áldásain ámuldoztam,
belelépve, megmerülve
ellep, ápol, mint kit gyolccsal
takargatnak, s hengerülne
rá egy árnyék: hűsölődjön,
hamvasodjon, hogyha tél van,
forró kövek körül ködlőn
párájába fogjon, észak
makulátlan tengerével
elegyítsen, s délnek borszín
alkonyával… tenyerében,
mint lapáttal, csak egy kortynyit
ki arcához emel, egész
világ, amit szomjaz benne,
s minden, mi volt, vele enyész,
magmakornak mintha lenne
szobra, ahogy feltör, fakad,
minél messzebb zúdul, rohan,
annál mélyebb; előbb falak
között szalad, máskor olyan
méltósággal térül, terül,
hogy nincs erő, mely megfogná,
úgy kószál, oly végetlenül
ömlik, árad – mindez olybá
tűnik föl, mint idők sodra:
békességre omló ború,
partján bújtat, ringatózva
elcsucsujgat, majd háború,
csélcsap ösztön kél belőle;
egy kádnyi is milyen éden,
naptól forró tekenőbe
mennyi elfér: gyerekévek
nyara ennyi, s pár tocsogó;
hol a tenger már csak homok,
s száraz ér, mely egykor folyó,
itt ladikáztunk mi konok
kölykök – s amíg így merengek,
csapot, csöveket tönkre zúz
sugarával, s elmos enyhet,
házat: azért csak ő az úr!