Havazik a nyárfa

Ez a hó nem a tél
földrehányt lelke –
nyárfák szóródó levélszerelme,
pelyhes péhike;
s amíg esik, szél fúj és zöld ág
villantja búbját,
s ahol épül a Hold
kerek kövérnek,
valahol ott kell
lenni az égnek...
Azon fut a Tejút
lekozmált nyári éjszakán.

Befőzések idején

Keverj habosra tévelygő felleget,
szilva hamvát, ne sokat, keveset.
Tégy hozzá két kanál felcsapó nevetést,
szórd rá kedvesed halálra szánt nevét,
s két csodálkozó tenyeredben
ráncossá aszalódott a nyár.

Anyámnak

Hol nyújtózik ragyogásod,
hol kerít a távol,
hol nyit virág arcod porán,
hol vacogsz, ha fázol?

Hol emlékszik elmúlt szemed,
hol pörölsz magadban,
hol sírsz, hogyha élhetetlen
lányod hajthatatlan?

Sors

Tegnap pillangók,
csapongó lepkék,
mára vérüket
hullató
magányos esték