Horizont

jó lenne látni miként látnak engem
gondolnak-e rám ha nem vagyok ott
ahol észre sem vesz ki megszokott
ha vétlen egymáshoz nyúlunk a csendben
mert nem tesz boldoggá a REND sem
vakok közül a szép eloldalog
romok alól nincs aki mentsen
már nem a fájdalom a részvét rettent
mert sorban kell állnom elborzadok
hisz nem büntetés ez de kegy sem
a drága múlt kilóra fogy

A fésült len készítői

Kezek hordják össze a nyugalmat. Azután szétfújja a
szél, megbomlanak az évek. Egy vonat húz át az
emlékezeten, s az a kevés kis bizonyosság is elszáll.
A kétely helye sajog, a szív csak egy gyöngyökkel
megtöltött zacskó. Kiszakad az is, elperegnek a
konkrétumok. Újból szóhoz juthat a segéddiszcip-
lína, annak felfogása, ami megfog. Nem tudják, mi-
ként történik velük, ami már megesett. Az életük,
úgy tudják, titok, pedig nyitott. Akár egy akceptá-
landó mentség. Egy vonalzó, ami vonzalmakat
húz át. Őszülő őszi szőttes. Meleg haj, barna irha.
Idő göndörödik, víz ömlik. Fürtökben lóg le az ég,
ahogy beborul. Ahogy egy kőbe botlik a csermely, a
levelekre csurran, pillanatnyi szobor minden fröcs-
csenés. Egy kacs a csillagkupolából, kentaur-szem-
pilla. Majd kiugrik a motor (a bordák alkotta cella
megroppan), s a fogaikba kapaszkodnak a haldok-
lók, azt hiszik, vége lehet a szenvedésnek, de nem
csukódik le velük a redőny, tovább pereg a szemhéj-
celofán. Megtapintanák a nyelvüket belül, de az
visszahúzódik hátrább. A nyelv előlük visszavonul,

kicsúszik folyton a kezek közül. Hát megfoghatat-
lan volna a nyelv, sikamlós.

A limes átlépése

A lelkiismeret megesz, azután egy szigetre kitesz.
Addig vág, amíg túlteszed magad.
A bűnbánat elpárolog, duzzogó
medúzák másznak be a hajóroncsba. A ceruzabél
elpattan, az agy helyén egy földgömb,
egy elbillent, fragmentált naprendszer.
Nagy üstdob mélyén kuporog a karnagy.
„Homokszerű, barna granulátum az éj” –
mormolja, és iszik az ellenelégiából.
Az uszodát hó borítja, csupa fagylalt a medence.
Mintha szőke haj nőtt volna a fű helyén,
egy holló csipegeti a géneket.
Lépcsőkre húzok cipzárt, mielőtt imádkozom.
Csak a Vezér és a Bástya marad a táblán,
az ellenség két csikóval küzd tovább.
A Múzsa sikolt: éppen annak vagy legkevésbé ura,
ami létednek legjobb része lehetne.
Rezgések, vibrálás, érlelődés.
A víz is felpöndörödik, mint ezüstpapír
a horizont klaviatúráján,
pántolt boltívek, erős pártázat.
Szökőár a szív mélyéből.

Teszt

Bársonyszirmok közé nyúlsz.
Mintha meleg mézbe. A csodálkozástól annyira sűrű.
Sodródó szelvényei egymásba folynak.
Miniatűr szalon. Fátylak és illatok.
Merő hínár és plazma. Mediterrán borzongás
fut végig zabolátlanul a fotón.
A lelki játszma felhasad.
Bádogdob-burkában valaki pálcikákat fest.
Ropognak a megmarkolt marokkók.
Valami szellem költözött a húsba
és a tudás szűr. Elfogy a türelem, a tapintat.
Már a szentély páncélosai is berúgtak,
egymásból sincs kiút már.
Csak ízekre szedve fogunk emlékezni egymásra?
Hangokat, színeket ízlelgetünk majd a „nyár”
mélyén. A szeretkezéseken túl nem hárfa hajlik be,
csak egy fagott.
Mint a csecsemőknek. Arcunkba fény no, a hajba éj. A háttérben
reflexiók morajlanak.

Impressziók, allúziók

ó vörösborral teli kannák a jéghegy
belsejében
ó szív alakú bársony szelencék a hóban;
a tánc közepe. a kámzsába bújt nők
ó idegeim ó nyugalom!
egy tiszta bárány lakik
az ótestamentumban
egy gesztenye pottyan a fűre
s kaméleon rohan a gázcsőben
hallod? most minket figyel
a postás denevér;
álmomban megcsókolt egy rózsa
s vére a számba folyt
Leonardo hasmánt ugrik és nyel
egyet hallod? a hirdetőoszlopban
ő sikolt amikor a bárban elalszanak
a piszkos neonok. s a lámpavasban
egy másik számrendszer hologramja
élő számok méricskélik egymást
kúpok síkok lila lampionok között
Ariadné megtér

Zsinórmérték

Foszlik a trend, a kánon,
szakadások a doktrínákon.
Rongyok, száraz gaz, lábnyom.

A beszéd mindent átfon.
Pusztít az álom.
Az Urat várom.