Búcsú a tengertől

„Tenger nem látlak többé”
márvány s aranyzöld hullámaid
szívem ritmusán törnek ketté
gyöngykagylód mélységes csöndjébe zárva
vakoskodok világra örömre árva
titkok tárháza tenger
megfoghatatlan vagy
telve kimerhetetlen félelemmel
a végtelen idő partján fekszel
arany ragyogás csábít
a Nap is megbújik medredben némán
s onnan kel föl
szívünk lelkünk vidámítva újra
nap nap után
hullámsírodba hullva kipirosulva
„Tenger nem látlak többé”
nem jössz ablakom alá
reményt s álmot koldulok sírva
se nyár se tél kirekesztve
az évszakok a tájból
íme ennyi a történet
nincs menekvés a
megszerkesztett magányból
nem látlak többé tenger
melletted mily kicsiny az ember
befogadsz rejtesz ápolsz
csöndem növeled bennem
tengermélyi ragyogásba temetem
egyszer minden pogány kedvem

Vissza a tetejére