplistája hellyel-közzel fedi az adott év blockbustereinek listáját, a 2003 esetében az A Gyűrűk ura 2., Matrix 2., Terminator 3. és az X-men 2. a vitathatatlan dobogósok (mind a négy film profi módon megcsinált szórakoztató-akció-sci-fi-fantasy munka, szemkápráztató külcsín és éppen annyi belbecs, hogy ne nehezítse el a filmet), utánuk pedig műfajfilmek, A Kör, A szellemhajó, Nemzetbiztonság BT., Félholt, Bazi nagy görög lagzi és Taxi 3., de ez a sor még oldalakon keresztül folytatható lenne. A kör és talán a Görög lagzi kivételével feledhető iparosmunkák, amelyek egy éven belül valamelyik kereskedelmi adó hétvégi főműsoridejében találják magukat. A mozik és tékák listáinak különbségét az adja, hogy amíg előbbinél a filmnek egy héten belül bizonyítania kell, különben lekerül a műsorról (pláne egy Szolnok méretű városban), addig egy tékában a film sikertelensége ellenére is a polcokon marad, esélye a felfedezettségre vagy a sikerre néhány hét elteltével sem csökken jelentősen, így eshetett, hogy az amúgy a mozipénztárak előtt hatalmas buktának számító utóbbi három Steven Segal-eposz (Félholt, A professzor, Az idegen) a tékák többségében jelentős sikert könyvelhetett el. (Segal hazai kultuszáról még ejtünk néhány szót).

Most pedig állítsuk szembe ezzel a tíz filmmel a sereghajtókat, amelyek nem érték el az érdeklődési ingerküszöböt; elsősorban C-szériás akció-és katasztrófafilmekről (utóbbi átvitt értelemben is), melyek olyan sokatmondó címeket viselnek, mint Fertőző Éden, Oroszlánbarlang vagy A Csontrabló, sem művészeti alkotásként, sem pedig saját műfajukon belül nem állják meg a helyüket, az a kategória, amelyre legjobb a „szemét” szót használni, és nincs az az elvetemült filmrajongó, aki megpróbálná megvédeni őket. Az ezen cikkek iránt mutatott érdektelenségével nem is lenne semmi baj, ez mutat egyfajta kritikai érzéket, miszerint a fogyasztó sem nyel le mindent, a tévé ugyan lenyomhatja a torkán a kifordult értékrendű valóság- és beszélgetősókat, de az, hogy még fizessenek is valamiféle szórakozatónak ítélt torzóért, az már nem működik.

Viszont - sajnos - a sereghajtó filmek között nem csak ezekkel találkozunk, a fent említett címek mellett olyanok találhatóak, mint az Oscar-díjjal jutalmazott dokumentumfilm, a Kóla, puska, sültkrumpli, a szintén jelölt (és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában nyertes) Adaptáció, az utóbbi néhány Woody Allen-film, amelyek ugyan nem érik el a régebbi mesterművek színvonalát, de még mindig magasan az átlag fölött állnak, a jelentős kritikai sikerben részesült magyar vígjáték, a Tesó, és akkor még nem is beszéltünk azon több fesztiválon díjazott „kemény” művészfilmekről, amelyeket egy téka meg sem vásárol, hiszen erősen rétegfilmnek számítanak, és egy ilyen méretű városban tíz év alatt sem hoznák be az árukat.

(Itt jegyzem meg, hogy a helyzet nem olyan siralmas, mint elsőre tűnik, a középmezőnyben olyan komoly művészi értékekkel rendelkező filmekkel találkozhatunk, mint A Zongorista, a Frida, az Órák vagy az A csendes amerikai, tehát létezik egy olyan kölcsönzői réteg, amely nem csak a szórakozató műfajra vevő. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire ijesztő ama tény, hogy városunk filmművészeti igényeit képes kielégíteni egy Tisza mozi nagyságú, mondjuk, mozgókép-kulturális központ. És az sem elfelejtendő tény, hogy az említett mozi helyzete sem mindig felhőtlen. Értsd: ez a közösség nem olyan széles, hogy eltartson egy amúgy nem túl nagy költségekkel működő mozit.)

Hogy mi az oka annak, hogy mégis jó néhány igényes munka került a legalsó polcokra? A Kóla, puska... minden erénye ellenére túl nehéz, az Adaptáció túl elvont, olyannyira, hogy még a kettős szerepben bravúrosat alakító Nicolas Cage sem képes megmenteni, Woody Allen egyszerűen kiment a divatból, a Tesó mögött pedig nem állt akkora reklámhadjárat, mint anno a Valami Amerika mögött, így érthető, miért is sikkadt el egy olyan közegben, ahol a kortárs magyar filmekkel szemben mindig fennáll némi ellenérzés, hiába övezi kisebb kultusz a klasszikusokat, a Tanútól Bakterházig. (Megjegyzés: pl. a Hukkle vagy a Szép napok esélyt sem kaptak, magyar film reklám vagy húzónév nélkül halott ügy. De az sem elhanyagolható tény, hogy a mozikkal szemben egy videotéka nem kap semmiféle támogatást egy magyar, európai vagy art besorolású darab forgalmazásáért, így tehát a tulajdonosoknak - mivel a fenti kategóriákba tartozó filmek ára kölcsönzői joggal nem alacsonyabb azon filmeknél, amelyek profitot is hoznak - nem áll érdekükben ráfizetéssel járó filmekbe befektetni.)

Itt az ideje megnézni azt, kik is azok, akik önkéntelenül is kialakítják ezeket a toplistákat: a kölcsönzők kb. hatvanhat százaléka harminc alatti, huszonhat százalék harminc és ötven év közötti és csak a fennmaradó nyolc százalék van túl az ötödik x-en. Tehát a vevőkör több, mint kilencven százaléka tinédzserekből, fiatal felnőttekből és középkorúakból áll össze, akik minimum középfokú végzettséggel, családdal és nem túl magas keresettel a hátuk mögött választják szórakozásként a videó- vagy dvd-film nézését. (Az adathordozók között most ne tegyünk különbséget; árban etwa száz forintnyi eltérés van - mármint kölcsönzés esetében -, a dvd-lejátszók ára csökken, az igény egyre nő a lemezekre, lehetőleg szinkronizáltan, de erről a témáról ide elég is ennyi.) A házi videózás legnagyobb előnye a mozival szemben, hogy amíg előbbi esetében egy filmet 4-500 forintért annyian és annyiszor néznek meg egy nap alatt, ahányszor és ahányan csak akarják, addig a mozi ára minimum 400 forint per Kopf, és ez egyszeri alkalom. Ráadásképpen: egy megfelelő házimozirendszer által nyújtott élmény akár meg is közelítheti azt, amit egy kisebb mozi (nem egy multiplex!) nyújtani képes.

Tehát adott egy fiatalnak mondható réteg - azt hiszem, ebből adódik az is, hogy némely pornófilm sikere megközelíti egy-egy középmezőnyben elhelyezkedő akciófilmét, a szex ma már nem számít tabunak, a pornó a felvilágosultabbak nemi életének része lett - és a kérdés az, miért is tartja ez a réteg jobb, sőt talán értékesebb filmnek a Félholtat a Szarvasvadásznál. Ha gyorsan akarnánk válaszolni, azt mondhatnánk, mert szórakozni akar, nem pedig elrontani a család kedvét valami depresszív „műalkotással”. Ez érthető is, diákokról és/vagy dolgozó emberekről van szó, akik esténként vagy hétvégente kikapcsolódni akarnak, nem várhatjuk el senkitől, hogy pihenésképpen Almodóvart vagy Tarr Bélát nézzenek a családjukkal. (Felrémlik szemem előtt a groteszk látomás: a zebránál az emberek hangosan vitáznak Baudrillard-ról, éppen olyan hévvel, mint amikor az a kérdés, ki a legjobb fej az aktuális szappanoperában.)

Mégis riasztó, hogy mennyire alacsonyan van a léc, hogy a legnegatívabb jelző egy filmmel kapcsolatban az, ha azt merjük rá mondani, hogy „van egy kis művészi beütése” vagy „kissé elvont”. Az emberek ellenérzése az ún. művészettel szemben szinte tapintható, mintha ez a szó egyet jelentene a „lila ködben úszó zagyvasággal”, amit tévedésből olykor egyesek mégis felmagasztalnak. És ez nemcsak a filmek, hanem a könyvek esetében is így van: míg az Amerikai szépség még csak-csak, de Todd Solodz munkássága már nem fogyasztható, ugyanekkor a könyvesboltokban is van egy határ, ahol a bestseller véget ér és kezdődnek a rétegolvasmánnyá degradálódott értékesebb kötetek. Mára mindenki beletörődött, hogy az esetek jó részében a magaskultúra és a lektűr élesen elkülöníthető, hiába dolgozik jó néhány jelentős művész a kettő határmezsgyéjén (Peter Jackson, Tarantino, Danny Boyle, Spike Lee, hogy csak néhány közismert nevet említsek a film házatájáról). De ez mégsem azt jelenti, hogy ezen alkotókon keresztül bárki eljuthat a szórakoztató mozgóképtől a művészfilmig, hanem éppen ellenkezőleg, sok kölcsönző számára az ilyen kint is vagyok, bent is vagyok filmek által meghúzott vaskos piros vonal jelenti az élvezhető filmek határát. De mi okozza azt az ellenérzést, ami megakadályozza az ezen határon való túlmerészkedést, mi az, ami azt súgja egy vasárnapi filmnézőnek, hogy erre nem vagyok kíváncsi, mert úgyis élvezhetetlen lesz?

Ennek okaként több tényező is szóba jöhet, de kezdjük mindjárt az eddig is sokat szapult oktatási rendszerrel, amely (humán tárgyak esetén) a mai napig nem a befogadás és értelmezés mikéntjét tanítja meg, hanem kanonizált alkotások dogmatikus elemzését bifláztatja be a szerencsétlen diákkal, azt ordítva a kissrác fülébe, hogy „EZ A MŰVÉSZET, NEM AZ!”, aki így élete végéig el lesz riadva attól, hogy önszántából levegyen a polcról egy Marquezt vagy belehallgasson Wagnerbe, hiszen ha valakibe óvodás korában borsófőzeléket tömnek, az bizony soha többé nem fog kívánni semmit, ami fehér. Ráadásul hiába magolja be, hogy metafora, szintesztézia, szimbólum etc, ha ezen fogalmak lényegi alkalmazását és ennek fontosságát soha nem magyarázzák el neki igazán. Mivel pedig igen sok komolyabb filmben előfordul egy-egy képi metafora vagy kronologikus csavar, egyenes következmény, hogy a rosszul tanított felnőtt ráragasztja az „elvont szarság” címkét a Lé meg a Lolára és hasonszőrű társaira. És attól tartok, mindezen a mozgóképkultúra és médiaismeret nevű haknitantárgy sem fog érdemben változtatni, hiszen ugyanazt a sulykolós módszert alkalmazza, mint az irodalom.

Lerágott csont ugyan, de azért idevág, hogy a média sem tesz semmit annak érdekében, hogy az átlagember érdeklődését felkeltse az igényesebb szórakoztatás iránt, a televíziós csatornáknak szinte mindegy, hogy mit használ a reklám csomagolásaként, egyszerűen nincs oka rá, hogy jobb műsorokat vetítsen, és ez így lesz legalább addig, amíg a lakosság jelentős hányada nem bojkottálja az elérakott moslékot. Azt meg már senki nem tudná megmondani, hogy mi volt hamarabb: az igényes filmek iránti érdeklődés csökkenése, vagy azok eltűnése a fősodorból. (Vicces kis rövidhír: „...2000 január elsején Dániában, amikor is Lars von Trier és barátai kitalálták, hogy a hat dán tévécsatorna mindegyikén az ő filmjeik fognak menni. A D-nap nevű projektben négy Dogma-film ment élő közvetítésben a dán tévéken, az ötödik csatornán egyszerre mind a négy osztott képmezőben, a hatodikon pedig a rendezőket láthatták a nézők munka közben. Dán néző mást, mint Dogmát nem láthatott szilveszterkor! Ki is borultak rendesen.” Filmvilág, 2004. február.) Azt már nem is kell leírnom, hogy sokan nem is tudnak az alternatív filmművészet létezéséről, azaz mindarról, ami kívül esik a Magyarországon mainstreamnek számító filmeken, tehát a fent említett Dogma-mozgalom, a filmesek körében egyre népszerűbb keleti filmek vagy az amerikai független film teljességgel ismeretlen fogalmak, nem is beszélve a hazai filmművészet egyik új reményét nyújtó Simó-osztály munkáiról, amelyeknek városunkban nem sikerült kitörnie a Tisza mozi falai közül.

Az akciófilmek népszerűségének okát keresve vissza kell mennünk a honi videókiadás kezdetéig (ez 1984), és megnézni, mit is kaptak az első években a magyar filmrajongók. Gondolom, mindenki kitalálta már, hogy kb. ‘84 és ‘90 között kik számítottak jelentős színésznek (az átlagos videós a legritkább esetben rendezőcentrikus, a színész neve az, ami sikert biztosíthat egy filmnek): Chuck Norris, Steven Segal, Bruce Lee, Jackie Chan nevei hangoztak a legjobban akkor, amikor a mára már felnőtt filmrajongók még tiniknek számítottak. Ezek a nevek egyet jelentettek a pörgős akciókkal és persze a baromi laza nyugattal, logikus következmény, hogy kultusz szövődött köréjük. Napjainkban már csak Segal és Chan számít nagy névnek, Norris lejáratta magát tévésorozatával, Lee pedig halott. Hiába egyre silányabbak új filmjeik, az emberekben él a beidegződés, hogy ezek a nevek valami jót, valami nagyon szórakoztatót jelentenek. És ugyanígy állunk a horrorral, kisiskolás koromban státusszimbólumnak számított, ki mennyit látott... (A családi filmek és mesék színvonala hullámzó, még mindig a Walt Disney-esztétika a népszerű, bár kissé inogni látszik, de családok és gyerekek mindig lesznek, a közös szórakozásra való igény nem szűnik meg, a középmezőny élén tavaly a Harry Potter, az újra kiadott Oroszlánkirály és a dán-német-ír koprodukcióban készült Segítég, hal lettem! állt.)

Mindebből láthatjuk, hogy az emberek szinte önhibájukon kívül utasítják el a magasabb művészetet, hiszen senki sem úgy születik, hogy később ne legyen képes komolyabb mozit is befogadni. Kereshetünk bűnbakokat, és legyinthetünk az egészre, mondván, ha nincs rá igény, hát nincs rá igény, fogyasztói társadalomban élünk, senki sem kérte Szabó Istvánt, hogy művészfilmeket rendezzen, mért nem csinálta ő a Mátrixot, akkor szeretnénk... Fogyasztói társadalomban élünk, ezen nem változtathatunk. De az a mindenkori értelmiség feladata volna, hogy megtanítsa a következő generációt elfogadni és befogadni mindazt, ami művészetnek számít. Attól tartok, más lehetőség nincs.