Egy királylány története

Él valahol, amíg meg nem hal, egy királylány.

Esetleg még Tiszakécskénél, Szolnok felől közelítve, van üveghegy – ha azóta a 0,7 l-es, nemszabvány palackokból tört és zúzott dombocskát föl nem markolta a recykling és öntött a cserepeiből új, szabvány üvegeket.

Amelyik kismalac pedig túrhat, az bizony boldog, és a farka semnem a farokmetszőtől nem kurta, semnem társai fogától, és úgy kunkorodhat, csapkodhat teljes hosszúságában, ahogy akar. A kurtafarkú kismalac pedig ugyan nem túr, mert a túrás nem EU-szabvány: a beton leszedné orráról a gumázt.

A királylány innen él s nem pedig túlnanat, és mint a mesében, úgy itt se sejti, hogy ő igazából egy királylány.

Nem is úgy néz ki.

Mindennap pedig erre repül egy kis madár, hogy elvigye önöknek oda, túlnant a történetét, de a királylányt bizony sose találja meg!

Föl van írva annak a kis madárnak, hogy néz ki az ő fejéből a királylány, meg merről hány méter, éshogy vigyázz, a disznók léggömbként szállnak.

Nincsen pedig hely, ahol a kismadár ne szállna, csak onnan nézvést a reál olyan lapos, hogy nem látszik érdemesnek beszélni róla. Messze, ahol az ég a lapossal sejtelem halovány ezüstösségben találkozni látszik, ígérkezik ugyan valami. Az a valami is azonban egyenletességgel távolodik.

Az a helyzet, hogy a királylány 1976-ban megörökölte a keresztanyja nagyszekrényét. Azt mondta a királylány nagymamája, viheti, úgy ahogy van.

És vitte is volna – de hogyan?

Azt mondta neki Anti sógor, fölteszi a ’futóra és elviszi, ahová kell – ha jó lesz vele a királylány.

A királylány neki is állt volna, hogy jó legyen, de Anti sógor azt mondta, ne itt, majd otthon.

Hazavitte Anti sógor a királylányt. A királylány jó akart vele lenni, de azt mondta Anti sógor, ne úgy, hanem menjen el neki szépen a kocsmába, itt a pé’z, és kérjen egy kanna bort és hozza el – itt a pé’z, de vigyázzon rá. És különben is, és elvégre is! – rokonok lennének.

És így lett Anti sógornak öt liter tartalékbora. És amikor Manca néni kezdte neki reggel kimérni a bort, két decit etetés előtt, két decit csak etetés után, csarnok előtt, akkor közben Anti sógor az istállóban betörölt két liter bort.

Ez viszont a királylány története – a búsba Anti sógorral! (Különben is, Anti sógor a tartalékbort egy hétre tervezte elosztani, és mi lett a vége: Már délben beájult, és Manca néni meg a maradékot – több, mint félig volt a kanna! – belemérte az ő nagykannájába. Bánta is ő, hogy a piros a sárgával mire keveredik, nem nézi azt az ő ura, csak issza. Megitathatná ő aztán a semmirevalót bogárméreggel is, csak akkor ki aljazna a jószág alá, ki hordaná föl a terményt a padlásra, ki menne le a pincébe krumpliért – zöldségért a békák közé, és ki múlasztaná el róla havonkint egyszer azt az érthetetlen és megmagyarázhatatlan idegességet, ami koronkint az asszonyokat útálatos és kiállhatatlan fúriákká teszi még más asszonyok előtt is, és csakis egy férfinak van arra a bajra injékciaója. Reggel persze megint kimérte Anti sógornak a kezdeti két decit, de nem volt már neki tartalékja, úgyhogy a szokásos másfél óra helyett egy óra alatt lezavarta az etetést, de akkor is csak ülhetett, mert csarnokutánig nem kapta a ki a következőt. Ésmielőtt még elkezdene felszabadultan röhögni Anti sógoron, figyelmeztetem a tisztelt utazóközönséget, hogy Anti sógor az immáron 53 esztendős magyar agrárolló nyekkenéstelen működése zsírjának aprócska mikulája, ugyanis képes novemberben is úgy befutózni a csarnokba az extrém tejet, hogy még az augusztusit sem fizette ki neki mTx 0,45 Ft/liter áron tejkémiaiparunk egyik gyöngyszemének fellegvára. A képletben a mT a műtej literjének mindenkori nagyker’ára, a 0,45 pedig a szorzó, ami a forintösszeget kiadja.)

A királylányt Szabó Olgának hívják.

A királylányoknak ugyanis csak a mesében van mesébeillően szép, és dallamos neve, amit nem győz elégszer leírni a meseíró, és nem tud zenéjével betelni az olvasó, és amitől az egész olyan mesés felhangokat kap, mint egy régi, nehéz, bőrkötésű regényfolyamon kélő álom.

Amikor például még Blumveisz Félix nőorvosnak für dem Jungfraumünzen aus Stoppenjoch gróf volt a spitznáméja, és akit ugyanúgy, mint bárkit a kundschaftból, népszerű művész-nek szólítottak a lányok, akik merészen villantották elő repedtkés sarkacsaikat az egy fekete szegély s egy piros szegély alsószoknyáikból, a mesterségük címere-csíkostarka szoknyáik alól!

Virtuális tereinken szerteelbátorodott nick-jeinkkel ne nagyon villózunk tehát! Megvolt már, például a markőr Hadobás János egy velsziherceg. Lecsapódván egy Thonpatz (utóbb Tombácz) nevű spílerre a kávéházak dohánykátrányos levegője, rá a hétszám nem mosott arca zsírjára, az a stich már ős-szittya turáni vér kiütközésének csalhatatlan bizonyítékaként mutatkozott – legalábbis névlegesen: Ebrudffalvay Gyula. Ugyanis a televízió és rádióipar elhatalmasodása előtt, amikor a gramafónlemezekkel való takarékos és óvatos bánásban szívesen alkalmaztak fatűt, az emberek velszihercegek, vecseramáriák és bizonyos W. Gróf-ok inkább akartak lenni, semmint Kljusztenovicsok és Falkenheimek meg Kohler Ilonák. Mindenféle társaságokban akármilyen spitznámékat nyerhetett tehát az arra érdemes. Vagy tehette föl kártyán.

Ma már feleslegesek az ilyen mozgalmak.

Pedig a királylányt ma is megnézhetnénk.

Mert, mintha most jött volna le a képernyőről!

Talptól kezdeném: a kaucsukszínű és puhaságú talp fölött fehéresre kopott bordó, böte műbőrcipőtől. A fecskeszabású trapézfarmer húsz esztendős hordásban, tíz mosás után mutatja, egyébként teljesen feleslegesen, karcsúnak a maxiszoknyányi szárakban harangozó szkeleton lábakat. Hanem feljebb a kis piros ragyogó plasztik dzseki kellően szűk, tehát jókorát tár elénk a bordó, sárga virágocskás trikóból, melyet a királylány, ahogyan a postamesternő és a polgármesteri hivatal összes nődolgozói is, naponkint vált a szekrényből-szekrénybe módszerrel, mellyel egyrészt a ruhadarab a szekrény illatával frissül, másrészt mosódni is látszik. Minderre pedig egy csokoládébarna, szőrmeszegélyes és szőrmegalléros, szőrmetutyis juhvelúr kurtabunda.

A királylány keresztanyja ugyanis, míg tehette, haladt a divattal.

1976 február hatodikán azonban belerohant trabantjával a tomajmonostori kerekerdő aljába. Már televolt az az évi szekrénye, azt a királylány unokanővére örökölte. Még négy unokanővére volt a királylánynak, úgyhogy az 1969-ben lezárt szekrény örökölhette.

A kuncsorbai halálkanyarban végezte, csak stilisztikai okra visszavezethetően hazudtam odaföl Tomajmonostorát – de az igaz, tényleg hét szekrénye volt a királylány keresztanyjának.

Mint említettem, négy unokanővére volt a királylánynak.

Ebből gondolhatjuk: a keresztanyjának két húga.

Tehát az öccsük lánya volt a királylány.

A mesékben ritka, hogy a királylányoknak anyjuk lenne – hát így van ez a miénkkel is.

Az életben is inkább keresztanyját emlegetik föl a királylánynak, pontosabban a keresztanyja térgye kalácsá-ra hivatkoznak, ha elhajtják a portáról a rokonok, mert azt hiszik, hogy még akarna valamit.

Éppenséggel meg akkor, amikor a szekrényt ráhagyták a nénjei és az unokanővérei, az apja, akinek a kaszáját vagy mijét emlegetik föl, Nagyfára volt bezárva. A Nagyfa nem egy falu volt, hanem az elvonó, ahová általában az iszákos asszonyok vitették el a faluból az iszákos embereiket, hogy nekik több maradjon. Senki nem gondolta volna ugyanis, hogy egy asszony iszákos lehet. Nem is, hanem vagy a fogukra vagy a hasuk görcsére vagy csak egy nyeletet egymást-látogatóban ittak, a nagy ijedelemre, az örömre vagy hogy nem fial a disznó, vagyhogy megfialt.

Már – már! – azt gondolhatnánk, ahogy kell ezt, hogy bizony-bizony, a faluban mókás volt az élet, a könyvtárosnő hülye, kínrímes verseket írt halálkomolynak szánva és Molnár Anna meg Horváth Erzsi, a két buzi nő ropit eddegélve ujjazott egymásnak a jégverem-hideg és naftalinszagú tisztaszobában.

Különben igaz, hogy az terjedett a könyvtárosnőről, kitiltották Budapestről, de csak azért, mert 170 cm-nél magasabb volt és ehhez csak 63 kg, és egyedül élt, pedig nem is volt özvegy, és volt őnéki egy négergyereke biztosan, valahová eldugva.

Az is igaz, hogy az ugye mennyivel jobban hangzó Drablheim Nikolett és Jerkovits Viola szerelmesek voltak egymásba, de az annál mélyebben, minthogy időnként, szigorúan a kerítés fölött, jól elbeszélgettek és kicserélték süteményeiket, nem fejeződhetett ki, mert féltek a falu szájától, amiben ők maguk is egy büdös fog vagy egy nyelvgöbbedék voltak. Avagy ’széli fodrok.

határom kerited
fekete háromszög
itéletnélkülien

kivirágom
kivirradtig
egyhuztomban
kivárom

– és hasonló verseket írt a könyvtárosnő, de ezeken röhögni sem lehetett, meg el sem is olvasták, vagy ha el is, halogatták a választ, míg újabb s újabb lapok, bontatlan borítékok nem rakódtak rá, és a szerkesztőség takarítónője aztán rá nem kérdezett, hogy kidobhatja-e, akkor rábólintottak, de a takarítónő csak úgy csinált, mintha kidobta volna, mert igazából hazavitte az akkor is még minden szent nélkül való Pesterzsébetre és elfűtötte a kertes házában a kazánban. Jól esett a legendásan hűvös 1977-es augusztusi esten az a kis melegség.

Röhögtek viszont a faluban a könyvtárosnő versein, az illatharmatom szárogatod sora különösképpen lábra kapott s meg sem állt a téglagyárgüdörig.

Jaaaj! – mitmondjakmég.

Különben is, itt a hős a királylány.

Csak a hajáról nem tudok mit mondani: nem pottyantott a világon még szuka olyan kölyket, amelyik odanyalt volna a hajának. Nem ellett tehén olyan bornyút, ami fölnyalta volna neki.

Úgyhogy a királylány haja tök’re olyan, mint lehetne a tónikasó Tónikájáé, ha az nem mosná egy hónapig. Csakhogy mossa a drága. Be is adták neki a királylányt, de az acisztencsek sokszor vissza se telefonáltak. Beadták a Csalták-e már meg kérdésre, kétszer a Tasztvesztitákba, egyszer még a Megcsaltalak a legjobb barátoddal-ba is beadták, de nem vették be. Manó Bábi és Derkó Pöci jeleskedtek ebben: ráment vagy két háromezres kártyájuk.

Nem is igaz: Manó Bábit Lábik Jánosnénak hívják és Donkó Szilviának a Pöcit, csak így mégis jobb, nem?

Mint a Tüfekci & Gartner fuvarozóvállalat logójában a világ – nem?

Az pedig milyen jó lett volna! Ha a királylányt behívják a Megcsaltalak a legjobb barátoddal-ba.

Leste volna a lehuzatolt ócskás fotőjöket maga mellett, akkor egyszer csak a Tónika, ahogy szokta, nagy hamiskás szemekkel néz, meg tudnám enni ilyenkor, olyan aranyos, néz, néz – na mi van? Az van, hogy nem jön be senki.

A Tónikában az ó elé, kinek kedve, képzeljen egy a-hangot – miket össze nem szedtek, hangzókat a népek mifelénk a népek országútján – csak úgyis kihúzza onnan a korrektor vagy a rája való program.

Persze mindig vannak peccimisták, akik ilyenkor azt mondják, ki olyan hülye, hogy elhiszi: az acisztencsek nem engednék be, és semmilyen újruhát nem vennének a királylánynak és úgy enné meg a kosz, ahogy negyven éve eszi – pedig azt is oda lehetne írni neki nyugodtan, hogy 29. Azon az alapon, ahogy meglett ötvenéves asszonyok a 43-at odaíratják.

Na mindegy, azért mese is, hogy ha már így, mint egy rendes novellában, ne álljunk meg félúton: tegyük fel, játszásiból: bevették.

És akkor teszi a kérdést meg a nagyártatlant a Tónika, mintha a papírjába nem az lenne írva: Hogy tényleg, Rozika! – nem volt soha barátod?

Nézne azzal a birka szemeivel a királylány: Nem!

Soha?

Soha.

Komolyan?

Itt műtsenek, ha igaz! (Nevetnének az asszonyok: ezt a beszédet tőlük tanulta – de csí!-képzelik tovább:)

Soha-soha nem volt… semmilyen kapcsolatod, nem voltál szerelmes sem!

Az így nem igaz – vetne ellent a királylány –, szerelmes voltam, csak nem tudta senki. Illdomos vidékiéletnovellában itt van egy betét, amiben a királylány kiszalad a pusztába, és a levegőt öleli magához, vagy aranyfény kopásaival a szobája homályból kivillanó ónémet parasztbútorok között szeretkezik és szeretkezik, és marquezien erednek hüvelynedvcsermelyek meg spermapatakok, de ez mese, és eszerint a királylány a két pár jó meleg hótaposó csizmában folytatódó Kurcz Pálba volt szerelmes, mert amijüket, kettejük nyugdíját legalábbis összetéve, szépen kijöttek volna, egy tizenkettőig se elszámolható semmiség lett volna ahhoz a nap-huszonnégyórákból az a havi pár alkalom, amikor Kurcz ráfekszik és tele’pricceli az olajoshalszag’ büdösséggel.

Ő, az a valaki sem tudta? – artikulálja olyan jól Tónika, mint hülyéknek meg hülyéknek és nagyothallónak hitt öregeknek szokás. – A barátod, akibe szerelmes voltál?

Az sem.

(Itt a drága műsoridőben lehet 1 mp-nyi jelentőset hallgatni.)

Tónika erre kedves gödröcskésen nevet és arra szeretne utalni, hogy szóval: szép hosszú ujjaival dobol a jegyzeteit álcázó színesnyomatú kartonon.

A királylány hallgat, a harmadik szomszéd meg átbeszél a többiek előtt, ahogy ezt az acisztencsekkel megbeszélte: – Azt kérdezi drágám, hogy ujjaztál-e magadnak.

A királylány nem pirul:

Nem foglalkozok én ilyesmivel, Tónika.

De a királylány innen nem érdekes – ezt a mesélők is tudják. Másba is csapnak át: Mit mutattak a villában – a Zoki babszem jankóját.

Fölpiroslik a királylány plasztik dzsekije a naposoldalban.

Átkiabálnak neki az asszonyok, de ő nem akarja hallani.

Nem szereti a királylány, ha feszt ővele foglalkoznak: szálljanak másra is.

Például gyufaáruslánykára.

Egy kis gyufaárus lányka

Ugye, nem kell mondanom? A kis gyufaárus lánykák is annyira emancipálódtak korunkra, hogy munkájukat akár fiúk is végezhetik.

Így hát, mert egy lánynak fiú a párja, és különben is az előző történetben lány volt a hős, legyen is ez a gyufaárus lányka fiú.

Korunkban, amikor a reál annyira ismert és lapos, hogy szót sem érdemel.

És a palacsintabőrű nőt nem akarják sehogyansem nőnek nézni, de aztán egyszercsak mégis annak érezheti magát, mert a bőrezsírját lemossák és a likacsait meg pettyeit lekrémezik, a haját lenyalatják a bengálitigrissel és neccruhában az objektív elé ültetik, és arra biztatják, mondd azt, ami az anyaoroszlánnak a sajt, zárt fogakkal: hrrrrrrrrrrrr! Komoly, lennonszemüveges férfiak, akik megállanak az új allé szegélyén, tökre tudják ám, mire gondolnak az izmos barna fiúk, akik fölnéznek a tojásfehehérjeporhabos, műzselés hamispuding kedvéért az ajkát O-ra formázó óriásplakátnőre. Mit-miért gondolnak azt is, már halál’ únják!

Ha pedig omnipotens abrealistáink nem tudnák mégsem, a szabadidős pesztonkának, akit a kapualjban egy zsírúj fóliázott feltöltőkártyával fizetnek ki, miért hagymaszagú az öle, majd felhívják a Czeizel Endrét, mert ő a barátjuk nekik – de legalábbis nyúltak már egy tálba svédasztalos állófogadáson.

És egyfenét! – hajtanak ők az utcai kategóriából kiöregedett viniu mare-i pesztonkára? Amikor egyetemista lányok jönnek tízezerért házhoz, teljes szervízzel? Vagy vumensztyudik szívesen, ingyér.

A kis gyufaárus lánykának – aki fiú – se lehet már sok újat mondani.

Történt ugyanis, hogy egyszer, nyakában még az úttörök nagy, Mos-6 illatú veres nyakkendőjét lobogtatta a szél, odaállították az ország legszebb általános iskolájának auditóriumába, mert annak olyanja is van, a kandalló Pestalozzi-korabeli szikrafogó rácsa elé, mert már akkor jó beszélőkéje volt.

Ugye, ez megint egy megtörtént történet, de én ígérem, megpróbálom magam a földtől meg a laposreáltól elválasztani.

Korunkban, amikor Örkény-novellák elevenednek meg.

Az ember nekiáll farigcsálni egy abszurdot, és mire elmenti .rtf-kiterjesztésben is, az élet már megcsinálta.

Naszóval a gyufaárus lányka odaállt a rács elé – és benne lett a tévében.

Mesében lenni egy kutyafasza, ha valaki a tévében még nem volt benne.

De mivel a tévében már én is benne voltam, az se olyan szám.

Szám az, ha valakinek saját tévéműsora van.

Vagy olyan sok pénze, hogy saját tévéműsora legyen – ha amúgy nem is lehetne.

Jól fizet az is, ha valaki szobabiciklista és állandó rovatot kavar ki magának, amiben rendre jól helyreteheti az országúti kerékpárversenyzőket. Legtöbbet egy tévéműsorból lehet kivenni, azért érdemes mindent megtenni, odahagyni a szobabiciklit is.

Visszanézte azt az egész család videón, milyen volt a gyufaárus lányka a tévében. Volt akkor a videó még akkora szám, mint a 81-es. Vagy a 90-es.

Jó volt.

Azt mondta a kisfiú, ő gyufaárus lányka szeretne lenni.

Ha Bognár Botond egy életre belerajzolhatta magát a magyar irodalomba, akkor ő is szeretne valami lenni.

Azt mondta a gyufaárus lányka apukája, hogy gyufaárus lánykának lenni, az nem valami nagy vasziszdasz – de meglátjuk. A jogi kar után.

Nem egy semmi a gyufaárus lány apukája, ugye? Mit látott előre!

A gyufaárus lánykának anyukája is volt, de hagyjuk: ő nyújtotta a biztos hátteret.

Különben is, bizonyos kultúrkörökben az anyák szájonvágása és emlegetésének a joga fent van tartva. Csakis a saját édesfia kúrhatja szájba könyékkel az ő anyját és mondhatja ki. Különben annyi lesz! Hacsaknem az az anya még idejekorán a sarlóval le nem vágta annak a gyereknek a lábát, és az el nem vérzett. De hagyjuk ezt is – ugye, ismert, lapos, satöbbi.

A kis gyufaárus lányka tehát elindult a gyufaárulás rögös útján: naná, majd az az alsógatyarádi Erdei Szakközépben érik le, de!

Ahogy egy rendes mesében lenni szokott, ment, mendegélt is volna, ha nem jön a rendőrkanyar.

Ezután a fogát tetette rendbe a kameraképességhez.

Jó úton halad afelé, hogy korunk Szerb Antalja legyen.

Tudják, kinek kell máma egy annyitolvasott ember, amikor már az annyi is sok, attól a Bajor Imre olyan frusztrált lesz, hogy mint nótabéli nagybőgőbe, beleugrik a Gálvölgyi ölébe csecsemőnek – tessen’, tapsgép, nevetésgép, füttygép.

Rá is jött, a gyufaárus lányka, hogy ez tévút, a PhD-vel kitörölheti, kinek nincsen olyanja!

Azt mondta a gyufaárus lányka apukája! Nem baj, fiam, itt egy üveg Old Troggs Golden Label, faszénen szűrt viszki. Időnként vannak olyan fordulópontok egy férfi életében, amikor ez szükséges.

Mindet? – kérdezte a gyufaárus lányka.

Fenékig! – Majd szólj át, ha készen vagy.

Gondolhatják, hogy szólt át a gyufaárus lányka! Mint én vagy önök, úgy!

Hanem a gyufaárus lányka apukája nem tétlenkedett ezalatt: Lesz még az ő fiából gyufaárus, ha lefoszlik is mind a kultúra a nemes iparról, még a leple is. Madárfejű Lajos is milyen szépen elvan, egy félország gügyéje a kora délutáni műsorsávban a két diplomájával, de arcéle, amikor felsőközépkategóriás autójából kikél, oly nemességgel metszi a Pasarét mindig hüvöcskés legét, mint damaszk vagy toledói penge – tehát az ő fiának is meglesz valahogy a tévé.

Meg is lett, mert, mint a karikacsapás, az apuka ismert valakit, aki ismert valakit, és annyi kézen és közön át, mint egy jó kis répamesében, végül fölvették a fiút egy gyufaáruslányka- tanfolyamra.

Hu – mondta a gyufaárus lányka apukája –, ahhoz képest, hogy tanfolyam, kurvára sokba kerül.

Márpedig ilyet, kurvára, a gyufaárus lányka apukája ritkán beszélt. Különben hogy lett volna a fiából gyufaárus lányka.

Egy született gyufaárus lányka kést kér a mákos tésztához az oviban, és a segédigéket is akként alkalmazza.

Manapság, ha valaki azt mondja, kurvára, mindenki úgy érti: nagyon.

Teszemazt odaszól a lány a fiúnak, hogy kurvára jól csinálod, az azt teszi: nagyon jól: Nyomja föl a fiú az autót. Utána kitépik a magnót, és elsétálnak – ki figyel föl egy autó riadókürtjére?

És ez a nagyon, ez eléggé lapos már, mint a – tudják, nem akarom ismételni.

Mutattak ott a tanfolyamon egy lányt, aki a szájával csinálja.

A gyufaárus lánykának még nem csinálta senki a szájával.

És nem is fogja – ez itt csak a kötelező szexuális ingerenciabetét.

A lány ugyanis el volt foglalva. – Psst, figyelj te is, hogyan lesz a nagytalicska pénzből, amit idehordtak, skótkockás angol élőgyapjú.

Különben is, lány lánnyal? Brr.

Na jó, egyszer úgy alakult, hogy a szájával csináló lány CD válogatás közben átszólt a nyúlt kötött pulcsijából palacsintabőrrel kivillanó válla fölött: Most belém dughatod, ha akarod. A gyufaárus lányka az ágyon fekve háromkilós képzőművészeti reproalbomokat lapozott, nosza, felállt és betette, de úgy érezte, hogy a lánynak ott, ahol, annak-helyette, inkább egy túrós palacsinta van, kevés mézzel a torkán, ragacsos, de nem is tartott sokáig, meg a lány is olyanokat beszélt közben, hogy ugye, ő megmondta: Más az élet és más az ágy.

Az a lány nem tudott a gyufaárus lánykára úgy nézni, mint férfire.

Ha tudott volna, akkor tartanak hetedhét bulira szóló lakodalmat, hegyen-völgyön.

Így viszont lehettek kollégák – ami azért nem utolsó szempont.

Ha nem is, élnek addig, ameddig, utána meghalnak, de mindenestre már megvan a skótminta derékig – a háta meg úgyis csak sima.

Fusselvéle.