Délután kettő körül, mikor már az ebédlő is kiürült és a hófehér moslékszállító szinte hangtalanul beparkol a helyére, a biciklitároló mellé, a három nyolcadikos a napközi keretében az iskola mögötti padon ad körbe egy fél doboz dögerős, elcsencselt, puhadobozos cigarettát. Mindhárman a feketelista gyöngyszemei, a megmásfélszereződött Beavis és Butthead, olyan szakértelemmel szívják a cigit, mint az apjuk a sarki krimóban, hajuk zsíros és tekintetük olyan bávatag, mint egy party-állat egyetemistának.

– Asszem, Wolverine seperc alatt szétkapná az adamatium-karmaival.

– Ki a faszom az a Wolverine?

– Rozsi, te barom.

– Mér’ kell az angollal folyton fölvágni?

– Ez a neve, gyíkarc. Ez az igazi, hamisítatlan neve. Ezt...

– Az igazi neve nem Logan?

Szúrós tekintetváltás. A két fiú pillantása úgy csapódik egymásnak a levegőben, mint két lézernyaláb.

– Mi a pöcsér’ kell minden szarba belepofázni, bazmeg? Asse tudod, mi a francról beszélünk, nem arról a kurva igazi nevéről volt szó, baszod, hanem a másikról!

– Most akkor hány igazi neve van?

– Húzz anyádba.

– Freddy akkor is szétkapná, mint a szart.

– Szombattól megy az új Szellemirtók.

– Amelyikben a tolókocsis van?

– Nem veszed észre, hogy nem erről beszélünk?

– Most mit kell gecizni?

– Mer’ arról volt szó, hogy Wolverine vagy Freddy, értem? Nem a kurva hétvégi, kis pöcsöknek való rajzfilmekről, hanem Wolverine-ról és Freddyről.

– Az új Szellemírtókat te is szoktad nézni.

– Ki a faszom kérdezte, micsinálok szombat reggel?

– Szerintem meg akkor is Freddy a nyerő?

– És hogy nyírná ki, te barom? Wolverine levágná a fejét, mire az a bohóc észbe kapna. Freddy nem nagy kunszt, fogjátok már föl, csak egy kis nyálas pszichopata. A karmai is csak vasból vannak.

– De ha álmában támad? Álmában azt csinál az emberrel, amit csak akar. Rozsomáknak nem lenne ideje még fingani se, felrobbantaná a fejét, vagy mittomén. Esélye sincs.

– Attól, hogy álmában meghal, nem lesz semmi baja. Én is haltam már meg álmomban.

A csikkeket szinte egyszerre ejtik a földre, a cipőjük orrával kis gödröt túrnak, belegörgetik a tövig szívott maradványokat, és húznak rá némi port.

– Szerintem meg Spawn rendbe szedné mind a kettőt.

– Ki az a Spawn?

Köhintés. Mindhárman a hang irányába néznek.

– Nem kellene nektek tanulószobán lennetek?

Úgy pillognak, mintha nem tudnának arról, hogy kihágást követtek el.

– Miért kell nektek minden délután ezt játszanotok? Miért nem tudtok legalább egyszer, negyed háromkor beülni a tanulószobára, mint mindenki más.

– De tanárnő... péntek van!

– Na, húzás!

A tanulószobán síri csend. Az igazgató éppen egyeztet a felügyelőtanárral, akin már kezd látszani, hogy bekapta a legyet néhány hónapja. Mindenki tudja, hogy az igazgató egy állat. Fejből nyomja a neveket, a szülők neveit és a családi helyzetet. Képes elintézni, hogy valaki egész héten, minden tantárgyból, egész órán feleljen, és már kedden olyan legyen, mint a mosott szar.

És van telefonja. A telefonja mellett pedig van egy kis kockás notesze. A noteszben pedig középiskolák telefonszáma, s ha valamelyik felsőéves úgy istenigazából felbassza az agyát, nem restell ezekhez a telefonszámokhoz nyúlni. Így hát még a legvadabb nyolcadikosok is csendben vannak, faszokat és pinákat firkálnak üres lapokra, és egymásnak mutogatják, kié az élethűbb. De nevetni nem mernek. Az felérne egy tömeges öngyilkossággal.

Aztán, valamikor három körül, egy órával a napközi vége előtt az igazgató hangosan, hibátlan kiejtéssel és hangsúlyokkal elbúcsúzik, kimérten, mint egy diplomata, a kis tanárnőre pedig rászakad az apokalipszis, lovasokkal, trombitákkal és minden egyéb fegyverrel, ami elképzelhető.

Először csak a duruzsolás erősödik, aztán felröppen egy-két papírgalacsin, amelyekről mindenki tudja, hogy bár diákokat céloznak, mégis minden vágyuk, hogy a tanári asztalon landoljanak.

A kis tanárnő úgy tesz, mintha semmit nem venne észre az egészből. Csakráit lezárva görnyed az íróasztal fölé, mintha javítandó dolgozatokba lenne belemélyedve, közben pedig arcán izzadság csorog, amiken csillog a napfény. De lehet, hogy könnyek.

(Haza fog érni két óra múlva, pasija, akivel élettársi viszonyban él, a szokásosnál is mogorvábban fogadja, mindenhol szennyes zoknik és alsógatyák, az elkallódott dolgozatoknak nyoma sincs, a kis házban nagy oroszlánszag, minden csak idő kérdése, és ezt ők is tudják, és a fiatal nő abban reménykedik, jön majd egy megmentő szerető, mint a filmekben, aki jó az ágyban, és hajlandó kotont használni és reggel fogat mosni.)

Az óramutatókat csak lassítja, hogy mindenki a teremben haladásukat várja, valaki kikéredzkedik vécére, a tanárnő tudja, hogy bagózni megy, de azért kiengedi, legalább eggyel kevesebb kis mocsok van idebent, a hátsó padban vicclapot olvasnak sok pikáns képpel, néha felröhögnek, de legalább nem dobálóznak semmivel.

Azok a sokatmondó pillantások.

„Csináltad már?”

A levél repül. A srác kibontja, ránéz a lányra, aki küldte, mindig levelezgetnek, ő a legjobb bőr, jó lenne összeszedni, de marha nehéz ügy.

„Egyszer, de csinálnám mással is.”

Válasz repül.

„Nem volt jó?”

„Összenyálazott. Biztos van olyan, aki jobban csókol.”

Posta.

„Kire gondolsz? :)”

„Szerinted kire gondolok?”

„Nem tudom. Itt van a teremben?”

„Titok.”

„Naaaaaaaaaaaaaa!”

„Szerinted?”

„Szerintem itt.”

Aki látja a levelezést, irigy. A legtöbb fiú arra vágyik, hogy ő is levelezhessen egy jó bőrrel, beavattassanak a misztériumba, amelyet az ilyen zsenge kis levelecskék jelentenek, de sajna, jó bőrből szinte csak egy van, aki meg foglaltnak számít, hatodikosnál kisebbel nem éri meg kezdeni, ám az a néhány hatodikos is csak ezért az egy csávóért eped.

(Tuti össze fognak jönni. Ha most nem, hát középiskolában, és akkor majd mint a nyulak... mondják a beavatottak, és milyen igazuk van, csak a dolog vége, és a fájdalom, az első elmúlása és egyéb nyalánkságok maradnak ki a próféciákból. Nehéz beavatottnak lenni.)

– Elmehetek, tanárnő? A buszhoz.

A tanárnő hangja recseg, mintha most ébredt volna föl.

– Ja persze, menjél...

Ez azt jelenti, hogy hamarosan vége, mindenki pakolászik, a napközi vége, a nap vége, a hét vége...

Pár perc, és megszólal a csengő – a világ leghosszabb percei ezek minden péntek délután, három ötvenhatkor...

A csordák kiabálva, köpködve, biciklizve, káromkodva, beszélgetve, ugrálva, sétálva, kacskaringózva és örvendezve özönlik el az utcákat. A legkisebbek alig nagyobbak táskájuknál, amely rákos daganatként foglalja el hátukat, a nagyobbacskák viszont olykor már csak egy füzettel és egy tollal jelennek meg az iskolában.

A három feketelistás bezárult, megbonthatatlan energiakörként, amorf háromszög alakjában trappol egy irányba.

– Megállunk a játszótéren?

– Már megin’ bagózni akarsz?

– Kettőkor szívtunk utoljára.

– Te frankón rászoktál, baszod.

A főúton egy rozzant kocsi húz el, germán techno dübög belőle, mint a betépett istenek szívdobogása.

– Fejbelőném az összes rohadt újgazdag diszkópatkány.

– Van egy viccem: egy szobában vagy Hitlerrel, Sztálinnal és egy diszkóssal, de a puskádban csak két golyó...

– Kettőt a diszkósba. Ennek akkora szakálla van, mint Törpapának.

– Ööö... ki az a Sztálin.

Röhögés.

– Na, ez legalább vicces volt.

– Fölveszed az éjszakai műsort?

– Ha anyámék elhúznak.

– Elalsznak?

– Mondom, elhúznak. Aszongya, örök fiatalok, meg minden.

– Diszkózni járnak?

– Ja.

– Hát ez szar.

– ... és folyton azt a kurva tucc-tucot hallgatják. A tököm kivan velük.

– Meglesz az új Nirvana.

– Milyen új Nirvana, bazmeg? Cobain má’ régen rászokott a sörétre.

– Muszáj ezt mindig ellőni?

– Szerintem kurva jó... na, milyen új Nirvana?

– Kiadatlan cuccos... a csaja végre megengedte...

– Ez szarság. Ez a pénzről szól... tökre bűzlik.

– És kólát se iszol, mi?

– Ne legyé’ má’ gyík...

Aztán témát váltanak, énekelgetnek, mint a munkások hazafelé menet, az égen bárányfelhők és vadászrepülők, a fákon félig érett cseresznye, a kocsmában pedig füstszag és régi csibészek...

Amikor hazaér, nincs még otthon rajta kívül senki. Csinál magának egy szendvicset, miközben a magnóból RHCP szól, a kazit a múlt héten másoltatta, átnézi a postát, szája sarkában megült a margarin, nem jött még az új X-men, pedig már ötödike van, és máskor már negyedikén itt van.

Kaja utána iszik egy nagy pohár málnaszörpöt, kikapcsolja a magnót, de mielőtt a csend elhatalmasodna, beül a tévé elé, és üveges szemmel bámulja kedvenc foteljából a délutáni gagyit.

Negyedóra múltán már alszik is.

Este nyolc tájékán ébred, nyöszörögve nyújtózik, és csüggedten konstatálja, hogy szülei már nincsenek itthon. A konyhaasztalon levél, miszerint vacsi a hűtőben, a mikrót meg tudja használni, valószínűleg megint makaróni, megnézi a műsorújságot, a Felnőtt Éjszakák huszonhárom huszonötkor kezdődik, ezután a kis alvás után simán fenn tud maradni, addig is fürdik egyet, közben elszív egy cigit – az apja úgyis mindig otthagy egy fél dobozzal a vécécsésze mellett, hamar eltelik így az éjszaka fele.

Fürdés és a szokásos után kissé már szagló fürdőköpenyben, ölében forró tányér makarónival ül be a tévé elé, nem sokkal fél tíz után. Frissnek érzi magát, mint aki végigaludta a hetet. Elsősorban klippeket keres, de ilyenkor a zenecsatonákon csak szemét megy: legszívesebben kiherélné az összes dj-t, akik ilyen szarságot barmolnak össze.

Néha leragad a mesecsatornán, ahol hatvanas évekbeli Batman- és Pókember-rajzfilmek mennek, de azok sajnos kimondhatatlanul gagyik. Így már rögvest lassabbnak tetszik az idő hömpölygése. Akár a fagyott puding.

Huszonkettő ötkor valami igénytelen sci-fit kezdenek, bénán megcsinált UFO szedi áldozatait valami bázison, herélt műsor, se vér, se fekete humor, iparosmunkának is gyenge, hétfőn majd elmondja a többieknek, akik valószínűleg dettó ugyanezt nézik vagy néznék, ha engednék nekik, és majd szétröhögik rajta az agyukat. Tudata, mint egy kis digitális kamera veszi föl a leggyengébb jeleneteket, továbbítja a vágószobába, ahol kis programjával még humorosabb és égőbb jeleneteket farag belőlük, majd továbbítja mindezt a memóriába, amelynek időzítője hétfő délutánra van beállítva.

Huszonhárom ötkor bekészíti a videomagnóba az üres kazettát, és átvált a kiválasztott csatornára, ahol az éjszakai hírműsor megy.

– Még egyik terrorszervezet sem vállalta magára a fővárosi metróhálózatban végrehajtott huszonkettedikei gáztámadást, amikor ...

Visszavált a zenecsatornára, de ott továbbra is szar megy. Szeme az órán.

– ... nem jutottak még nyomára annak a kilencéves kislánynak, aki vasárnap délután tűnt el házuk kertjéből a...

Ace Of Base. Ez kurva szar.

– ... nem a kormány hibája, hogy...

Még mindig Ace Of Base.

– folytatódnak a bombázások...

Ace Of Base vége. Mr. President következik.

Huszonhárom húsz. Lélegzet-visszafojtva.

– ... betét...

Az éjszakai égen bombázók húznak füstcsíkot.

Egy fővárosi, félreeső gyárban rothadozó hordókban fortyog a méreg.

Férgek túrnak egy kis testben a...

A Kriptaőr első szavai után egyértelművé válik, hogy ismétléssel van dolgunk.

Nirvana vagy Pearl Jam?

A robbanásoktól olyan, mintha éjfélkor pirkadna.

Wolverine vagy Freddy?

A kamera távolodik, kihátrál a házból, aztán a kertből, a gyümölcsfák közül fel az égbe, gyönyörködik a madártávlatban, aztán feljebb és feljebb, míg a bombázók fölött el nem tűnik a mindenek fölött való és egyre ereszkedő űrbéli sötétségben.