„Szörnyű, mi mindenre vágyom.”

A kisfiú, akit bekapott a halál

Élt egy kisfiú. Már meghalt. Félős volt, de nem mutatta: a legsötétebb bokrokba is bebújt, és hosszasan guggolt, a félelemtől izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Éjjel, ha felkelt, nem sírt, nem kiabált, csendben végigsétált a lakáson, a falhoz lapult, vagy az üres előszoba közepére állt, s ha reccsent a padló vagy bútor a háta mögött, nem fordult meg, csak várt, hátán végigcsorgott a veríték. Ha bajba keveredett a játszótéren, nem szaladt anyjához, csak állt és várta, mit akarnak tőle az ijesztően magas bácsik, mogorva nénik, vagy a körülötte gyülekező játszótéri banda piszkos, zaklatott tagjai. És ez a várakozás mindenkit elbizonytalanított. A bokorban, ahová ez a kisfiú beguggolt, moccanni sem mert a leveleken gubbasztó gonosz törpék serege. Éjszaka a lakásban a mindent összekavaró árnyak nem mertek elszakadni gazdáiktól, a tárgyaktól, csak suttogtak, biztatták egymást, hogy bújjanak bele a kisfiú fejébe, és mutassák meg neki, milyen a gonoszság és milyen a kiszolgáltatottság. De csak biztatták egymást, nem merték megtenni, amit egyébként minden éjjel minden más kisfiúval megtesznek. A játszótereket járó gyilkos felnőttek nem merték előrántani késeiket, hogy összevagdossák a kisfiú arcát. A magányos özvegyek, akik váratlanul egy éjszaka alatt feketedtek boszorkánnyá, nem merték bűzös szájukat a kisfiúra nyitni, hogy megérezze a rothadó hús szagában a pusztulást. És a játszótéri banda tagjai, akik szüleik gonoszságát és veréseit akarták a kisfiúnak továbbadni, nem mertek hozzáérni. Senki nem értette, mit akar, de azt senki sem kérdőjelezte meg, hogy akar valamit. És aki akar valamit, az erős és félelmetes.

A kisfiú szülei szobájában talált egy nagy tükröt. Az öreg, az első nagymamától örökölt szekrény mögé állították, de még ott is falnak fordítva. A kisfiú nagy nehezen elhúzta a szekrényt, s még nagyobb munkával a tükröt is előrángatta, majd elfektette a szőnyegen, rámászott, a négykézláb állva nézegette magát. Szülei sétálni mentek, akkor halt meg a másik, a második nagymamája is, arról beszélgettek, vagy arról, hogy anyuka miért szeret egy másik bácsit, nem lehetett tudni, de kettesben akartak valamiért sétálni. A kisfiú rég sejtette már, hogy valami van az öreg szekrény mögött.

Négykézláb állt a hatalmas tükrön, és nézte magát. Hosszú haja az arca elé esett, azt ingatta, mintha hinta lenne, amikor a tükör hirtelen megrepedt alatta. A kisfiú ijedten felugrott, de már késő volt: a tükörképe ott maradt a repedt tükörben. A kisfiú várt. Sokáig várt. De nem történt semmi. A tükörkép nem mozdult. Akkor odébb tolta egy kicsit a tükröt, lábbal, de a tükörben ragadt kép már nem változott. Ugyanazt a kisfiút mutatta, ugyanazt a plafont. Olyan volt már, mint egy hatalmas fotó, nem tükör.

– Én vagyok a halál – szólt akkor a tükör, és ráharapott a kisfiú lábára, mivel az volt hozzá a legközelebb. A kisfiú megijedt, de nem szólt. Remegett, de nem igyekezett szabadulni. Nagyokat nyelt, aztán nagyokat sóhajtott.

– Leharapjam a lábad? – kérdezte a tükör, és érezni lehetett a hangján, hogy nem csupán ijesztegetésből kérdezi.

– Ne harapd le! – szólt a kisfiú remegő hangon.

– De már úgysem eresztem el! Jobb lenne, ha leharapnám. Egy lábad még maradna, ha elég gyorsan ugrálnál, talán el tudnál menekülni előlem.

– Nem akarok menekülni – szólt a kisfiú, bár szíve szerint menekült volna, rettegett a tükörtől, ami a halálnak mondta magát, de mégis az ő arca, az ő teste volt a tükörben, mintha saját magával beszélgetne.

– Ha nem akarsz menekülni, akkor megeszlek.

A kisfiú nem szólt semmit, és a tükör pár másodperccel később teljesen bekapta a kisfiút. Akkor a tükör üvege tovább repedt, majd még tovább repedt, s apró darabokra tört, kisebbekre, mint egy gomb. És mindegyik, a gombnál is kisebb darabban ott volt a kisfiú képének egy része. De már senki nem rakta össze azt a képet. Soha.

A kisfiú, aki belefulladt az unalomtóba

Élt egy kisfiú. Már meghalt. Egy kis falu mellett lakott, nagy, veszedelmes erdők, szeleket kiabáló mezők és egy tiltott és hallgatag tó közelében. Apja nyomorék volt, bal lábát, jobb kezét és jobb fülét le kellett vágni, mert egy éjjel, amikor egyedül jött haza, át a veszedelmes erdőn, éhes-mérges farkasok támadták meg, és szétrágtak rajta, amit tudtak. A kisfiú szomorú édesanyja megegyezett egy nem éppen közeli gyár két kövér, izzadós tulajdonosával, hogy inkább velük tölti a hét hat napját, ha azok adnak cserébe pénzt. A kövér, izzadós emberek nem kérdezték, mire kell neki a pénz, hanem azt mondták, csak akkor adnak, ha naponta legalább nyolc órát ott tölt, és gyorsan megtanulja, hogyan kell cipőfelsőrészt készíteni. A pénz egy jó részét annak az idős néninek adták, aki azért járt a házhoz, hogy elvégezze, amit a szomorú anyuka végzett volna el, ha nem jár el otthonról az izzadós, kövér emberek pénzéért. Az idős néni néma volt. Néha elhozott magával egy aranyhajú kislányt, aki komor volt és büszke, de néha szóba állt a kisfiúval.

– A nagymamám azért néma – mondta egyszer, pedig senki nem kérdezte –, mert egész életében csak őt szerették, neki meg nem volt ideje rá, hogy szeressen valakit.

A kisfiú megkérdezte, miért lesz attól valaki néma, hogy nem szeretett még senkit, de a kislány flegmán elfordult, nem válaszolt.

Szerda volt, amikor a kisfiú belefulladt az unalomtóba. Az idős néni valamiért már több mint egy hete nem jött el hozzájuk, az apa fáradtan feküdt az ágyában, a plafont nézte, olyan fajta érdeklődéssel, ahogy máskor a tévét. Az anyuka pedig sietősen távozott reggelente, és beszélni is fáradt volt, amikor este hazajött. Hetek óta. A kisfiú a tiltott és hallgatag tó közelébe merészkedett. Leült a partjára, belelógatta a lábát. Zokniját, szandálját messzire, maga mögé hajította.

– Én vagyok az unalom – szólalt meg a tiltott tó.

– Veszélyes vagy?

– Nagyon.

– Jobban, mint az éhes-mérges farkasok?

A tó nem válaszolt, de kidomborodott a közepe egy rövid időre, mintha nagyot sóhajtott volna, úgy, amikor a sóhajtól megdagad a felnőtt férfiak hasa. És panaszkodni kezdett. Mocskos a vize, nem ragyog benne a nap. Büszke fák állják körbe, akik nem lógatják belé ágaikat, nincs mit simogatnia. Kacsa nem úszkál rajta. Halak olyan kevesen lakják, hogy horgászok sem látogatják, még a békák is csak akkor ugranak bele, ha menekülnek. Szél nem kacérkodik vele, mert a sűrű erdők, melyek körülveszik, távol tartják tőle. Addig-addig unatkozott, száz meg száz évig, hogy ő maga lett az unalom.

– Ha én száz meg száz évig ragyognék, lehetnék én a nap? – kérdezte a kisfiú, ugyan maga sem értette, miért éppen a nap, nem szerette a napot, a sötétet szerette, a biztonságos alkonyt és a lusta pirkadatot.

– Nem hiszem.

A kisfiú akkor keresett egy kacsakövet, és belehajította az unalomba. A tó csendesen kuncogott, a pattogó, lapos kavics ingerelte.

– Még, még! – kérte a kisfiút, mély, már-már tengeri zúgással.

A kisfiú újabb és újabb köveket keresett, s amikor már laposakat nem talált, bármilyen alakút beledobott. Egyre nagyobb és egyre alaktalanabb dolgokat. Már beledobta a szandálját, sok-sok téglát, végül apja régi biciklijét is, ő már úgysem tudott vele mit kezdeni. A tó mohón fogadta magába a tárgyakat. Biztatta az egyre pirosabb arcú kisfiút, hogy még-még, hajítson belé valamit. A kisfiú azonban már nem talált semmit. Akkor nekiszaladt, és maga ugrott a tóba, felhúzott lábakkal, hogy nagyobbat csobbanjon. Az volt a tó életének legszebb perce. Elkapta a kisfiút, magába szívta, magasra köpte, majd mélységébe rántotta, úgy játszott vele, mint egy labdával. Majd a mélybe húzta, s megmutatta neki titkait. A barlangot, amiben hörgő hal lakott. A partok mentén táncoló növényeket. Egy szekeret, ki tudja, hogyan került belé. A kisfiú tágra nyílt szemekkel nézte a sok-sok érdekességet. Mondani akart valamit a tónak, amikor meglátott egy fehér ruhát a tó mélyén, gallyba akadva lengedezett, egészen olyan volt, mintha egy menyasszonyi ruha. De ahogy kinyitotta a száját, vizet nyelt, egyre és egyre többet. A tó nem vette észre, hogy a kisfiú fuldoklik, csak vitte, vitte, mutogatta neki teste legkisebb zugait is. A kisfiú sokáig ficánkolt, szabadulni akart, de az unalom azt hitte, az izgalomtól remeg. Csak nagy sokára vette észre, amikor utolsó titkát, az iszapba merült kincsesládikát mutatta neki, hogy a kisfiú nem mozdul. Már régen halott volt.

– Ne haragudj – szólt az unalom –, elfelejtettem, hogy nem kapsz levegőt. S kivetette a partra a kisfiú szétázott holttestét. Az éppen megérkező idős, néma néni és szőke, flegma lányunokájának lábai elé.

A kisfiú, aki kislány volt

Élt egy kisfiú. Már meghalt. Nem volt különleges kisfiú. Nem volt okos, nem volt buta; nem volt erős, nem volt gyenge; nem volt magas, nem volt alacsony; nem volt ügyes, nem volt ügyetlen; nem volt hosszú hajú, nem volt kopasz; nem volt kék szemű, nem volt fekete szemű; nem volt magyar, nem volt idegen; nem szerette az apját, nem szerette az anyját. Ennek a kisfiúnak egyetlen furcsaság volt az életében: nagyon-nagyon szerette a kislányokat. Tulajdonképpen nem is a kislányokat, hanem a kislányok dolgait: a babákat, a rózsaszín szoknyácskákat, a piros térdzoknit, a kényes cipőcskéket, a copfba kötött hajat, az ugrálókötelet, a konyhai felszereléseket, szerette bámulni a kisfiúkat, ahogy játszadoznak, s szélesen nevetgélt, amikor a csibészek megkergették a kislányokat, és lehúzták róluk a bugyijaikat, úgy nevetett, mintha csak vele incselkedtek volna a komor tekintetű kisfiúk. Őt hiába hívták, hogy támadják meg a lányokat, vagy szövetkezzen velük a játszótéri csúf emberek és a kancsal Istvánka ellen. Ő csak guggolt a homokozó szélén, vigyázott, nehogy összepiszkítsa ruháját. Otthon, amikor senki nem látta, anyja szoknyáit vette magára, nézegette magát a tükörben, gyűlölte a nadrágokat.

Egyszer egyedül üldögélt a szobájában az emeletes ágy tetején, lábait maga alá húzva, és nézte az ablakon át beszűrődő utcai lámpa fényét. Éjszaka volt, egyedül maradt a lakásban. Kisebb testvére nem sokkal korábban felriadt álmában, és kicsoszogott a fürdőszobába, hogy vizet igyon, de még félálomban volt, beleivott a hipósflakonba. Sírni kezdett, szülei felriadtak, és kétségbeesetten szaladtak vele az ügyeletre. Akkor a kislány még megmenekült, de pár hét múlva elütötte egy busz, eltemették, jó mélyen a föld alá, nehogy kimossa egy nagy vihar a testét. De a kisfiú ezt akkor éjjel még nem tudta. Egyedül maradt a lakásban, és figyelte az utcai lámpa fényét, villogását, közben nagyokat ásított.

Egy rabló mászott be az ablakon. Az első emeleten laktak, nem volt neki nehéz felkapaszkodnia. A rabló feltűnően hasonlított a szomszéd, részeges, özvegy bácsira.

– El akarsz vinni valamit? – kérdezte a kisfiú.

– Nem. Hoztam neked valamit. A tudást.

A rabló veszettül kutatni kezdett a lakásban, el-eltűnt, szitkozódott, majd egy idő után visszatért a kisfiúhoz. Megtalálta, amit keresett.

– Most felolvasok neked valamit, jól figyelj!

A kisfiú megkérdezte, mit talált. A szomszédrabló elmondta neki, hogy orvosi papírokat tart a kezében. A szüleinek nagy titkuk van, amit soha nem akarnak neki elmondani. A kisfiú cseppet sem lepődött meg, tudta már, hogy mindenkinek vannak nagy titkai. Akkor sem lepődött meg, amikor kiderült, hogy a titok vele kapcsolatos.

– A szüleid kisfiút szerettek volna. De te kislánynak születtél.

A szomszédrabló elhallgatott, talán meggondolta magát. Ki akart mászni az ablakon, de a kisfiú elkezdett sikoltozni. Valóban úgy, mintha kislány rikoltozna.

– Mondták már, miért kell a piros pirulákat szedned?

A kisfiú a fejét rázta. A szomszédrabló felnevetett, aztán hirtelen elkomorodott.

– Azoktól a gyógyszerektől lettél kisfiú. A tested kisfiú lett, de a lelked kislány maradt. Nem szeretnek téged a szüleid. Azért nem tudod te sem szeretni őket.

A kislánynak majdnem meghasadt a szíve, de mégsem hasadt meg. Akkor nyomatékosan megkérte a szomszédrablót, hogy egy ceruzával, amit ő maga faragott ki délután, nagyon hegyesre, szúrja szíven. De az gonoszságból nem ölte meg.

A kisfiú, akinek szőr nőtt a hasában

Élt egy kisfiú. Már meghalt. Állandóan arra panaszkodott, hogy viszket a hasa. Eleinte még csak egyszer-egyszer, de ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre gyakrabban. A szülei hülyék voltak. Amikor kedvesen és szinte mellékesen említette meg nekik, hogy viszket a hasa, belülről, nem vették komolyan. De amikor már nagyon-nagyon viszketett neki, úgy, hogy sírnia kellett, megijedtek, és orvoshoz szaladtak vele. A kisfiút bedugták a röntgengépbe, ami átvilágította az egész testét, ledugtak a száján át egy hosszú csövet, hogy belekukucskáljanak a gyomrába.

– A gyereknek szőr nő a hasában – mondta akkor az orvos. A kisfiú szülei felnevettek, nem akarták elhinni ezt az ostobaságot.

– Miért nőne egy kisfiúnak szőr a hasában? Amikor ilyen szép, nagy haja van!

Az orvos csak ingatta a fejét, nem szerette a hülye szülőket. Sajnálta a kisfiút. Nem a szőrös hasa miatt, hanem a hülye szülei miatt, tudta, milyen rossz lehet ilyen apuka és anyuka gyerekének lenni.

– És akkor most mi lesz? – kérdezték a szülők. Az orvos széttárta a karját.

– Talán valami vírus – mondta.

A kisfiú már nem félt annyira, mint korábban. A viszketés rögtön elviselhetőbb lett számára, ahogy megtudta, mitől van. A hangosan vitatkozó szüleit és az orvost otthagyta, és sétálni indult a kórház kertjében. Nagy kert volt a kórház körül. A nagy kert nagy kerítéssel volt körbevéve, a kerítések tetején szögesdrótok, a falak tövében pedig üvegszilánkokat szórtak szét, nehogy meg tudjanak szökni a betegek. A kisfiú nem értette, miért akarnak megszökni a betegek, és miért nem akarják a kórházisták, hogy megszökjenek. Aki meg akar szökni, hadd szökjön, gondolta magában.

A kórházkert egyik padján meglátott egy öreg bácsit, aki szinte szünet nélkül köhögött.

– Mit köhögsz?

– A tüdőmet.

A kisfiú leült a padra, beszélgetni akart.

– Meg fogok halni – mondta a bácsi.

– Mindenki meghal.

– De én ma, vagy holnap.

– Nem szomorkodj miatta!

– De én élni akarok!

– Akkor neked biztosan nincsenek hülye szüleid. Nekem szőr nőtt a hasamban, olyan hülyék.

– Nekem meg önző feleségem van, hideg és kegyetlen. Nem szeret, csak kínoz. Miatta halok meg.

– Lovagias dolog valaki más miatt meghalni.

– De én élni akarok!

– Ne szomorkodj miatta!

Akkor megjelent a bácsi felesége. Három kisgyereket cipelt a hátán, egy zsákkal voltak rákötözve. Ez egyik, talán a legkisebb, nagyon el volt gyötörve, üveges szemekkel nézte az eget, és eltűrte, hogy a másik két fiú karmolássza, köpködi egymást. A kisfiú le sem bírta venni róluk a szemét, úgy tűnt neki, hogy a csendes talán már nem is él. A másik kettő meg mintha le akarta volna lökni ezt a akarattalant anyjuk hátáról.

– Hogy vagy, édes szerelmem? – kérdezte az idős néni, ügyet sem vetett rosszalkodó fiaira, pedig azok akarva vagy akaratlanul bele-belerúgtak és nemritkán körmeiket is bele-belemélyesztették a néni csontos hátába.

– Hagyj békén, hülye boszorkány – szólt mogorván az idős bácsi. – Tönkretetted az életem, te öltél meg engem!

A néni higgadtan figyelte férjét, nem hagyta, hogy megbántsák a szavak. Meg akarta simogatni a bácsi fejét, de akkor az arcon köpte, kétszer is.

A kisfiú átült egy másik, egy távolabbi padra, hanyatt feküdt, és meghalt. Mint sietős virágok tavasszal a humuszos földből, kinőtt akkor a száján a szőr, és beborította az egész testét.

A kisfiú, aki feleségül vette az anyját

Élt egy kisfiú. Már meghalt. Egyedül élt az anyukájával. És látta, hogy az anyja boldogtalan, sokat betegeskedik, az ágyban fekve sír. Egyik este, amikor elmondta a szokásos esti mesét, majd betakargatta az anyját és jóéjtpuszit is nyomott már a homlokára, a fülébe súgott valamit.

– Holnap elveszlek feleségül.

Az anyja elmosolyodott, és könnyek csordultak végig az arcán. Másnap a kisfiú kitakarította a szobáját, a mackókat és babákat egymás mellé ültette, néhányat a szekrény tetejére, a polcokra is, kedvenc, régóta gyűjtögetett lufikészletét is egytől-egyig felfújta, szétszórta a szobában, telefonon tortát rendelt és anyja kedvenc pizzáját. Amikor anyukája kikelt az ágyból, és ivott egy csésze kávét, ő már ünnepi feketében várt rá a nagyszoba zárt ajtaja előtt. Egy komornyikra hasonlított. Illedelmes volt, szertartásosan beszélt és mozgott.

Anyja fésületlenül állt előtte, pizsamában, bedagadt szemekkel.

A kisfiú bekapcsolta a tévét, a távirányítóval elnémította, majd letérdelt elé, s kérte, hogy anyja is térdeljen mellé. A zsebéből hajgumikat vett elő, megtekerte, hogy szorítsanak, s a gyűrűsujjaikra húzta. Homlokon csókolta anyját, majd komoly, ünnepélyes hangon megszólalt.

– Feladhatsz egy hirdetést, hogy a kisszobánk kiadó. Én még ma átköltözöm hozzád.

Az anya mosolyogva simogatta meg a kis nagyfiú kobakját, és öltözködni kezdett, orvoshoz kellett ugyanis mennie, egyetlen öröme akkoriban ez volt. Pszichiáterhez járt, aki azt ígérte neki, okosabban és figyelmesebben beszélget majd vele, nem úgy, mint a buta emberek: a boltos, a szomszédok, az óvó nénik, a házmester, a villanyszerelő, a szelíd nagymama vagy a másik nagymama, a dühös, haragvó. A kisfiú otthon maradt, megígérte, nem lesz semmi baj, óvodába mégsem akart menni, épp azon a napon, amikor megházasodott. Miután anyja elment, leült a konyhaszékre, s érett férfihoz méltó türelemmel várta meg, hogy megérkeznek a pizza, a torta. Amikor egyedül maradt, átöltözött, s elkezdte kiüríteni a kisszobáját. Előbb a játékait dobozokba rakta, majd áthúzta mind a tizenkettőt anyja szobájába, és szép sorban a fal mellé állította őket, nem voltak útban. A kisasztal, a kisszék következett. Aztán kipakolta a ruhásszekrényét. A lyukas zoknikat, a kinőtt nadrágokat, és bármit, amit gyerekesnek tartott, egy külön zacskóba rakott, a többit pedig összehajtogatta, halmokba rakta, és át-átszállította azokat is anyja szobájába. Mióta apja elköltözött, a nagyszobai szekrény félig üres volt, elfért benne kevés ruhája. A kisszoba faláról gondosan leszedegette a rajzokat, amelyeket anyja ragasztott fel, mappákba rakta asszerint, mit ábrázoltak. Ház, autó, táj és szörnyűségek, ez a négy mappa telt meg. Volt még egy ötödik is, az álom-mappa, de az végül is üresen maradt, mert egyszerűbbnek látta a kisfiú, ha annak tartalmát is a szörnyűségekébe teszi. A mappákat becsúsztatta az előszobai könyves szekrény alá.

Ahogy dolgait rendezgette, megtalált egy fotókkal teli dobozkát. Leült a földre, s hosszasan nézegette a képeket. Az egyiken egy hosszú hajú, szélesen mosolygó kislány volt. Olyan hosszú fekete haja volt, hogy a négy-öt képen, amin látható volt, sosem látszódott rendesen a szeme. A kisfiú hát nagyítóért szaladt, hogy megvizsgálja közelebbről is. Elégedett volt, mert a kislány arcára hulló haj mögött az egyiken mégiscsak láthatta annak gyönyörű, nagy szemeit. Gyors puszit nyomott mindegyik fotóra, majd eltépte őket, és a szemétbe dobta.

Beszaladt a nagyszobába, felment a galériára, ahol anyja aludt, megrökönyödve vette észre, hogy a dupla szivacsból már csak egy van fent. Anyja nyilván kidobta a másikat, vagy az apja vitte volna el? Ő itt már nem fér el.

A kisfiú édesanyja közben végzett a pszichiátereknél, új gyógyszert ír neki az orvos, amit rögtön ki is akart váltani a gyógyszertárban. Majdnem egy teljes órát állt sorban, de amikor fizetnie kellett volna, kiderült, hogy fele annyi pénze sincs, amennyibe az orvosság kerül, így vissza kellett adnia a gyógyszereket.

– De hát hogyan fog így meggyógyulni? – kérdezte tőle szánakozó tekintettel a gyógyszerész néni.

– Sehogyan – válaszolt lemondóan az anyuka. – Nem is akarok.

– Dehogynem akar! – szólt akkor egy magas, szőke, ferde orrú férfi, aki az anyuka mögött várt a sorára. – Majd kifizetem én azt a gyógyszert!

Az anyuka hálásan elfogadta a nagylelkű segítséget. A magas, szőke, ferde orrú férfi úgy döntött, nem is vásárol semmit a patikában, hanem elkísérte az anyukát, beszélgetni akart vele. Egészen a lakás ajtajáig kísérte, de ott megálltak, mert az anya nem akarta, hogy ez a magas, szőke, ferde orrú férfi rögtön a megismerkedésük napján bemenjen vele a lakásába. Meg aztán szégyellte is, hogy milyen rendetlenség van, hetek óta nem takarított, a kisfiú szokott felporszívózni, de amikor a gép porzacskója megtelt, kicserélni már nem tudta, így napok óta a port sem takarította össze senki, kis porcicákat sodort a huzat ide-oda, ha kinyitottak egy-egy ajtót vagy ablakot. Sokáig álltak hát az ajtó előtt, beszélgettek, nevetgéltek. Odabentről a kisfiú is hallotta a furcsa beszélgetést, anyja jókedvét, nem tudta, örüljön-e vagy keseredjen el, nem tudta kitalálni, ki lehet az a mély hangú ember, aki ilyen jókedvre tudja deríteni anyját, amikor neki nem sikerült, pedig esténként mesél az anyjának, s végül még feleségül is vette, pedig nem is belé volt szerelmes. A kisfiú végtelenül elszomorodott. Segítségért kiabálni sem volt kedve, inkább dacosan tűrte, hogy mellkasát nyomja a nehéz emeletes vaságy, ami akkor esett rá, amikor megpróbálta átvonszolni az anyja szobájába, hogy legyen hol aludnia. Az előszobában nyöszörgött szegény, a bejárati ajtó sárga üvegén keresztül látta, hogy amikor anyjától a magas férfi elbúcsúzik, lehajol és csókot nyom anyja homlokára. Ekkor adta meg magát, nem bírta tovább megfeszíteni izmait. A nehéz ágy betörte mellkasát, és szétnyomta ijedten verdeső kis szívét.

A kisfiú, aki mindig nyert

Élt egy kisfiú. Már meghalt. Az anyja egyszer rákiáltott, milyen ügyetlen, hülye gyerek ő, mert leejtett egy tányért, amikor a mosogató felé igyekezett vele.

– Nem csoda, hogy folyton megvernek az óvodában! – kiabált vele tovább az anyja. A kisfiú fölé magasodott, és csak köpködte a vádakat, gúnyolódott, szitkozódott. – Folyton elrontasz mindent, mindenki legyőz, te vagy a leggyengébb hülye kisfiú, akit ismerek. Miért pont én lettem a te anyád?!

A kisfiú dacosan összeszorította a száját, és csodáért kiabált magában. Minden emberben van egy csoda, jól beágyazva a szíve mögé, csak lassan nyílik ki, van, hogy ötven-hatvan év is kell hozzá. De akkor a kisfiúban ez a csoda felszakadt. Az lett belőle, hogy a kisfiú mindig nyert azontúl. Nyert, ha focizott a többiekkel a játszótéren. Nyert, ha kaparós sorsjegyet vett neki az anyja. Ha vitatkozni kezdett valakivel, ő nyert. Ha versenyt futottak, ő nyert. És ha bármiben fogadtak, ő nyert. A kisfiú egy éjszaka nem tudott aludni, okos kisfiú volt, kitalált valami veszélyeset, amikor rájött, hogy ő mindig nyer. Reggel álmosan lépett anyjához, hogy kipróbálja, működik-e, amit kitalált.

– Anya, fogadjunk, hogy olyan nagy melled van, amilyet apa szeretett volna, hogy legyen neked!

– Hagyjál már, kis hülye!

Ez nem fog így működni, gondolta a kisfiú. Valahogy rá kell vennie anyját, hogy fogadjon vele. Egész hétvégén kedves volt az anyjával, eljátszotta neki a butuska, szertelen, kiszámíthatatlan kisfiút. Az anyját szórakoztatta a hóbortos gyerek. És mivel nem volt vele gondja, kezdte azt hinni, hogy ő valójában szereti ezt a gyereket. Vasárnap este a kisfiú, miután megcsókolta az anyját, és még mindig bohóckodott, megint felajánlotta, hogy fogadjanak. Az anyja ráállt. Amikor reggel felébredtek, az anyjának valóban akkora mellei voltak, amekkora apa szerelmeinek. A kisfiú ugrándozott örömében, abban reménykedett, talán apja is visszajön. Az anyja azonban nem volt vidám. Mintha észre se vette volna, hogy a mellei megnőttek.

– Anyu, anyu! Megnőttek a melleid!

– Ne butáskodj, mindig ekkora melleim voltak! – mondta az anyja, és tovább küszködött a mosdókagyló felett szokásos reggeli hányingerével.

A kisfiú megértette, mi történt.

Másnap a játszótéren azzal lépett oda a játszótér legerősebb kisfiújához, hogy fogadjanak, hogy a kisfiúnak izomtalan, gyenge lábai vannak.

– Mi?

– Majd, ha versenyt futsz velem, meglátod, hogy béna vagy – hergelte a kisfiú a legerősebb kisfiút. Addig-addig, hogy a kisfiú fogadott vele. Vesztére. Mert alig ért be a célba, erőtlenül összerogyott: lábai helyén csupán két izomtalan, hajlott, vékony vesszőcske volt. A legerősebb kisfiú nem volt már többé a legerősebb, szomorúan nézett fel a porból, nem bírt talpra állni. Anyja sietett oda hozzá, s felsegítette, mintha mindig is segítségre szorult volna a gyereke.

– Fogadjunk, hogy nekünk több pénzünk van, mint nektek! – fogadott az egyik óvodás társával.

– Fogadjunk, hogy soha többet nem tudsz megszólalni, ha kimondok egy szót! – fogadott az óvó nénivel.

– Fogadjunk, hogy levetkőzöl meztelenre, ha azt parancsolom neked!

– Fogadjunk, hogy Amerika nem is létezik!

– Fogadjunk, hogy csak egy fogad van, és soha nem is lesz több!

– Fogadjunk, hogy a Hold tényleg sajtból van!

– Fogadjunk, hogy idén elmarad a nyár!

– Fogadjunk, hogy a föld alatt a templomnál is nagyobb szörnyek laknak!

– Fogadjunk, hogy meghaltak a szüleid!

– Fogadjunk, hogy ma nem jön érted senki, és intézetbe kerülsz!

– Fogadjunk, hogy nem szeret anyukád, nem szeret az apukád, csak az ételt és a pénzt szeretik!

– Fogadjunk, hogy te vagy az ördög!

– Fogadjunk, hogy holnapra minden tárgy kettétörik, elszakad, elromlik, felrobban, szétesik!

A kisfiú az egész világot felforgatta fogadásaival. Az emberek nyomorultak lettek, földrengések, bibliai esők kínozták a világot, soha nem látott szörnyek tizedelték az embereket, foszladozó testű, üres tekintetű halottak sétálgattak az égen. A bogarak madarakat ettek, a házak beszéltek, az utak sziszegtek, és halálra marták a sikongó kislányokat. A kisfiú rémülten ült szobájában, mellette az anyja, rémült volt ő is, de nem bírt elmozdulni a kisfia mellől, mert az fogadott vele, hogy mindig vele lesz. A kisfiú szerette volna rendbe hozni, amit elrontott, de már nem volt ember, aki fogadott volna vele. Anyjának könyörgött, hogy utoljára fogadjanak. Az anyja nagy nehezen ráállt, rettegve fogta meg kisfia kezét, és aggódva várta, most vajon mibe akar fogadni a megtört lelkű, homályos tekintetű gyerek.

– Fogadjunk, anya, hogy ez az egész világ soha nem is létezett!

A kisfiú, akit megcsókolt a hold, majd elfújta a szél

Élt egy kisfiú. Már meghalt. Megunta mogorva, szigorú szüleit, buta testvéreit, rikácsoló szomszédait, meghunyászkodott, lakásban tartott kutyáját, néma mackóit, hazudós meséskönyveit, szoros, kegyetlen cipőit. Egy nap három zoknit húzott lábára, s elindult világgá. Felszállt a Kosztolányi téren egy piros számú buszra, s egykedvűen utazott a végállomásig. Onnan találomra ment tovább, erdőket keresett, mezőket, mókusokat, patakot, hangyabolyt, gombát és csendet. Talált is erdőt, kedvére valót. Az autók zaja már nem hallatszott a sűrűbe, az égen ugyan látott itt-ott egy-egy repülőt, de a zúgásukat nem lehetett hallani. Levetette hát a zoknikat is, s mezítláb kereste kalandjait a természetben. Minden úgy történt, ahogy tervezte: először is talált egy hatalmas hangyabolyt. Lefeküdt a halom mellé, s hagyta, hogy a hangyák átmenjenek rajta. Egy-egy ugyan bele-belecsípett, de szótlan viselte. Felhúzta magán pólóját, és zsebéből kiflimorzsákat szórt meztelen hasára, és figyelte, hogyan találnak rá az eledelre a kis fekete sürgöncök, hogyan cipelik magukkal, s tűnnek el a hatalmas halomban. Hamar megunta a hangyákat, keresett egy botot, és széttúrta vele az építményt. A riadt kis állatokat pedig agyonnyomta, végül pedig rájuk pisilt, és még mindig közönyös arccal nézte, hogyan fuldoklik egyik-másik a forró vizeletében.

Tovább ment az erdőben. Egy tisztásra bukkant, annak szélén pedig egy fiatal almafára. Volt egy-két apró termés rajta, felmászott hát értük, letépdeste az apró gyümölcsöket, zsebébe tette, de egy gally felsértette meztelen lábát, s ahogy felszisszent, megcsúszott, s leesett a fáról. Beütötte a fejét, elvesztette az eszméletét, úgy feküdt ott, mint egy halott kisfiú. Egészen sötétedésig. Arra ébredt, hogy zúg a feje és fázik. Éhes volt, de hányinger is kerülgette, így a nagy nehezen megszerzett almákat sem tudta megenni. A szemeivel is történhetett valami, amikor leesett, mert csak homályosan látott, összefolyt előtte az erdő, a mező, furcsán mozogtak előtte a fák. Nagy nehezen felült. Akkor néhány fa kiemelte a földből lábait, s elindultak a kisfiú felé. Körbeállták, gallyaikkal fölé magasodtak, nem lehetett tudni, őrzik-e vagy éppen rá akarnak támadni. Elkezdtek felette morogva tanácskozni. A kisfiú nem értette a beszédet, de sejtette, hogy a fák haragszanak rá. Ugyan nem tudta, miért. Végül emberi nyelven szóltak hozzá a hatalmas, sok karú szörnyetegek.

– Szeretsz-e valakit az erdőből?

– Nem szeretek senkit.

– Csókoltál-e meg már fát?

– Nem csókoltam.

– Szeretsz-e fára mászni?

– Nem szeretek.

– Szereted-e az almát?

– Nem szeretem.

– Szereted-e a hangyákat?

– Nem szeretem.

– Szereted-e az erdő hűvösét?

– Nem szeretem.

A fák csalódottan és haragosan felmordultak, el akarták taposni a semmit sem szerető kisfiút, de a hold rájuk rikkantott. Szép, sárga telihold volt.

– Hagyjátok ezt a kisfiút! Őszintén válaszolt a kérdéseitekre, nem szabad az őszinteségéért megbüntetni. Hazudhatta volna, hogy igen, csókolt már fát, szeret fára mászni, szereti a hangyákat, az almát, az erdőt. S akkor most védenétek, gondoznátok! Micsoda buta népség vagytok ti, óriási, morgós fák!

A hold leereszkedett az erdőre, a fák megtartották gallyaikkal, hogy le ne huppanjon a földre, s bár morogtak, bántani nem merték, a hold nagy tekintély, felesége a napnak.

– Majd én megvédelek, ne félj – szólt a kisfiúhoz, aki kikerekedett szemmel nézte a holdat. Arcvonásai átrendeződtek, már nem volt közönyös többé, szomorúság volt a szemében, sírni akart, siratta elhagyott anyját, apját, testvéreit, siratta azt a jókedvű kisfiút, aki ő valaha volt. A hold egészen elérzékenyedett, a kisfiú lábai elé gurult, felgurult a lábán, fel a hasán, egészen az arca közelébe, s megcsókolta a kisfiú arcát. Az egész erdő felzúgott. A hold még nem csókolt meg senkit. Csak mesélték, hogy sok-sok ezer évvel ezelőtt vagy még régebben egy-két bátor hőst, hűséges asszonyt megcsókolt, de igazából soha sem hitték el ezeket a történeteket. Abból ugyanis, akit megcsókol a hold, csillag lesz, és tízmillió évig erősebben ragyog, mint bármelyik másik csillag az égen.

– Mivel érdemelte ki ezt a csókot ez a kis vakarcs? – pusmogtak a füvek.

– Sok ezer ilyen kisfiú él a világon, miért ő ragyog ezentúl tízmillió évig? – morogtak a fák.

– Te, te érzelgős nagyasszony! – gúnyolódott az esti szél, ide-oda szaladt, megnyugodni nem tudott, mert ha megnyugodott volna, legfeljebb szélcsend lehetett volna, de semmiképpen se szél. Megszokták már, hogy még beszéd közben is ide-oda rohangál, nem tűnt fel nekik, mire készül. Nagyra fújta magát, hogy ereje legyen, s amint az elégedetlenkedő fák egy-kettőt hátrébb léptek, felkapta a kisfiút, és magasra szaladt vele. A hold már hiába parancsolta meg a fáknak, hogy dobják vissza őt az égre, késő volt. Az irigy esti szél kidobta a már zokogó kisfiút az űrbe, a csillagok közé, s ott rögtön szétszaggatták az egek örökké éhes farkasai.