Első rész

Gyakran megesik velem ott, ahol éppen vagyok, hogy sehol sem érzem magamat; nincs hely, amely körülfogna, és lennék valahol. A való világ magánya költözik belém, úgy, hogy egyedül bennem legyen az egész világ magánya, és ez felidézi érzékeny feledésben tartott állapotaimat, az azokhoz tapadó helyek képeit, hirtelen áttűnésüket rajtam, aztán tovatűnésüket, amolyan bárhol bármikor lebegésben hagyva, midőn legbelsőbb ösztönöm se képes időt és teret teremteni sajátjának. Egyik ilyen alkalomkor eszembe jutott ez a név: Bosco Viennese, és azon nyomban H. is.

A fiáker párnázott és tágas ülésű, miként hajdan. Egyszerűen választékos, és kerekei susognak. Emlékneszek. Emlékjelen. Elméláztató ez; végül is ki a megmondhatója, hol és mikor születtem. Úgy látszik, én már meghaltam a válaszokat. Szépörök, amit képtelenség szavakba foglalni. Kocogós a fiáker, haladta öltögeti hangulatomat. Lombokon fény himbálódzik, és néha-néha kavicsösvényre ejti foltját. Talmi benyomások, kellemesek, ám picit kínosak, gyengéden feszélyeznek a ringatózásban, ahogyan hintáztat lentről a szekfűgyökér, fentről meg lepkeraj lenget, verdesve pipacsok színén.

Mennyi minden válik láthatóvá a gyengülő nézésekben. Művízesések csobogásában unatkozó, rokokó szülte figurák, és, utamon tovább, kényességre gondozott rezgőpázsitos parkok, hercegi virágok árnyékait szorítva magukhoz, majd vadgesztenyesor, még csak ígérve illatot, és klarinétdallam, amely sírokon is látogat.

Keringőzöm azzal, ami pompázik, aztán felkérem a többi hozzá hasonlót. Hajbókolások, kölcsönösen. Sorra adják magukat nekem. Pompa nyújtja át a másikát, mintha én is gazdag változás lehetnék nekik. Milyen talányos a koratavaszok különbözősége. És egyformasága. Ám az ugyanolyan rákényszerül másik-más voltára. Mennyi harmat párázott el mennyi fűszálról, és mennyi fűszálra szállt rá mennyi harmat! A bécsi erdő. Kiszállok. Jelt adok, és várakozom a kapuban. Gonghang ütések amonnan.

Nyílik a zár, zizzenve.

Cserjéken áttelelt bogyókat csipegetve ballagtam át a kerten ahhoz, akárha hajdani nagyapámhoz. Bársonyos köntösben és hozzá illő, lakkbőrből készült papucsban fogadott a küszöbön. Köszöntés nélkül biztatott a szinte teremnyi szobába. Karosszéket kínált, alig taglejtéssel, egy tojásdad, facsipkés asztalnál. Piskóta, ostya, kistányér, szalvétagyűrűben asztalkendő, szivardoboz, ezüstmintázatú gyújtó és ólomfehér, kristály hamutálca volt rajta. Leültem. H. velem szemközt telepedett le. Kivettem egy szivart, tüzet csiholtam és rágyújtottam, komótosan, miként azok, akik már éltek.

Miért is látogat ön engem? Azért-e, mert alkalmas helyet keres annak, amin töprenkedik? Gondolom, igen, hiszen meglehetős a környezetem önnek, barátom. Ezek voltak H. első szavai érkezésem óta. Aztán kuncogva hozzátette: És hát akkor nekiláthatunk azt cselekedni, amit nem cselekszünk.

Hallgattam, hosszan. Fürkésztem magamban a választ. Az érthető választ. Az én számomra is érthetőt. Az értelmemben azonban sehol nem leltem olyanfélét. H. kitekinthetett az erkély kitárt, kétszárnyú ajtaján át a kovácsoltvas korlátra, az elé toluló zsenge lombokra, az imitt-amott virágzásra bennük és a fénykék égboltozaton feketén villanó fecskékre. Az én szemem is odatévedt.

Végül kiböktem: Valahogy nem tudom. Vagy nem is tudhatom. Valahányszor törődöm a való világgal, azon nyomban kívülre kerülök a való világból. Itt azonban, ebben a parkban álló lakóházban, mintha egyszerre lennék a világon belül is, meg kívül is.

H. köhintett: Honosítva eseménybe: otthont-tűnők átömlése a többi otthont-tűnőkbe és viszont; élet és halál, ébrenlét és álom járogat egyikükből a másikba, jut eszembe most valamikori beszélgetésünk, barátom. Ellenben az én állapotom már állandó, régóta nem változik, ám megfogalmazásának módja igencsak különféle lehet, amivel ön is tisztában van. És hát hol is vagyok, vagy nem vagyok tulajdonképpen, kérdezhetném okkal, ahogyan ön faggatódzik szüntelenül magában. No, és persze azon is töprenkedik: vajon miért él, miért van, miközben mélységesen átjárja annak tudomása, hogy ostobaság lenne választ várnia erre bárkitől, bármitől, hiszen nincs ilyen kérdés, egyáltalán: semmilyen kérdés se foglaltatik az egész természet-mindenség létében, nevezetesen ez sem: miért van? Ha úgy tetszik, a kérdés és a válasz egy és ugyanaz: van. Ezt láthatjuk be, és élhetjük át, nem az okát. H. apróra mosolygatva mondta ezeket a szavakat.

Némileg zavarba ejtettek H. hirtelen gondolatfordulatai, jóllehet mi sosem kutakodtunk okvetlen összefüggéseket. Lepöcköltem a hamutálcába a szivar parazsáról a hamut, és ismét kinéztem az erkélyt körülkaroló szirmos lombocskákra. H. észrevette tétovaságom: Ne nehezteljen ugribugri eszmefuttatásaimért, egyszerűen: bohók. És a hangulat annyira kiszámíthatatlan, sose tudhatni, merre billennek másodpercei: mély hallgatásba-e, vagy rikító szószátyárkodásba.

H. gyenge sóhajt hallatott, aztán fogta magát, és kiment a szobából. Kisvártatva ezüst tálcára helyezett porcelánkannával, két csészével, kanállal és néhány gyűszűnyi mézzel tért vissza. Töltött a teából, én meg elnyomtam a szivart. Csöppentettem a mézből, és kóstolgattam italom.

H. kedvteléssel nézte: Módfelett örülök látogatásának, barátom. És hogyan teltek-múltak napjai, amióta nem találkoztunk?

Rendre fogyatkoznak érzetem és tudatom nyomai, ráadásul halvány sejtelmem sincs róla, hová vezettek volna. Tulajdonképpen történéseim tovatűnésein járok-kelek, megfoghatatlan valóban. Gyakorta rémítő ez az állapot, ahová még annak is csak lehetetlen, áttetsző hasonmása ér, aki karnyújtásnyira van tőlem, beszélget velem. Az éppen helyek, bennük a tárgyak vagy növények ugyanígy, és lebegni érzem személyemet környezetükben. Ó, elképesztő ilyen megjelenésekkel összefüggésbe kerülni, olyanokéval, akiknek semmi tudomásuk arról, hogy milyen benyomást keltenek.

H. is merített a tálkányi mézből, és magasba emelve a kicsi kanalat, hosszú, aranyló szálat csurgatott belőle a csészéjébe: Milyen szép méz a méz, dünnyögte.

Haboztam: szóljak-e tovább kedélyem homályáról? Ismét a szivardobozért nyúltam, kiválasztottam egy szőkésbarna szivart. Nem gyújtottam meg, úgy ízlelgettem zamatát, aztán óvatosan hengergetni kezdtem két tenyerem között.

Kint, a parkban szellő suhintgathatott, mert sugdolództak a lombok. Letettem a hamutálca mellé a szivart: Nem is sejtheti, mekkora erőfeszítés kell ahhoz, hogy eltitkoljam hozzám tartozóim, barátaim előtt ezt a különbözőségem. Ráadásul többnyire hiába. Csak erjedek, bugyborékolok, hullámzom, olyan lázas tépelődésben vagy hibbantságban, amely közvetlen, szétfolyó és tátongó. És dermesztő egyedüllét tör rám ilyenkor.

H. huncutkásan hunyorgott rám. És olyan gyöngédségtől átszőtten, mint aki azért nem érzi, hogy szeret, mert szeret: Ön remete, miként már említettem egykor; társadalmasodott remete, aki az anyagi világ magányát éli lakában, és tobzódásait ennek a magánynak. És szakadatlanul visszatér látomásaihoz. Ez az egyik magánya. Mert, ha jól tapasztaltam önt, létezik másik magánya is, akárha a dalnoké. A dalnoké, akiről számos kiváló kollegánk értekezett eddig, jelesül N., akinek idevágó nézetében teljes mértékben osztozom. Igyekszem híven idézni gondolatait. A dalnok, és kérem, hangolja lényére a következő szavakat, nos, a dalnok nem tételez fel közönséget, akihez szólni akarna.

H. ekkor röpke szünetet tartott, és aztán erős, de kedves értelmi hangsúllyal folytatta: A lírikus csakis belső késztetésre dalol, és ha külső hatások zavarják, elnémul. Mi sem volna hát természetellenesebb, mint az, ha elvárnók tőle, hogy dala valamennyi szavát érteni lehessen, már csak azért is, mert kívülállónak a líra kiáradásakor elvárnivalója már előre igazában nem lehet.

H. játékosan csücsörített, és megvonta a vállát: Mert a dalnok olyan szerzet, aki a lírát az ő isten adta természetének tartja; a lényeget tekintve mondhatjuk ekképpen is: aki a lírán kizárólag önmagát érti.

H. mintha most megszeppent volna, bár nem szokása ilyesmi. Nyomban el is hessegette, fitymálóan: Ezek utána lássunk csak bele jobban: az olyan határtalanul merész és talányos eszmeszövevények, gondolatmisztériumok, az olyan önmagukat vadul és szüntelenül újraszülő látomásörvények, az olyan orákulumszerű sejtetések, aminőket lírában olvasni, és aminők mirajtunk is gyakorta kifognak, holott mi a figyelmünket mindenestül a szöveg gondolataira összpontosítjuk, vajon hol eredhetnek? No, de hol erednek?

H. izgatottan felpattant. Meglepődtem ezen. Ő meg, nyugalmat erőltetve magára, visszahuppant a karosszékbe, és köntöse övén a csomót kezdte babrálni: A líra forrásvidéke, rusnyára sikeredett szóval élve: az alanyiasult lét határain túl lelhető.

Érezhetően nem apostoli kinyilatkoztatásnak szánta iménti nézetét, inkább egy-két, szórakozottan elejtett szónak csupán, mintegy visszavonulóban a hevületből: Tovább szövögette N. okfejtését: Midőn a dalnok lírának véli magát, akkor meg kell válnia alanyi voltától, és ama kútfő elé járulnia. Ez implikálja a másik magányosságot, amely azonban nem a személytelen világ kihaltsága, ellenkezőleg: természetes és gazdag; jobb híján tudós fizikusaink szóállományából kölcsönözve ide: szüntelenül keletkező eredők és egybeforrások sokféle egyenlőségei népesítik be óhatatlanul. Olyanfajta élményben részesíti a dalnokot, amilyent akkor is él, amikor nem érzi. Életben szegény társai azok, akik mint terhet róják a lírikusra az ilyen remeteséget. És tüstént félreértik! A társak! Akik az élmény pitvarába képesek behatolni csupán. Különben is: az önöké az első korszak, amely nem képes érteni és ennek következtében: szeretni a költőit.

A park ide-oda mozgó alakjain és színein jártattam a szemem. Hirtelen beállt csönd intette tekintetem oda, a facsipkés asztalhoz. H. piskótát eszegetett, semmi másra nem ügyelve. Meghökkentem, mert olybá tűnt nekem H., mint aki merőben váratlanul van jelen a facsipkés asztalnál; hallani hallottam ugyan valahonnan magamban a hangját, de ő sehol, csak én egyedül voltam mostanig a szobában.

H. lepöccentett ajkáról egy morzsát: Ha önként figyelemmel és némi képzelettel követte idáig ezt a pongyola volta miatt meglehetősen hézagos és helyenként zavart fejtegetést, pótolva, ha kellett, hiányait, enyhítve szélsőségeit, akkor ön, velem együtt, termékenyítőbb ágyást készíthet a költészetet illető felfogásnak, mint aminőt önöknél általában szokás.

Légiesen tétova voltam, és hogy ez szűnjék, felemeltem a hamutárca mellől a szőkés-barna szivart, erélyesen tüzet csiholtam, újfent rágyújtottam, és káromkodtam magamban, minél ocsmányabban: Majd mit mondtam!

H. elmosolyodott, és mézet csöppentett teám maradékába, és akárha könyörületet pazarolna, kecsesen: A hiánytalan, így hát a mindenható értelem tákolmány, hisz csupáncsak eszmény, balgáké, akik azt képzelik, hogy előbb-utóbb szemügyre vehetik értelmükkel a felfoghatatlant. Csakhogy a felfoghatatlan számlálatlan kelepcét állít a dolgok létében az értelemnek, és ha az valamely rejtett természetét valamelyest kideríti, azon nyomban és attól kezdve unos-untalan gyarapítania kell róla való ismeretét, mert minél inkább gyarapszik, annál inkább sokasodnak a talányok, bukkannak kihántásra elébe. És akármelyik megfejtés újabb rejtély szülőanyja egyszersmind.

H. elpilledt, noha hűs áramlat nyújtózkodott a szobában. És mintha már szunyókálásban folytatná: A dolgok végtelen sorú tulajdonságainak találgatása mindössze utal a felfoghatatlan mivoltára, aki maga láthatatlan, társalgási nyelven szólva: érthetetlen marad, éppen látható sokadalmának révén.

H. valamitől feleszmélt, szeme tétova járt. Megköszörülte a torkát: Nos, barátom, méltán tudakozhatná, mire föl a létezését ilyeténképpen dugdosó felfoghatatlan, mire föl a láthatatlanság ilyetén láttatása? Ám az én ösztönöm azt sugallja, hogy hátborzongató lenne, ha akadna ilyetén kérdésére válasz, mert az egész világmindenség megbolydulna tőle, sőt, keletkezését megelőző, rendezetlen, ősi állapotába semmisülne.

És H. csakugyan megborzongott. Rám pillantott, mint aki valamilyen vélemény tömörségét várja. Vagy inkább: képzelmét.

Mire én: Ha csatlakozom elmefuttatásához, és tovább végzem, akkor azt kell hinnem, hogy a szóban forgó felfoghatatlanunk a mi, földi halandók gondolati formája szerint: lélek, aki végtelen, következésképpen se tere, sem ideje. Eme kettőt valamilyen módon érzékelhető láthatóságaira ruházta rá, az ő sorsuk nélkülözhetetlenje a tér és az idő, tágulva-szűkülve, illetve hosszabbodva-rövidülve – és velük keletkezőben, velük el-múlóban.

H. felemelkedett a karosszékből, megropogtatva egyenesített a derekán, miközben mosolyra húzta a száját, ám inkább gunyorosan, mintsem elégedetten: Á, igen, és ne nehezteljen, amiért magamhoz vonom személyét; mi, a botcsinálta elmélkedők felelőtlenül kószálhatunk fantáziánkban, ahol bármi igazzá válhat, még a lehetetlen is. Az ön fordulatát hasznosítva: gondolati formáinkat gondolati formákkal iparkodunk közvetlen természetbe varázsolni, holott tudván tudjuk: a világ nyelveinek sokasága és sokfélesége nyilvánvalóan mutatja, hogy szó és dolog nem fedi teljesen és szükségképpen egymást, hanem jelkép a szó. Igen ám, de mit jelképez a szó, azaz a gondolati forma? Bizonyára nem az eredetileg valamit, hanem annak valamely rajta kívül keletkezett, olykor tudatos, de legtöbbnyire tudattalan képzetét, hisz hogyan is tehetne eleget tökéletesen egy szószimbólum annak a legbelső lényegnek, esetünkben a felfoghatatlannak, amelynek, akár a világ, jómagunk is csupáncsak ábrázolatai vagyunk. Csak képletes megnyilatkozások által közvetített képzeteit ismerjük a legfelső lényegnek, a felfoghatatlannak, olyan híd pedig, amely közvetlenségéhez vezetne, nincs.

H. lehuppant a karosszékbe, és megadóan sóhajtott. Én meg helyeseltem: És akadnak olyanok, akik még messzebbre merészkednek: állítják, hogy ugyanígy egész ösztönéletünket, érzéseink, érzeteink, érzelmeink, indulataink, gondolataink játékát sem ismerjük igazi mivoltában, kizárólag képzetként. Ekként jogosnak tetszik hát a föltevés, hogy maga a felfoghatatlan is csupán egyik, bár legáltalánosabb jelenségformája egy számunkra teljességgel kibetűzhetetlen és ezáltal érthetetlen valaminek.

H. csak nevette a dolgot: Bravó, barátom! Így aztán már több fonalat is legombolyíthatunk eddigi diskurzusunkról, szépen, kíméletesen bánva velük, mert igencsak kényesek. Itt van mindjárt ez: a teljes élményt, ha részesülünk benne, ha megtapasztaljuk, képtelenek vagyunk tudtára adni bárkinek, még akár jómagunknak is, mert reménytelen erőfeszítése lenne értelmünknek fogalomvilágába plántálni. Hol lelhető hát bennünk a teljes élmény? Hol bújik meg, ha az értelmünkben nem? És akkor mivel az észlelet? Mily felfoghatatlan, nemde? És milyen mulatságos! Az, hogy éppen a legtöbbjét tehetetlen elérni eszével, és nyelvével kifejezni az emberi lény! De félre a tréfával! Egyszerűen olybá tűnik, hogy amikor megtapasztaljuk alanyi létünk kiteljesedését, ennek a kiteljesedésnek az élménye távol esik felfogóképességünkön, mondhatjuk talán líraiban és egyszersmind továbbra is nyakatekerten: létezésünk felfoghatatlan fundamentumán születik, amely fundamentum ama felfoghatatlannak, akiről diskuráltunk, egyik töredéke. És ezen a töredéken éljük végig, többé-kevésbé megfelelő, illetőleg érthető valóban az életünket.

H. váratlan olyan lett, mint a fancsali feszület: Meg kellene zabolázni a hadát az ilyen tudálékos kérdéseknek, ámbár megesik, hogy javára van a képzelőerőnek.

Átsiklottam H. már-már közönyös kézlegyintésén, amellyel legutóbbi mondatát kísérte: Előfordulnak azonban olyan jelenségek, köztük szövegjelenségek is, amelyek észlelet-alkatúak, és mégis az élmény erejével hatnak. Pontosabban: élménnyé születnek bennünk, ami a teljesség maga. Amiről képtelenség bármily vélekedés, különösen vélelmezés. Hiszen nemcsak az érzeleminek és szelleminek, hanem a tudatnak, a közérzetnek, a hangulatnak, az idő ide-oda tűnésének meg mindeneknek egyszeri, közösen birtokolt megvalósulása. Mert egyszerre és egymássá változva érvényesül mindaz, amit mi érzésnek, gondolatnak, hangulatnak, közérzetnek, öntudatnak, álomnak, miegymásnak nevezünk. A gondolati formák olyanfajta kölcsönösségbe kerülnek ilyenkor, amely kölcsönös egymásrautaltság kioltja eredeti tartalmukat, jelentéskörüket, hogy belőlük olyan valami keletkezzék, amit nem lehet további gondolati formába illeszteni, mert az a valami nem más, mint...

Megakadtam, és felnevettem: Jaj! Azon veszem észre magam, hogy az ön nézetét magolom. És ráadásul már az enyémet is!

Enyhült H. fásultsága: Ugyan, ugyan, barátom, de örömest hallgatom, meg az időnkből is futja a szavak egymásba öltésére, mígnem belátjuk, hogy élményt képtelenség egyszerre szavakba önteni.

Újra nekibátorodtam: Ha viszont ízeire szaggatva beszéljük, akkor hol ez, hol az különül el belőle; emóció, absztrakció, impresszió ecetéra, ecetéra. És amit ez az elkülönülés eredményez: teljességgel jellegtelen. Példaképpen mondom, az előbbiekhez tapasztva, hogy számomra a szép mindaddig nincs semmiben, semmikor, amíg bennem olyan által elő nem idéződik, amelynek van ugyan ismertetőjegye, de neve nem volt, és nem is lehet, következésképpen ki sem tudjuk ejteni a szánkon, Ezt imígy szoktam, kvázi aforizmaként, saját értésemre adni: A szép nem szép: szép. És ez gyakorta felidézi, mert úgy látszik, együtt jár vele, titokzatos érzelem-aforizmámat, ami így hangzik: Egyszer csak a nyakába borultam volna: sírni. Mitől? Nem fájdalomtól, nem örömtől, hanem valamilyen egésztől,. aminek alkotórészei most hiánytalanul együtt vannak. Meg nem bontott, makulátlan egységben. Mindenkori egész mindenkori érzése töltött be, minden ízemben remegtetve. Sírni. És mégiscsak felfoghatatlanul: mitől?

H. kaccantott: Persze, persze, igyekszik minél világosabban beszélni, barátom, ahogyan mindenki más is törekednék erre. Ám ne feledje, mi ketten olyan nyelvbe soroljuk magunkat, amely nem fogalmak tárháza, hanem sok-sok olyasminek a helye, aminek még nincs gondolati formája. Ami helyette van, az... Most megint nyelvünket kellene igénybe vennem arra, amire nem használható, hisz csupáncsak kelléke igazi intelligenciánknak, miként az asztalon ezek a tárgyak is: a hamutárca, a teáskanna, az asztalkendő, miegymás kellékei a mozdulatainknak, és ez a teremnyi szoba, különböző alkalmatosságaival, személyünk színpada, amin meg a történet a kellék. Jómagam is kellék vagyok, az ön szellemének kelléke. Itt minden, minden kellék ahhoz a valamihez... Nahát, újfent ugyanegy!

H. bosszúsan szakította félbe magát, aztán invitált: Járjunk egyet, barátom, mielőtt estebédre terítenek. Odakint megannyi élményével a természet, ahogyan már annyiszor, segítségünkre siethet.

Felkerekedtünk, mint akiket a séta sikerrel kecsegtet. Szaporán lépkedtünk, H. úgy, ahogy volt, köntösben, lakkbőr papucsban, le a lépcsősoron az előterembe, és miután ott kiemelt a tartóból egy ébenfa sétapálcát, onnan a ház hamuszín és kékesfehér mészkőkőlapokkal kirakott teraszára, ahonnan, csaknem váratlanul, elénk tárult a park. Mélységesen megdöbbentő volt. A nyugalom látványa. A tűnődő nyugalomé.

Und... immer weht der Wind... und immer wieder... vernehmen wir... und reden viele Worte... Was frommts... dergleichen viel gesehen haben? – morzsolta H.

A terasz előtt szelíd lejtő rezgőfűvel díszített pázsitja, fakoronák és tűlevelűek karéjával övezve. Telepedő pára és alkonyfény rajtuk.

És közvetlen közelemben H., akárha rózsafüzér egy-egy szemét csúsztatná tovább ujjai közt: Der Regen fällt nicht ihm, die Sonne scheint nicht ihr, du auch bist anderen geschaffen und nicht dir...

Bálványos csönd, belőle iminnen-amonnan madárhang, elpihenő madaraké.

H. ezekkel a szavakkal vetett véget lelke rejtekében megbúvó imádatának: Wie selig ist der Mensch, der weder will noch weiss...

Amihez azonban én, csak úgy, magamban, még hozzáfűztem: Was frommt das alles uns und diese Spiele... die wir doch gross und ewig einsam sind... und wandernd nimmer suchen irgend Ziele?

Álltunk, és figyeltük moccanatlanul, hogyan süllyed mind gyorsabban a távoli hegygerinc mögé a Nap, mígnem csak sugaraiból maradt az ég színeiben. Minket meg egy csapásra árnyéktalan világosság vett körül. Ez a pillanat döbbentett rá, hogy emlékképet látok, hogy egész környezetem emlékkép, amelynek valamennyi részlete megannyi emlék. Emlék a rezgőfüves pázsit, emlék a lombkoronák karéja, emlék a bálványos csönd, emlék az iminnen-amonnan madárhang, emlék a süllyedő Nap, emlék az árnyéktalan világosság, emlék H. szómorzsolása, és emlékekből fog összetevődni a sétánk.

Murvával takart ösvényen ballagtunk, amikor H: Éppenséggel nem egészen idevágóan, hanem inkább csapongva és talán hevenyészve idéztem az imént, úgymond, lélektudatomnak emlékmaradványát. De hát mit tesz Isten! Illan bárki, ha szellemi alkat. És nincs fogyatkozása. Feltehető, hogy azért nincs, mivel múlt és jelen egypetéjű. Nos, ami engem illet, tisztelt barátom, úgy vélem, valamennyi alakulásom egypetéjű, de már szüntelenül kallódik az időkben. Önt viszont az időbeli különbségek egyszerre illetik, miként jelenlegi állapotában is tapasztalhatja.

Ballagdáltunk tovább, egyik fehérlő kerti utat másik fehérlő kerti útra cserélve. És nézelődtünk. Szeri-számát se tudtam a virágoknak az élénkzöld aljnövényzetben, de csak egy-két volt felismerhető előttem, azok, akiket valamilyen régi okból kedveltem: a lilásan rózsaszín kikerics, a fehér ernyős virágzatú turbolya, a búzavirághoz hasonló, pirosan lilás imola, a lenszínű, selymesen lengő árvalányhaj, a pázsitfüvek egyike és a sok-sok apró, sötétlilán tömörülő ibolya. Finom szellő borzolgatott köztük, amitől ide-oda hajladoztak, remegtek és lengedeztek a színek.

Leültünk egy fehérre mázolt kerti padra, amely mögül nagy, illatos, tejfehér fürtös virágú jezsámen terpeszkedett fölénk. H. kihúzott a köntöse zsebéből egy kendőt, és lepaskolta lakkbőr papucsáról a fehéres port, aztán elégedetten megvetette hátát a pad támlájához. Ő is szemlélődött, akárcsak én.

Némi hallgatás után: Beszélik, hogy a természet az emberi szemmel látja világát, és ha nem lenne ez a szem, akkor nem látna semmit, legfeljebb és csupán annyit, amennyit az állatszemek láthatnak. Én ezt kétlem, mármint azt, hogy a természet vak. Érzékletállapotom kétkedi. Nézze csak, barátom, mennyi-mennyi szín, akiről azt állítják, miszerint a jelenségek látással érzékelhető tulajdonsága. Ha ez igaz volna, és csak a látás látná a színeket, akkor aligha léteznének színek. Vajon mely ok miatt?

H. sóhajtott: Nos, annak okáért, mert a szín másik színtől keletkezik. Ahogyan a fény ráesik valamely lényre vagy dologra, az, ugye, nyomban visszaveri a fénysugarakat, és a színével veri vissza. És mondanám még én is, aki nem vagyok jártas ily kérdések kibogozásában, hogy felröppenti a színét, az meg száll szanaszét, és ekképpen érinti, és ezáltal valamely válaszra ingerli a környezetében levő többi különböző létezőket, akik szintén röptetik színeiket, és ingerkednek társaikkal.

H. derűsen a levegőbe bökött: Telis-tele szálldogáló színekkel. Mi nem látjuk őket, ám ők látják egymást...

H. elégedetten szusszantott: A színükkel. Poétikus nyelvünkkel szólítva: színszemekkel. És, mint említettem, hovatovább változásra ingerelnek, olyannyira, hogy egy szín másneművé változik. Íme, éppen itt piheg előttük egy nebulónak való taneszköz. Látja, barátom, a murvában azt a gyíkot? Szürkésfehérbarna. Mert a murva, ahol tartózkodik és vadászik, szürkésfehérbarna. Ha ez a kicsiny hüllő a park azon részében laknék, amely zöld, akkor az ő pikkelyes teste smaragdzöld lenne, és ha onnan áttelepítenénk élni ide egy smaragdzöldet, az meg előbb-utóbb szürkésbarnává alakulna. Mely ok miatt? Hát, annak okáért, mert környezete röpteti a színét, neki meg oka van rá, hogy magára öltse, nevezetesen avégett, hogy egymást kiegészítő viszonyba jusson az őt körülvevő természettel.

H. elbizonytalanodott: Látom, megmosolyog, barátom. Igazában könnyen megeshet velem, hogy szamárságot beszélek. Vagy fantáziálok.

Én meg: Csak azon mulattam egy kicsit, hogy mindjárt ott termett a keze ügyébe a taneszköz.

H. elnevette magát: Ja, a gyík! És mint kellék! Kapóra jött, csakugyan.

Aztán nyájasan komolykodva folytatta: A fantázia, ez igen! Nem szokásom ragaszkodni a véleményeimhez, emez egy mellett azonban kitartok: a képzelet a főtudomány, számos tapasztalat vezetett rá, hogy felülmúlhatatlan tudomány. Jószerével édestestvére a talánynak. Kéz a kézben járnak-kelnek világunkban. De hadd végezzem be elkezdett mondókámat. A lények és dolgok nemcsak a színüket röptetik fel, hanem formájukat, terjedelmüket, súlyukat, korukat, minden más sajátjukkal együtt. És itt szálldosnak a levegőben ezek a tulajdonságok is, fáradtságot nem ismerve. Mi nem látjuk őket, ám ők látják mindahányat, miképp a színek. És ingerlik egymást, hatnak egymásra, mintázzák egymást, végestelen-végig, mígnem alakjuk másneművé formálódik. És persze annak okáért... Áh, már megint az újfent ugyanegy! Örökké csak ide lyukadok ki, pedig igencsak ellenemre van az ismételgetés, pláne akkor, ha szó szerinti. Tegyünk hát pontot ide.

Ám én valamiként okvetetlenkedtem: De ha már ott tartottunk, ahol a gyík esetében, illetőleg a kellékünkében...

H. közbevetette: Legyen óvatos, barátom! A gyík, ha kellék, csak szerep tartozéka. Maga a gyík: gyík, és neki, akár bárminek ezen a világon, még a haszontalan tárgynak is, sorsa van, az pedig nem eszköz, következésképpen nem szerep.

Nem esett zokon H. atyai intelme: Csak az nem fér a fejembe, hogyan történhet fordítva, amikor eleven lény hat nem eleven lényre; mondjuk, a gyík a murvára.

H. szinte felhorkant: Képzelni próbálja, ne érteni!

Aztán mély lélegzettől lehiggadva: Nehogy megorroljon rám, barátom, amiért buzgalmamban önre ripakodtam.

Ügyefogyottan bólintottam: Ezek után csak az a tanulság adódhat szavaiból számomra, hogy a valamennyi újra-meg-újra megismerés mögött minden esetben ott várakozik a lehetetlenek végtelen sora.

H. a térdére csapott: Talán!

Felkászálódtunk a padról, és tovább indultunk a jezsámen illatos, tejfehér virágfürtjei alól a park más tájékát, csak Isten a megmondhatója, hányadszor látogatni.

Az ösvény egyik kanyarulatában ott találtuk a sima, hamuszín törzsű bükköt, zsenge lombozatával. Megtorpantam előtte.

H. kérdő tekintetére válaszolva: Történéseim eltűnéseinek egyike ez a fa. A szemmel többé nem látható éppeni évszakaimé, bennük a virágzásoké, gyümölccsé éréseké, lombvesztéseké, havazásoké; a többé nem élhető érkezéseimé ide, a többé nem élhető búcsúzásaimé innen; a mostmáig minden időben láthatatlan alakot öltött vágyaké, a láthatatlan alakot öltött csüggedezésé, a megfoghatatlan örömé és a megfoghatatlan bánaté, egyszóval több láthatatlanom egyik örök emlékteste ő, akinek valóságos jellemzése mindinkább idétlenkedő és egyszersmind semmitmondó bőbeszédűség lenne csupán. Már azért is szégyenkezem, amit most összehadartam.

H. a murvát bökdöste sétapálcájával: Sose restellje magát, kedves barátom, hisz amiként jövetele után mondotta, és ezúttal is utalt rá, eltűnéseken jár-kel szüntelen, amit én, okulva jelen helyzetünkből, imigyen tágítanék: eltűnések között is járogat, amikor parkunk ösvényeit rója társamként.

Sétánk következő szakasza alighanem H. szavait igazolta, mert az, ami megesett velem akkor, kísértetiesen hasonlatos volt állapotom sok korábbi megtestesüléséhez.

A park lenti határa felé tartottunk, kellemesen váltakozó fák és bokrok között a még mindig árnyék nélküli világosságban. Ekkor találkoztam össze sorra a hajdani ernyős tulipánfával, tibeti selyemfenyővel, szomorúkőrissel, a hajdani juharral és szillel, majd a hajdani, időtől hatalmas, remetenyugalmú három platánnal, ahogy minden mindegyikük meg-megrezdül, és hamvas derengést szór maga köré, örökszépben tartva körülöttem, ami immár mindig sehol.

Hirtelen reccsenés intette tekintetemet oda, az ösvény murvájára. H. téblábolt ott fekete lakkbőr papucsában. Meghökkentem, mert olybá tűnt ő nekem, mint aki merőben váratlanul van jelen a murvával hintett ösvényen; látni láttam ugyan valahol az alakját, de nem a közelemben, csak én egyedül voltam mostanig a fák közepette.

H. egy darubogarat kezdett ösztökélni sétapálcája hegyével, miközben száját kerekítette: Az emlékek – ahogy elvarázsolt hercegekként virágzó hangacserjék között sétálnak, szirmok privo de senso színében.

És miután a darubogarat a fűszálakig biztatta: Ha óhajtja, barátom, andaloghatunk még tovább, fel, a rózsakertbe. Tudom, régóta szíveli.

A rózsakert a park felső szegélyéhez tartozott, téglalap idomú teraszként, amelyre néhány lépcső vezetett a kaptatót keresztező, finom kaviccsal takart és sövénnyel övezett útról. A rózsakert lanka felöli oldalán almafák sora, elvirulóban; a másikon, az emelkedőn, gyér nyíres, benne imitt-amott szelídgesztenye; derékmagas kőpalánk védte földjüket a csuszamlástól. A résekből vadvirágok feslettek ki hol fürtökben, hol árván, és élték ösztönük színeit. Az ágyásokat, amelyek mindegyikében négy rózsatő volt, dióbarna kőlapokból kirakott kisutak választották el egymástól. Ilyeneken lépkedtünk a rózsakert végéig, ahol lombfedél állt, ívelő lépcsősorral emelve a kert fölé. Alant, a szögletben, fehér kőpad, szürkésbe vénhedő; lábazatában gyöngyen vésett borágak. Letettük magunkat.

H. kihúzott a köntöse zsebéből egy kendőt, és lepaskolta lakkbőr papucsáról a fehéres port, aztán, merthogy nem volt háta a padnak, a sétapálca gombjára támaszkodott összekulcsolt kezével. Elégedetten. És ő is szemlélődött, akárcsak én, a még mindig árnyéktalan világosságban, és a hangulatunkra ereszkedő nesztelenségében.

Kivártam, vajon mit történnek pillanatnyi érzelmeim? Nos, nem történtek semmi történhetetlent. Csak vágyódni vágyakoztak. Meg is kérdeztem magamban: Vajh, hova? Holott, a magam szerepében, jól tudtam: kifelé az én hol vagyok, hová legyek állapotom talányából. De mivel ők nem kutakodtak, ragyog a lelkületem.

H. futó pillantást vetett rám, oldalvást a rózsakertről: Én sosem mozdulok ki innen, mármint onnan, ahol éppen vagyok. Magamból másokba. Helyemből különbözőbe. Ha mást éppen nem is, csak borotválkozni óhajtok ide. Érkezik a borbély, valamily emlékezetben otthonossá vált úzusnak köszönhetően. Hozza magával pamacsát, habtányérját, borbélykését, kendőjét. Nem kacoroz soha, igazából meg sem jelenik. Ám beszélgetünk annak helyében. És ez az, ami nekem szívből jövő, a nem hallható terefere a csekélységek csillagzatáról és a csillagzatok limlomáról. Ez az egyik olyanom, aminél nem lelek egyébkor ennél fontosabbat sehol lelkem máshol emberfiában. Igen, barátom, ön is meghajol környezete minden szemébe ötlő részlete előtt, miként én a havonként hozzám rendelt szakállverő habtányérjának, pamacsának, borbélykésének, ropogósan tiszta kendőjének szoktam volt hajbókolni, képzeletem kívülről érkezőjükként. Az meg, hogy újra meg újra sorolom eme tárgyakat, ne gyanítsa annak, hogy untatni próbálnám értelmét. Bárgyúbbnál együgyűbb vagyok annál, mint amekkorának hihetne. Ez igaz, mármint az, amit hihet.

H. mélyeket sóhajtott, és miután már nem tartott lépést sóhajtásaival: Ám nem lehet kellőképpen és olyan gyakran hajtogatni a motyóinkat, ahányszor és elkerülhetetlenül együtt töltötték velünk magukat, mi meg elutasíthatatlanul szolgáltattuk nekik a sajátunkat. És ha már nem leszünk, márpedig nem leszünk, létük részeként fogják, amíg fennmaradnak, magukba zárni, és őrizni azt, ami belőlünk bennük maradt. Viszonzásul pedig vajon mit is cselekedhetnénk értük? Hát, barátom, ha megtehet olyat az ember, hogy beteljesíti érzelmeit, akkor teljesítse be, amíg nem fogy ki belőle.

H. szavait nyugvás követte, melyben mozgása formáit és színét tervezgette éppen most egy káposztalepke, sárga rózsabimbóra, akit én meg úgy láttam: méhikére nyílnék, nedvével, illatával, kénytelenített varázsával. Elfogott eme látvány öröme, aztán meg nyomban az, hogy az öröm milyen szomorú.

És amikor az a fehér pille végre ráillesztette magát a színében már csakhamar napsárgává dúsuló rózsabimbóra, hevenyében kiszaladt a számon: Pillantson csak oda, arra a pillangóra és sárga rózsabimbóra! Akként tűnik, hogy az a lényecske olyasféle, mint egy kicsiny felhő, a bimbó meg olyan, akár egy parányi Nap, előtte a hószín felleggel.

Mire H. méltatlankodva: Ah! Minő szemkápráztató! Csakhogy nincs Mint! Csakhogy nincs Akár! Nincs „mint” felhő! Nincs „akár a” Nap! Vésse elméjébe, barátom: a felhő olyan, mint a felhő, a Nap olyan, akár a Nap. Netalán tud többet róluk? Netalán tud akármi másmilyent őket illetően? Vagy jártas-e ön olyan sugallatokban, amelyek szerint bármelyik akármicsodának létezhet más bármelyik akármi csodában is a saját énje?

H. prüsszentett: De miért is engedi, barátom, hogy karmolják a gondolataim a mostani hangulat gráciáját? Nem a miénket. Az még hagyján! Hanem a rózsakertét. Ezen rózsakertét, amely vendégel minket.

H. arcára néztem. Vonásai a levegőbe rajzolódtak, kecsesen. És változtak, ahogyan a levegő rebben. Jaj, mennyire szeretetre méltó volt ez a rögzíthetetlen ábrázat! A szeme meg mindig éppen olyan, mint az, amihez hozzáférkőzik.

Iparkodtam hozzásimulni H. arcjátékához és szavaihoz: Felettébb gyönyörű itt minden. No, valójában nem is a teljessége volta, hanem az ő teljességének alkotóelemei révén, minthogy valamennyi része különállóan válik élményünkké. Ne kurkásszon ebben összefüggést, kedves barátom. Bármi is legyen az, önnön létében leledzik. Beszélem ezt, ám nem tudok rátérni igazán arra, amit beszélnék.

H. döfött egyet a sétapálcával: Ó, igazán gyönyörű. Kiváltképp az, amit ön még a magasságbeli kedvéért sem nyilatkoztatna ki. Ám ha mivoltával övezné fel, valóság is lehetne, amit most csak gondolatai szenvednek végig. Sajnálom, barátom, nem segíthetek abban, ami az ön dolgaiban és talán még az emitti-amotti lényében is elragadó.

Ezúttal is várakoztam: vajon mit történnek pillanatnyi érzelmeim? Nos, nem történtek semmi történhetetlent. Csak vágyódni vágyakoztak. Ismét megkérdeztem magamban: Vajh, hova? Holott, a magam szerepében, jól tudtam: befelé az én hol vagyok, hova legyek állapotom talányába. Ám mert ők nem kutakodták, továbbra is sajgott a lelkületem.

H. futó pillantást vetett rám, oldalvást az elárvult rózsabimbóról, aztán újra őt méregette, fölöttébb nyájasan: Milyen szép rózsa a rózsa. És mily hasonlíthatatlan, és evégből mily egyedülálló. Ha ilyenfajta élmény illet, mindenkor eszembe idézi azt, amire egyik örökbecsű elődünk világított rá egykor: Az összes, ami létezik, tökéletes, mi azonban nem tudjuk elgondolni ezt.

H. az egyik kőlapra koppantott sétapálcájával: Miképpen is bírhatnám szerény szavakra fejteni szét ennek a leendő virágnak a kifogástalan és számomra gyönyörű voltát? Minő sugallatnak kellene lakoznia bennem hozzá? És minő erőnek, hogy rejtelmét végezetül magamba fogadjam? Fájdalom, én nem vagyok ama ember, aki markában hordozza a lelkét. Bágyadtnak, haszontalannak és vigasztalannak érlelődtem életem során.

H. köhintett: Habár az, hogy télen-nyáron be-bekukucskáltam természetbe, valamicske erőt öntött belém. Ám ebből az erőből csak álmélkodásra és belőle fakadó puhatolódzásra futotta. No, azért ennyit sem szabad lebecsülni, barátom. Ezt a hibát nem is követtem el soha, és ön se tegye, ha javallhatom.

Nehézkesen sötétítette kékjét a levegő, az elillanó árnyék nélküli világosság helyére. H. meg én magunk elé bámultunk, olyan nagyon, hogy már-már látvány sem maradt belőlünk; olyan nagyon hangulat voltunk.

Nem észleltem az időt, csupán lelkületünk csöndjét, mígnem H. óvatosan rám nem hunyorgatott. A szeme meleg volt és felhős: A mélabú olyan tapasztalatokkal ajándékoz meg olykor, amilyeneket nem kínál egyéb közérzete az embernek.

H. megszorította a vállam, majd elengedte: A borulat társtalan, mármint egyedüli, hasonlíthatatlan, és ilyenformán, barátom, önálló. Hasonlóképpen a derű is az. Nem kell gondolnia sem önnek, se nekem, hogy tudjuk: egy bordában szőtték őket. Ahogyan bármelyik itt tartózkodó, vagy egyáltalán sehol sem tartózkodó valaminőket... Ó, nem jön a nyelvemre, az én nyelvemre egyetlen szóban a világmindenség ármádiája egyetlen egyikének sem a saját természetét teremtő volta. Együttesen aztán végképp nem.

H. annyira ránehezedett sétapálcájára, hogy az jóformán meggörbült: Nem is jöhet! Sem így, sem úgy. Mindenikünk egyetlenegy, idoma által.

H. legyintett szabad kezével: Restellem már annyiszor ismételni azt, amire lépten-nyomon támaszkodni kényszerülök, de talán most sikerül tárgyamra térni, arra a mondandómra, ami örökösen szándékol belőlem, ám jellemzésében mindig kudarcot vallok. Egyszóval: az egy szál magunk, akinek lényében rejlik a valamennyi más valóság ugyanolya és vele együtt valahány cáfolata. Minden egy szál alkat színtiszta ellentéte a többi minden egy szál alkatnak. Ezáltal létezhetnek olyannak, amilyenek, lehetnek olyan sok teremtmények, és elütő voltuk jóvoltából tökéletes teremtmények.

H. csettintett: És éppen: hadd mondjam, pongyolaságomba csomagolva: különbözőségük dacára vannak egymásra utalva, nélkülözhetetlenek egymásnak. Összehasonlíthatatlanságuk révén nyerik összes mivoltukat ám csatlakozásban a többi hasonlíthatatlan kompániájához a lényükkel.

Némi hallgatás után H. mérhetetlenül csüggedve fűzte iménti szavaihoz: Ó, Istenem! Minő bohókásan kilátástalan bármit is szólnunk a természetünkről. Élni éljük ugyan, de jóformán semmit se fogunk fel belőle. És, barátom, vajon kívánatos-e, bármennyire kíváncsiak vagyunk, firtatni? Tamáskodom. Nem szívesen gondolom, amit most gondolok: És mégis: gyönyörködtet a tehetetlenségem. Ez meg az én ajándékom. Minek is? Kinek is?

Van ilyen állapot. És sok más, akár számtalan. Ám mindig csak egy. A számtalan örökké egy. Nézze a levegőt.

Annyi-annyit mutat. A levegő.

Mindenekelőtt azt, ami van. Aztán mindenekelőtt azt, ami nincs. Van? Nincs? Meghitten egyszerre. Ó, annyira hiányzik mindmegannyi vágyunk!

Magamban folytattam H. mondókáját: A levegő tükre? Ha majd beletekintek egyszer, nem fog mutatni engem. Magyarán: nem viszonoz többé arcot. Ismétlem: képzelje el: már nézni se nézhetem, ami jelenleg én.

H. mintha csakugyan hallotta volna hangtalan szavaimat: Azért nem hiábavaló levegővel rajzolni levegőt. Talán ezzel sikerül igazán ábrázolni képmásunkat.

A kőlapot böködte sétapálcájával, és somolygott: Tudja, barátom, amikor minél szomorúbb vagyok, annál inkább derűsebb. Vajon mi a mondható ebben?

Gonghangütések amonnan.

H. készülődött: Estebédre szólítanak.

Visszapillantottam elmenőben. Oda, ahol voltunk eddig. A kőpadra, amin már nem látszottunk. Ám ő, a kőpad, érdekes állapotba indult, ahogy sötétítette idejét az idő, mindinkább fehérségbe tartott. Mit is mondjak? A fehérségről. Semmit, mert kimondhatatlan. Nekem. Miközben a lábazatba gyöngyösen vésett borágak árnyékká dülledtek.

Miután elköltöttük a vacsorát, ott üldögéltem a ház mészkőlapokkal borított teraszán. Legeltettem szememet a lapokon. Egyikről a másikra jártatva. Ami nappal kobalt volt, most kék-kő, ami meg akármilyen mellette, ez egyszer akár az ezüst árnyéka. Bizonyára azért, mert az est is árnyéktalan világosságban tartózkodott körülöttem. Ráadásul minden-minden sejtelmesség nélkül.

H. váratott magára. Én meg, jobb híján, kémlelni kezdtem az égboltot. Derűs volt. És merő csillag. A lakói. Semmi meglepetés bennem. Megszoktam a felhőtlen éjszakai eget. Eszem, de azt hiszem, inkább valami másom, megunta henyélő közérzetem, és huncutkásan megcsiklandozta.

Hozzászoktam az égbolthoz? És az égitestekhez? Mintha olyan nyilvánvalóak lennének, akárcsak én? Meg a portékáim. Napi sokadalmaim?

Gondolni igyekeztem a látványt. Apránként. Mindazt, ami szemembe ér, onnan meg tovább. Hová? Azt hiszem, ahol van helye bennem. Az igazat megvallva azonban, nem tudtam én gondolni semmire, egyrészt azért nem, mert képtelen voltam rá, másrészt meg azért nem, mert az előbbi okán semmi köze gyakorlati elmémhez. Egyszerűen: éreztem: érkezik sokadalmával oda, ahol most én. Ám sosem engedi, hogy akkor csak belém.

Hebehurgyán élménykedtem. Jószerével azt se sejtve, miket. Például: a csillagfényeknek nincs árnyéktükre, vagy ha mégiscsak van, akkor mitől látható. Az én alakzatomtól ugyan biztosan nem. Képtelen vagyok látnom világuktól árnyékom leghalványabb nyomát se, azon, ami körülöttem van. Semmin. Az ő fényükben nincs árnyékom?

H. közeledett a rózsakert irányából. Ezúttal az alkalom választékosságába öltözve. Jobb kezében metszőolló, baljában meg egyenesre emelve az a bomló, sárga rózsabimbó, akit délután csodálgattunk, és alludáltunk vele.

És a nemkülönben fehér, kerti asztal lapjára helyezte a metszőollót, és mellé fektette a rózsát. Aztán leült, szemközt velem. Fájósan elmosolyodott: Tisztában vagyok vele, kedves barátom, minő rossz elképedéssel veszi tudomásul azt, amit cselekedtem. Mentségemre szól, ha szólhat: mindegyütt: vendégbarátságunk miá, még inkább otthont igyekszem teremteni alkatának, aki is módfelett kedveli a megvalósuló tovatűnéseket. Merthogy, Istenem!, mennyire, de menyire ragaszkodunk magunkhoz! Minden pillanatához. Sajnos, nem adatik meg nekünk, hogy lássuk a pillanatot. Íme, ez a rózsa, nem láttatja már, amikor metszettem. Ám azt igen, ha emlékszik rá, milyen is volt ágyasában, amikor lengette a szára.

H. előhúzott felöltője zsebéből egy selyem zsebkendőt, mert köszörülte a torkát valami. Amikor az megszűnt: Szakadatlanul öniróniban kell élnem, szó szerint is, meg általában is, miérthogy fogékonyságom igencsak rigolyás. Nem tudok hinni neki. Sose. Ezt mindig számításába kell vennie, amikor társalgunk, illetve fecsegek önnek, barátom. Történetesen: most vagy a cipőnk orrát bámuljuk, vagy a mennyboltot pásztázzuk. Édesmindegy. Mert ezt is meg azt is a pillanatainkkal intézzük. Onnan, fentről érkeznek olyan fények, kiknek eredete már sehol. Ez, ugyebár, közhelytudomány. Ám, a szemünkben, most léteznek. Mi még mindig a jelenük vagyunk. Az életünk létezései ők, valóságunk részei. Ha nem így lenne, vajon hol is lenne felőlünk az ég, ilyen telten? Hova lennének a mi életünk csillagzatai? Meg a gyönyörködésünk abban, amiben élünk? Aki halandó, hajlamos azt válaszolni erre: a nemlét fényeiben élünk. Már amikor. Az éjszakákban legalábbis, viszont nappal is vándorol felettünk az ég. Ugyebár? Én, barátom, akként vélekedem, sok idő él a teremtményekkel egymás mellett, netán egymásban egyszerre, mi meg a pillanatainkkal bennük ők.

H. bosszúsan vetett véget elmefuttatásának: Hagyjuk, barátom! Úgysem érem fel eszemmel az eszemet! Azt meg kiváltképpen nem találom, amivel meghaladom őt, holott itt lakozik bennem.

H. az asztal lapján nyugvó rózsára mutatott, miközben kuncogott: Milyen szépségesen rózsa a rózsa, még metszve is.

Aztán távolabb tette a metszőollót a rózsától, és szinte babrálgatva a szótagokat: Ha már még mindig itt vagyunk, hadd mondjam, ami kikívánkozik belőlem eme együttlét jóvoltából. Látja, barátom, előfordulhat valóságként a valóság. Bizonyos alkalmakkor. Persze alkalmasint csak ritkán. Nem egészen, de mégiscsak idevágóan, mert várni fogom önt. Barátom, miért rögeszméje a hó? Tudom, szereti a megvalósuló eltűnést. Netán azért jön majd a hóért. A havazás idejéért. Ide.

A fiáker tengelyig süpped a hóba. Ön kacarászni fog ezen; hullani a hópelyheket, amelyekről azt hiszi, az égvakolat kékjének tenger-pihézése. Halálkedély ének fehérfehér színe. Hadd higgye! Gördüljön tovább. Ekkor már éteri hangulatban akár. Én meg készülődöm virágzóan szomorúságos érkezésére, a vendéglátásra. Gyertyacsokor-bokrok tükörtelen tükreivel a tükröknek. Ahogyan ön szólná: az ég tündöklése táncol a tengeren. Vagy: mekkora csönd a csend azoknak a helye, akik tőlünk elmentek.

H. ismét a zsebkendőjéért nyúlt, és mind a bal, mind a jobb szeméhez itatta, de nem sírt; vizenyő gyűlik össze néha a pillantásában: Nos, a fiáker tengelyágya folyvást alámerül a hóba. Mint egy kizárólagos színre kizárólagos színfűszert forgatva.

Ön hanyatlást az ülésben, selymesen. És sokáig, mint ha valaki valamire a végtelenségig ráér. Melegségig. Aztán, a lakóházamhoz érve: Állj! Mire a fiákeres hőköltet a gyeplővel. Ön meg morfondírozik. Hosszan. Ameddig. Baktatlanul. És kénytelen-kelletlen összehugyozza magát, és le a hópelyhek telepedését a fiáker lépcsőjén. És ekkor igencsak megkínozza, hogy nincs a tárcájában szivar. És most mesélhetném ekkor az összes mesét, ám egy örökké hiányoznék, és nem azért, mert ő nem mese.

Súlyosodik a fiákeres cilinderén és köpenyegén a hó, a lovak bőréről meg egyre inkább párázik a dér.

Firtatja is a fuvaros: Hová az Úr, ennyire?

Hát, ha mondhatom, és nem sértem meg: oda, ahol még jobban havazik. Tovább. Amoda. Ama parkba. Rózsakertbe. Oda, amit én most így neveznék. Netán majd a jelen.

Igenis, Uram. Nekem édes mindegy. Majd szóljon, ha már odaérünk, ahol Önnek nem havazik többé.

H. jóízűen felnevetett. Hát, barátom, nagyon-nagyon bájos életet hagyhat maga után, amikor majd meghal. De komolyra fordítva a szót: én állandóan visszavárom. Most azonban hamarosan érkezik önért a fiáker.

Amíg várakoztunk, nézegettem a terasz kőlapjait. És azt, ahogyan szállnak fel belőlük a színeik, és telepednek a levegőbe.

H. dünnyögve mondta: Jól tapasztalhatja most, barátom, hogy a színeknek nincs árnyékuk. Miképpen, és ez bármily nevetségesen hangozhat, mégis kiejtem a számon: a lelkünknek sincs. No, Isten áldja.