Vas István-variáció

Ma végre rózsás kedvemben vagyok.
Ha nem vigyázok, lesz vers is, szent bolond,
no nem az a széllelbélelt, mártírfényű,
mit a novemberi napfény világi glóriába font.

Nem lesznek benne rózsák: vad-, gyepü-, ebrózsa,
sem tövisek, páratlanul szárnyalt levelek,
meta-eufóriába áztatott, ajándék töltő-
tollamat nem szántja mélyen lírai üzenet...

Mi lesz benne, ha szinte semmi sem? Például
Pista bácsi és az önző, nehéz tudású sejtelem,
hogy az „ómódi” rapszódiák, dalok és elégiák
‘91 óta, lassan tizenöt év, hiába utaznak velem,

hogyha találkozunk, valahol Cambridge
és Róma között, hol a modern, magyar árnyak
a bukolikus vérrel itatott időben kedvükre leszállva
vigaszra, versre a múzsák küszöbén megálltak,

méltómód köszönthessem őt. Rózsás hangulatban,
a perctől ihletetten mesélhessem a történetet,
mit csak Piroska hűs mozdulata, ahogy teát tölt
s a szentendrei kert bólogató fái rejtenek.

Szakmáztunk, mint mindig. Rím-hímtagok
csendes csatája zajlott: arra, hogy „nagy láz”,
vajon Babits, Tóth, Radnóti vagy Lőrinc
mondana-e jobbat, mint a „székesegyház”?

Azután Ben Jonson, Moliére köntösébe bújva
mutatta meg, ki miért s miért nem összetéveszthető.
A múzsák tárgyában utóbb csak annyit mondott:
„Legnagyobb ihlető erő már régóta a határidő!”

Hát ennyi. Közben kinézek az ablakon;
hópelyhek, idén először. Kicsik és nagyok,
akár az emlékek: lehullnak, eltűnnek lassan.
Ma végre megint rózsás kedvemben vagyok.