avagy 10 vers az élőben közvetített halál árnyékában –
2001. szeptember 11-16.

Szeptember 11. kedd, délután három óra

Hosszú halogatás után hozzákezdek a 10 legszebbnek, legfontosabbnak, legerősebbnek, leglegnek tartott huszadik századi magyar nyelven írott költemény kiválasztásához. Így persze nem igaz, mert a választás, az én nyűgös, csorba és bizonytalansággal teli választásom már megvan, sőt hetek óta kész, csupán a hozzájuk való „kommentár” vajúdik, de az rendesen. A kolozsvári Korunk irodalmi rovatának gazdája ímélen kedvesen figyelmeztet, hogy időm véges; a helybenjárásnak ez látszik véget vetni. Nekilendülök, a másnapos éticsiga ruganyosságával formázgatom a versmagyarázatok lehetséges menetét, amikor csöng a mobilom. Barátaim üvöltöznek a telefonba, hogy kapcsoljam be a tévét, most, fél négy előtt néhány perccel, a szappanopera-time kellős közepén kapcsoljak a CNN-re, de azonnal, mert nagy baj van.

Amit látok, először nem hiszem el. Szimulációs oktatófilmet sejdítek amerikai módra á lá Pokoli torony. Percek múlnak el, mire agyamig elcsurog a képernyő bal felső sarkába inzertált „live” szócska jelentése és jelentősége. Ekkor már a washingtoni hadügyminisztérium, a Pentagon égő épületrészét mutatják. Az „earlier” felírás alatt újra és újra hangtalanul, csak a riporter görcsbe ránduló szavaival kísérve, végignézem, amint a második toronyba fúródik egy repülőgép. Most veszem észre, hogy a kezemben ott szorongatom a Jónás könyvét: „Monda az Úr Jónásnak: „Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen. Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság.” És Jónás végül elment Ninivébe, és „egyetlen látomással a szívében” megjósolta a város lakóinak, hogy „Ninive napja lángba, vérbe kap” és az ítélet napja után „kő kövön nem marad”. De Jónás, aki „a harc és pusztulás prófétája lett”, nem számolt azzal, hogy az Úr végül megszánja a várost, és a végítélet elmarad.

A versben, legalábbis. A képernyőn ellenben azt látom, hogy a New York-i toronyikrek egymás után összeomlanak. Majd azt hallom, hogy lezuhant egy utasszállító gép Pennsylvania nyugati részén, Pittsburgh közelében. Nem tudni, ezt is eltérítették vagy a légierő vadászgépei szedték le merő önvédelemből. Megkezdik Manhattan, illetve a kulcsfontosságú washingtoni középületek kiürítését, mozgósítják a Nemzeti Gárdát, kiürítik a légteret, lezárják a reptereket és a határokat. Elhangoznak az első beszédek és vélemények. „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”

Whiskyt töltök magamnak. Elöl hagyom az üveget.

Szeptember 11. este 8 óra

Terrorkedd. Döbbenetes nap, rendkívüli állapot – nemcsak az Egyesült Államokban. A négy gépen összesen 266 ember utazott. Megtudjuk, hogy a mentés első hullámában az északi toronyba érkező tűzoltók közül majd háromszázan eltűntek az omlás után. A két toronyban és a Pentagonban odaveszett emberek számát sokezerre becsülik. A kórházak zsúfolásig megteltek sebesültekkel. Az amerikai elnök megtorlást emleget, a NATO-vezetés azt üzeni, hogy „a büntetés nem marad el”. Vagyis újabb emberéletek kerülhetnek a terror áldozati oltárára.

Kosztolányi Halotti beszéde az egyedi ember halálának fenségét hirdeti: „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Itt az örökkévalósággá merevített ünnepélyes pillanat, amott az élőben közvetített förtelem: „Ránkzuhant a mázsás, szörnyű égbolt.”

Már jócskán besötétedett; bénultan ülök a tévé előtt. Nem érzek és nem várok semmit. Csak az üres levegőt morzsolgatom az ujjaim között, mint egy rózsafüzért. A halottakról hallgatom a híradást. Hallgatom, de nem hallom. „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer, / Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”

Nincs némább és dühítőbb a halotti beszédnél.

Szeptember 11. éjfél körül

„El vagyok veszve, azt hiszem.”

Az éjféli híradások második Pearl Harborról beszélnek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ma nyilvánvalóan nem kétezerháromszázan haltak meg, és nem katonák, hanem civilek. Új korszak kezdetéről is beszélnek, amikor a terrorizmus háborúvá eszkalálódik. A pánik órái után az összefogás napjai következnek. Amerika egy emberként követeli a bűnösök megbüntetését, a visszacsapást. A válaszlépések borítékolhatók, csak az a kérdés, milyen kabátot keresnek a gombhoz: afgán, iraki vagy más arab mintázatú kabátot. Közben látjuk, hogy a libanoni palesztin menekülttáborok lakói örömlövésekkel fogadták a merényletek hírét. Örömtüzek gyúltak Bejrútban, Nábluszban és még hány helyen, ahol nincs ott a kamera. Tűzijáték, Amerika-ellenes jelszavak, ingyen édesség és a hírhedt milliárdos terroristát éltető hangok az arab utcákon. Oszama bin Laden neve eközben szitokszóként terjed a világ médiumaiban.

József Attila Ódája van az íróasztalomon. A legek közt a helye, ez nem kérdéses. A szerelem mélyútjait bejáró, kegyetlen és kétségbeesett kánon-vers, az egymásrautaltság himnusza. De ki beszél itt és most szerelemről? „Mint alvadt vérdarabok, úgy hullanak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.”

Szeptember 12. szerda reggel 7 óra

Attilával és a tévével ébredek. Eszmélet. Eszméletlenül. „Ami van, széthull darabokra.” Szinte tökéletes vers, szinte tökéletes pusztítás. A részletekben mutatkozik meg a rettenetes lényeg. Új videofelvételekkel ismerkedik meg a világ; mindannyian egy világméretű vizuális túlélőtanfolyam részesei vagyunk, vagy inkább szemlélői. A részesek többsége már sohasem láthatja az új skurcból felvett gép becsapódását, a pánik terjeszkedését, a füst, por és jajgatás kegyetlen koreográfiáját.

„Láttam, hogy a múlt meghasadt.”

„Hallottam sírni a vasat.”

Túlélőket hallunk, kis személyes rémtörténeteket, kérdéseket és indulatszavakat – az emberekben is összedőlt valami. „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül, / s te lelkedet érzed, a lázat.” Szerda reggel van, de nem akar új nap kezdődni. A sokk érvényteleníti a naptárt, a pillanat kilép az időből, és megmerevedik.

Kiiszom az üvegből a whisky maradékát. Radnóti legszebb eklogáját kezdem félhangosan olvasni. Talán még ma a végére érek.

Szeptember 12. késő este

„Látod-e, esteledik…”

A rettenet utáni első este. Radnóti a rettenetét a heidenaui táborban, Zgubica fölött a hegyekben, tökéletes, szinte idilli aurába vont hexameterekben suttogja végig. „Ó, megvan- e még az az otthon? Bomba sem érte talán?” „Rémhírek és férgek közt…” „…várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.” „És nem jön az álom, az enyhetadó…”

A tévé harminc órája megy. Hívások érkeztek a romok alól (a mobiltelefont ezentúl senki nem nevezi majd bunkofonnak, de ez legyen a legkevesebb), van miért ásniuk a mentőknek. A füstölő, forró romok alatt élet sajog. Az biztos, hogy a központban működő háromszáz vállalat ezerötszáz dolgozója eltűnt, és az épület aljában levő áruházakban is sokan vásároltak. Az ott bámészkodó turistákról alig valamit tudunk.

A „meghalni se, élni se” hangulata lesz rajtam úrrá. Radnóti legalább tudta, hogy mi vár rá.

Szeptember 13. csütörtök napközben

„Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.”

Szabó Lőrinc Semmiért egészen című 1931-es keltezésű, könyörtelenül pontos versének első mondata ez. Ilyen kegyetlen őszinteséggel előtte sem, azóta sem beszélt senki férfi-nő viszonyáról. Régebben tartottam ettől a verstől, taszított, megbotránkoztatott. Később, harmincon túl, kezdtem megérteni a „két önzés titkos párbajának” mélyebb természetét. Mai lelkiállapotomban („Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok”.) teljes az azonosulás.

A világ terrorellenes koalícióra készül ugyan, de érzékelhető a tehetetlenség. Még mindig nem tudják, hányan haltak meg, rengeteg a kérdőjel, a tanácstalanság. Listák, névsorok, eltűntek fényképei járják be a világsajtót. A nyomozás eredményeképp bűnösök már vannak, de ellenség még nincs. Csak nehogy kreáljanak. Hangulatjelentés gyanánt ideírom a Szabó Lőrinc-vers utolsó két sorát: „Én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.”

Szeptember 14. péntek déli 12 óra

A mai napot az ima és emlékezés gyásznapjává nyilvánították. Ezekben a pillanatokban Európa is gyászol. Három percre megállt az élet, csönddel adózunk a merényletben elhunytak emléke előtt. „Kinek testtel kell a sírba menni, / koszorú jut néki s gyertya hamva. / Kinek lelke vész el: senki-semmi.”

Ma Weöres Sándor Rongyszőnyegét terítettem magam elé. Szavak szelíd szőnyegbombázása ez a ciklus; játék és bölcsesség bravúros szőttese. Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek. Miközben hallgatom a csendet, rá-rábökök valamelyik gyönyörűséges dirib-darabjára, és ideírom. A tévé persze megy.

New Yorkban, „az égfaló város”-ban lázasan folyik a kutatás túlélők után. Azonosított magyar áldozatról továbbra sem tudunk, de több mint hatvan olyan magyar állampolgár van, akikről tudni, hogy a két városban voltak a támadások idején s azóta nem adtak életjelt magukról.

„Mi létező: bizonytalan.
Gomolygó füst a kincsem.
Nem biztos, hogy van, ami Van,
De biztos nincs: a Nincsen.”

Nyilatkozatok futószalagon. Diplomaták, jogászok, katonai szakértők, titkosszolgák, hozzátartozók, akárkik. „A valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez – „Mindenki másról, másra emlékezik, egy közös van csupán: a rettenet. „Az esemény jön és elsuhan / s az emléknek száz ideje van.”

Forró nyomot mindeddig csak az öngyilkos merénylők személyéről hoztak nyilvánosságra, akik 19-en voltak. Egy részük Szaud-Arábia déli részén, ill. Jemenben használatos családnevű. A kommentátor sokat sejtetően taglalja, hogy bin Laden családja is Jemenből származott át Szaúd-Arábiába. „Haladás. Adás. Ás. Hal.”

Az első számú közellenség egyébiránt a muszlim világ hőse. Allah legkedvesebb hegylakója, a keleti Rózsa Sándor. És az is biztos, hogy mostanság éppen összevonja szemöldökét. Ő 24 fiúgyermek legfiatalabbika, magának is 16-18 gyermeke van, több asszonytól persze, ami aligha szűkíti a bizonytalanságok körét. Iszonyú gazdag, a tőkeerős építési vállalkozások mellett az élelmiszer-kereskedelemben és a bankszakmában is érdekelt. „Hirdetés: vásároljon gyilkost magának.”

Hallgatom, hogy az egész művelt világ által támogatott Egyesült Államok „masszív megtorló támadás”-ra készül. Holnap már többet tudunk – rebegi a CNN riporternője az egyik blokk végén. Visszalapozok a Rongyszőnyeg elejére: „Bolond dolog a holnapot várni, / élj kívül az időn, amennyire lehet.”

Szeptember 14. késő este

Megismerkedem az „alvó terrorista” fogalmával. Paradox módon vagy épp törvényszerűen akkor, amikor megint nem jön álom a szememre. Ez persze nem valamiféle idilli csendélet, amelyben a jámbor terrorista munkában megfáradt, dolgos fejét keleti hímzésű párnájára hajtva elszenderedik. Nem. Ő a legéberebb. Beépül a célország életébe, s akár éveken át mást sem csinál, mint asszimilálódik. Képzi magát, közösségekbe jár, kapcsolatokra tesz szert. Azután adott titkos jelre akcióba lép. Mint egy pusztításra betáplált robot.

Ma esti választott penzumom Nagy László Rege a tűzről és jácintról című hosszúverse. Hasznos időtöltés alvó terroristáknak. 1956-os keltezésű írás, akkor is kataklizma előtt álltunk; ennek most is megvan a reális esélye. A világban ma a megtorlás módjáról folyik a legtöbb vita. Egység látszik körvonalazódni a láthatatlan gonosszal szemben.

„Jaj, te idegen hatalom,
lesz-e benned irgalom?”

Pakisztán kész átadni légterét, és az afgán ellenzéki erők is alig várják, hogy visszaszerezzék a hatalmat a táliboktól. „Halálcsipkésen úsznak a látomások” – írja Nagy László. „A mennyei karhatalom süket és vak lett, / fegyverek, hárfák oda már, a legenda levedlett.” Amerika sebezhetetlenségének legendája, az egymásért bármi áron kiálló összmuszlim etika mítosza.

Azt már tudjuk, mi nem maradt meg, azt azonban nem, marad-e valami egyáltalán.

Szeptember 15. Szombat

Ötvenezer tartalékost rendelt be a Pentagon. Anyahajók, vadászgépek és szárazföldi elitcsapatok várható bevetéséről érkeznek hírek. Egy New York-i teherautón ez olvasható: „Bosszú.” Bin Laden fejére a kormány 5 milliós vérdíjat tűzött ki, persze nem forintban. Ezt duplázta egy Schmitz nevű amerikai milliárdos, aki a vagyonát állítólag internetes kalózkodásból szerezte. Drake admirális hozzá képest szolíd síkvízi kisfülelő lehetett. Mindegy, a szaudi milliárdos feje igen sokat ér; jellemző, hogy az első információt az orosz titkosszolgálat jelentette róla: az afganisztáni Kandahár környékén bujkál. Remélem, az amerikaiak nem az én térképemet használják.

Kimegyek a kertbe; lóg az eső lába. New York-ban is esik, lám, ebben is szolidárisak vagyunk az újsütetű nagy testvérrel. Drága jó, sokszor hiányzó öreg barátom, Vas István egyik bámulatos versének (Rapszódia egy őszi kertben) sorait tolom a fogaim közt előre az elnehezült levegőben:

„S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?”

Éppen kétéves voltam, amikor írta; harminc évvel később szentendrei kertjükben üldögélve, Piroska teáját kortyolgatva elmesélte, mennyit mélázott: elégia legyen vagy rapszódia? Levigye a versvég hangulatát az elmúlásra helyezve a hangsúlyt, vagy a ritmikus béke kedvéért életigenlő hepienddel zárjon? Azt mondta, jól döntött, az élet akkor is erősebb, ha a halál győz. Csodálatos gondolat, akárkié és akárhány éves. Versben, az ő versében pedig a huszadik századi magyar líra egyik örökérvényű sora kerekedett belőle. A terrorkedd óta ez az első gondolat, amely hitet önt belém.

„Itt győzni fog minden enyészeten
A Szépség.”

Leírom még egyszer, idézőjel nélkül, mintha csak egy árva, végtelennek címzett röplap volna: Itt győzni fog minden enyészeten a Szépség.

Eleredt az eső.

Szeptember 16., vasárnap (Egy szörnyű hét vége.)

A birodalom visszavág.

„Riadt vagyok, mint egy vadállat.”

Washington ultimátumot adott az afgán rezsimnek. Az amerikai közvélemény elsöprő többsége támadásra biztatja az elnököt. Moszkva és az európai kormányok is támogatnák a csapást. Általános iszlám-ellenes offenzíva van készülőben. Már nem elég megsemmisíteni Ladent és hadseregét, nem elég lerohanni az őket bujtató Afganisztánt. Amerika többet akar. A terrorszervezetek globális felszámolását, a terrorizmust támogató államok „kiiktatását.”

„Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmija, árnyéka van.”

A Pilinszky-Apokrif a vegytiszta, halálos valóság.

Nem tudom, mi lesz, meddig, és nem tudom, merre. Nem tudom, más lesz-e holnap, új biztosan nem. Nem tudok, és nem érzek semmit. S amit tudok és érzek, arra meg nem emlékszem. Pilinszky kiáltásánál aligha van érvényesebb:

„Hazátlanabb

az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.

Iszonyú terhe

omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.”

Borzongató.