Eltűntél

eltűntél bennem
mint szél a rozsban
amit csak kaptam tőled egykor
most mindent visszahoztam
szerelmet fájdalmat reményt
nincs rá szükségem többé
vagy talán kevés vagyok hozzá magam
nem tudom már mit adtam érte
azt sem megérte nem érte
s hogy énem kútmélyén ki van
hiába gondolok rád
már akkor sem vagy
semmimmé lettél
hallgatag kegyetlen röggé
egymást váltja soha és örökké
özveggyé tetted a vágyat
kopár öröm maradt utánad

nem akad fönn rajtad a fény
amikor öleltelek se voltál
árnyékot öleltem én

Ittfeledve

nincs erőm az érkezők felé fordulni
kiveszett belőlem a várakozás bizalma
a jó gazda önfeláldozása
a távozók után nézek hosszan
a szomorúság együgyű gyönyöre
éltet szemük mint a gyerekkori üveggolyó
csillog bennem titokzatos fénnyel
a nézésük lettem egyszerre és mindörökre
elhasználódom itthagyott történetükben
virágok elveszített színébe
vagyok szerelmes hajdani szép lányok
megöregedett húsába szemérmetlen ráncaikba
szavakat hizlalok a panaszkodáshoz
haldokló tüzek füstjébe kapaszkodom
a szél kabátujjába felkapom árnyékomat
hogy a világban ha nem is lehet
rend legyen ahogy leoltom a lámpát
mintha a szívem sötétülne el nagy a
jövés-menés nem tudom kik hagytak magamra
egyetlen fölismert arcba
vagy félreismert álarcba takarózom
fázom hiszen szűkében vagyok magamnak
bizony zavarba jönnék ha valahová máshová