„Mostanában gyakran fáj a fejem, és közölhetetlen módon
foglalja össze a dohányzás
élesen keserű ízeit, a szüntelen kávézás feszült fáradtságát,
vagy a nyári teraszokon kortyolgatott italok jegesen émelyítő
üdítését” – írtam a gépbe, amikor hazaértem a negyedik, de az is lehet,
már az ötödik sétából; aztán kolát töltöttem, bevettem egy fájdalomcsillapítót
két szem nyugtatóval, rágyújtottam, kerestem a rádióban valamilyen zenét, mert az
eddigi szöveg igencsak messze van még a közölhetetlen módtól.
A tarkóm kitartóan sajog, lüktet a halántékom,
ami egyre jólesőbben kezd hatni rám;
gondtalanul üthetek néha-néha
a billentyűkre:
„Gondolatokból? Fogalmam sincs róluk.
Érzésekből? Nem érzem ezeket az érzéseket” – az effélének
minduntalan elérkezik bennem a megszűnési pillanata.

És közben egy év véget is ért.
Ám olyan gazdag ez a Föld! Olyan gazdag, hogy a szavakat
– éppen a szívemben – gyöngéden unja;
és amióta így lehet velem meg az írógép néha-néha felcsapódó
betűivel, azóta a költészet, hát igen: a költészetben az a költészet,
ami hiányzik belőle, ami sosem adatik meg neki. Füstölög
a hamutárcában egy szép, szőkésbarna Walkyria, nézem a füstjét,
és arra gondolok, talán hónapokig nem lesz itt más, csak ez a füst.
Mert mivel is értek én a saját eszemhez? Akármily értelem,
kacifántosan: az értelem érzésének az értelme
nélkül haladnak a szavak az amiről szó esnék felé;
amikor nem írható, amit írok ezekre a lapokra;
amikor nem tudom, mi az, ha valami öröm, mi az,
ha valami szomorú. Un caro saluto e arriverderci in Italia –
Chiara és Jagdish küldte ezt az üdvözletet Monzából,
egy évvel azután, hogy együtt töltöttünk néhány napot
Széplakon; alig alkonyodott még, csak nehézkesen kékült a levegő,
amikor vacsorához ültünk a tornácon, két lócára, egy kopott asztalnál;
hideg ételeket ettünk, és gyümölcsöt vagy, ha fogtam, halat, utána sajtot;
Jagdish nézte, megsózom-e, hátradőlt, összefonta a karját, hunyorgott
ritkán, akkor is moccanatlan szemhéjjal; figyelmesen visszanéztem, és hirtelen
újra átéltem, milyen volt, amikor egyszer a tengerparton, gyerekkorom óta
először, eszembe jutottak a tiszavirágok, ahogy felhőznek a víz fölött, és
megértettem. Olyan erősen éreztem most Jagdisht, aki hindu,
és mellette az olasz Chiarát, hogy máshová kellett néznem:
hosszú szárú virágok álltak a tornác körül, szirmaikkal vállunk magasságában,
teljesen mozdulatlanul, sárga színük őrjöngésének tetőpontján;
a gyep hűvösnek és mélynek látszott a kertben, rajta a fák tömpe árnyai,
és a sövénynél bakra fordított csónak fehérlett. Chiara felemelkedett,
összeszedte az edényeket, bevitte a házba, majd visszaült, és lesimította
a ruháját; ekkor lehetett észrevenni, hogy felkelt a hold. Beszélgettünk,
az úton túlról egyhangú zene szólt, és valaki néha felnevetett.
Jagdish kihozta az ütőket és a tollaslabdát, kiválasztottunk egy alkalmas
helyet a kertben, ahol nem voltak lombok felettünk. Jagdish
a léckerítésnél állt, bizonyos távolságra egy olajfától, amely enyhén
imbolygott, és halvány derengést szórt maga köré. Az én közelemben
a ház egyik sarka volt, és a másik oldalon egy fiatal fügefa,
amelyet téglákkal raktak körbe, élükkel a földbe nyomva.
Egyenletes esti szín volt, és testetlen, ám alakzatos nyugalom.
Tenyeremben éreztem az ütő tapadós nyelét, és hallottam a labda
halk pendülését a húrokon, majd megpillantottam tollának hunyorgását,
amint billegve halad felfelé egy darabig, és aztán elég hamar kialszik,
mielőtt még az ég széléig ért volna. Lestem, mikor fog indulni újra,
és felém hulltában eltűnni a szemem elől. Sikerült néhányszor visszaadnom
a labdát, de igyekezetemben ráléptem az egyik téglára, mire az feldőlt,
én meg térdemmel ráestem a fügefa friss hajtására, és letörtem.
Mielőtt felegyenesedtem, a vékony törzsecske mellé fektettem
az alighogy kipenderedett leveleket, és gyorsan földet húztam rájuk.
Jagdish leengedte a karját, egy kicsit a kertkapu felé fordult,
és csendben várt, amíg kerestem a labdát a fűben. Csak akkor mozdult meg
ismét, amikor beleütöttem a labdába. A kurta felvillanások közöttünk
és a pendülés a húrokon egyre egyenletesebb lett. Kellemesen lustán
adogattunk, és széles, magas ívben. Egy idő után még a játék szelíd
izgalma is feloldódott bennem, helyette valami bármi nélküli
gyönyörűséget éreztem mind erősebben, és minden megfelelt: bárhol vagyok,
és bármikor bárhol legyek még. Belső meleg fűtött, és lélegzetvételkor
sóhajtottam; már igen világos volt a holdfény, mégsem elég világos, úgyhogy
az ember azt élte benne: nincs egyéb, mint az, hogy él, önmagát lélegzi.
Attól féltem, Jagdish abbahagyja a játékot, mire én hagytam abba,
és elindultam a házhoz, de előbb visszadugtam a téglát a helyére.
Chiara a tornác korlátjának dőlve ült és aludt. Letelepedtem szemközt vele,
a zsebemből kivettem a cigarettát, a gyufát és néhány pénzérmét,
és lassan felsorakoztattam őket kettőnk közé. Jagdish villanyt gyújtott
odabent, amitől hosszú fénycsík vetődött ki, csaknem a sövényig, és
megvilágította a csónakot, amelyre vízcsöppeket szórt a fűlocsoló automata.
A csónak olyan nedvesen és csillogva derengett a sötét háttérben, hogy első
pillantásra akaratlanul is egy nagy, sóval hintett sajtszeletet véltem felfedezni
a sövény fölött. Egyszerre átéreztem, hogyan születnek összevetésekből
és érzékcsalódásokból metaforák. Ahogy félrehajtott fejjel néztem a képet,
égni kezdett a szemem; két kezembe takartam az arcomat, közben valami
szorongásra füleltem; régi szorongás, amely akkor idéződik fel, amikor
az élet csupán a belső állapotaim hasonlatvilágaként ér el hozzám.
Hányszor élek hát az élettől elszakítva. „Halkan sustorogtak a park fái,
mintha csakhamar megeredne az eső.” Eszembe jutott ez a mondat;
bekaptam egy kis pirulát, és, bár cseppet sem fájt a fejem, kerestem a házi
gyógyszerkészletben egy tablettát. Markomban tartva mentem ki a konyhába
teát főzni. Amíg vártam, hogy felforrjon a kannában a víz, rágyújtottam,
és néztem a gáz lángját, ahogy körbefogja a kanna alját.
Ezen a napon sem mozdultam ki a lakásból. Hosszan borotválkoztam és
mosakodtam, az öltözködéssel is hosszú időt töltöttem, egész délelőttbe telt,
mire rászántam magam, és felvettem a pulóvert, behúztam a cipzárokat,
a cipőfűzőt megkötöttem. Egymagam voltam. Miután reggel felkeltem, vállamra
terítettem a köntösömet, és járkálni kezdtem, végig a két szobában.
A tudatom néptelen maradt, sokáig sehogy sem éreztem magam. Jártam
föl s alá, előre-hátra. Egyik szőnyegről át a másikra, és pontosan érzékeltem,
mekkora a távolság köztük, mintájuk és színük miben különbözik.
Hébe-hóba megálltam az ablak előtt, amely a belső udvar
függőfolyosójára néz. Végül odahúztam az egyik karosszéket, és leültem.
Ültem csendben, és a kovácsoltvas korlátot szemléltem; tekintetemmel követtem
arányos elemeit, egymáshoz hajlítottam és kötöttem fekete indáit, ahogy láttam.
A keskeny üvegtetőn, amelyet hasonló, de ívben görbülő és félkörökbe csavarodó
kovácsoltvas tart, egyenletes fény szűrődött keresztül, úgyhogy nem volt,
ami árnyékot vethetett volna. Felkeltem, és tüsszentettem. Hirtelen az volt
az érzésem, jókora időt ugrottam át így, de még mindig nem tudtam mit
kezdeni magammal. Átültem egy másik karosszékbe. A köntös zsebében
találtam egy Maoamot, kibontottam a papírjából, és lassan elrágtam.
A papíron sugárzó vöröses-sárga kettészelt narancs képe látszott, három
élénkzöld levéllel, alatta apró betűk: Zutaten: Zucker, Glukosesirup,
Pflansenfett gehärtet, Gelatine Säuserungsmittel, Aromastoff: natürlich.
Miután kiböngésztem a szavakat, kis gömbbé nyomkodtam a papírt, és
bedobtam a hamutárcába. A szomszédból most erős hangok hallatszottak,
késő délelőtt lehetett már. A többi lakásban néha-néha megcsördült a telefon.
Akkor nálam is megcsördült, hangosan, de nem vettem fel. Megszámoltam,
hányszor cseng, majd felálltam, és megint jártam-keltem a szobákban,
kifejezéstelen maradva magamnak, egyszerűen valaki, akárha zsúfolt járdán
haladok, aki a nyilvános létesítményeket használja, buszon utazik,
moziban ül, magas bárszékeken ülve iszik és eszik. És nem is akarok több
lenni, feszélyez minden más kívánság, és ez volt az a régi undorom
mindentől, ami nem én vagyok, amikor vagyok.
Mert ha minél kevesebb mutatkozik rólam, annál nagyobb a bizonyosság
bennem magamról és arról a már-már örömhöz hasonlóról, amit
ez a bizonyosság okoz; amely valójában nemcsak személyes, egyszeri
és véletlenszerű, és amelyhez nem csupán újra meg újra elképzelt fogalmakkal
és elhagyható érzésekkel tartozom, hanem valamiféle
állandó, személytelen és leélhetetlen anyagjelenéssel. A kannában felforrt
a víz. Kerestem egy kiskanalat, és teafüvet szórtam vele a vízbe.
Amikor kikapcsoltam a gázt, megcsapta orromat az illatos gőz.
Egy csészébe kitöltöttem a teát, és bevittem a szobába. Letelepedtem
abba a karosszékbe, amelyben az ablak előtt üldögéltem. Óvatosan
kortyolgattam a teából, mert forró volt még. Az üvegtetőn már alig jutott át
világosság, és a kovácsoltvas indák mintha megvastagodtak
volna. Fehér hasú madár röppent ki éppen az árnyékukból,
és megvillant az ég előterében. Lehunytam a szemem, és nem tudom,
miért, mondatokat kezdtem fogalmazni, megint csak emlékezetből:
„Reggeli napsütésben ült könnyű hintaszékében
a teraszon; egy magasságban vele fecskék cikáztak
előtte szakadatlanul; lent meg, a parkban, ott halmozódtak
a ringatódzó fenyőcsúcsok; hintázni kezdett, kinyújtotta a karját; könnyen
volt öltözve, térdéről lecsúszott a takaró.” Ez azonban, amit így mondtam, már
sosem történt meg, és ami most történik, azt már sosem mondom többé
igazán. És, szememet kinyitva, hosszasan kellett néznem, amit láthatnék,
minden tárgyat nagyon aprólékosan, és azt, ami elkülöníti őket
egymástól. De nem így folytattam a mindennapi életet, hanem saját idézeteket
morzsoltam: A fák mindenkor ott állnak, ahol álltak, és amikor egyiket-
másikat újra megpillantom, akárha az annyi esemény velem és körülöttem
nem telt volna el, vagy egy szót sem érdemelne; minek voltak, és bennük
szenvedéllyel se felfogható érzelmek, ha többé nincsenek, és ha végképp
nem tudhatni, mivé lettek, hol vannak, és most nélkülük is lehet élni
tovább. A fák, ahogy mi sem történt velem. Ahogy ami történik, mi sem
a fák. Egyszeribe rajzolni szerettem volna, lehunyt szemmel, vonalakat,
mindenfélét, hártyalapokra, és aztán magam köré ejteni hirtelen. Összeszorult
a mellem, és megindult torkomban a sírás, és ott megmaradt. Suttogva
préselődött ki a számon: „mondtam én, hogy nem így van”; és nem tudtam,
kijelentem, vagy kérdezem-e ezt, de nyomában egyre érzékenyebbnek
éreztem a vérem, olyannyira, hogy megfájdult az ereimben, és olyanképpen,
hogy ez a fájdalom nem hasonlított a fájdalomhoz, felfoghatatlanabb volt
annál, és mégis nyilvánvalóbban kivédhetetlen, ami csak mások szavaival
idézhető fel, ahogy „karján a takaróval bement a szobájába, és lefeküdt
az ágy mellé, a földre; nem hallatszott más, csak lélegzésének nesze
a takarón és szíve dobogásának sejtelme”; ahogyan mit ért az én eszem
saját magamon; és akkor mivel is ér saját magamhoz. Egyszer, egy
szép napon bizonyára már nem tudok majd megszólalni, mert végre-valahára
abban az élményben kell élnem, hogy az élet nem kifejezés többé.
A szürkületből világoskék este lett a tető felett, mire a teát megiszogattam.
Felkászálódtam a karosszékből, odaültem az asztalhoz, és papírt
fűztem az írógépbe. Kis ideig bámultam előtte, aztán leütögettem
a billentyűkön néhány szót: „A maga hajának csak hajillata van; ez nem is
illat, ez azonnal hajjá változik”. Nem láttam tisztán a betűket, mert
nem kapcsoltam fel a lámpát. Ültem az íróasztalnál, csukott szemmel,
aztán előbb keresztül-kasul, majd mindig balra fordulva meg, föl és alá
járkáltam a szobákban; hátrafelé mentem, sietve, elkanyarodtam, és megint
elkanyarodtam; a nagyobbik szobában várakoztam, a táskarádió előtt,
amelyet egy széken tartok; bekapcsoltam, és azonnal hosszú dallamú
dalmát zene szólt; kikapcsoltam a készüléket, lehajoltam a szivaros
dobozért, ott volt a sarokban, a padlón, és kivettem belőle egy szivart,
de nem gyújtottam meg; ujjaim közt a szivarral ide-oda járkáltam a lakásban,
meg-megtorpantam, visszafordultam, lehajoltam, menet közben
végigsimítottam egy karfát, vagy kilincset, felvettem egy használt
papír zsebkendőt, és kivittem a konyhába, a szeméttartóba; leültem,
felálltam, tettem néhány lépést, aztán megint leültem; kiemeltem dobozából
még egy szivart, és összehasonlítottam a másikkal, nem találtam különbséget
köztük, és mind a kettőt visszatettem a dobozba. Miközben az írógép
hol az egyik, hol a másik betűjét tisztogattam gyufaszállal, meg a billentyűket
törölgettem egy papír zsebkendővel, akadozva a következő szöveget írtam:
Egy este tökéletes mozdulatlanságban feküdtem a hátamon a homokban,
a tenger mellett; mindkét kezem a fejem alá tettem, és felhúztam az egyik
lábamat; nyár volt, nagyon tiszta, holdtalan, csillagos éjszaka; én meg
csak feküdtem a hátamon a homokban, és nem tudtam, mi történik,
csak sejtettem: ami soha más nem történik, és nincs jelentése.

Nem égett a lámpa, de annyi világosság beszűrődött az ablakon,
hogy kivehetők legyenek a billentyűk, a sorokat azonban nem
lehetett jól látni. Megint bekapcsoltam a rádiót, kimentem az
előszobába, aztán a fürdőszobában vizet engedtem a locsolókannába,
és megöntöztem a növényeket; éjszaka
az írógép előtt álltam, és el akartam olvasni,
amit írtam.