A síkság írnoka

1.

Mint lábadozni vágyó testünk-lelkünk
zuhan-ájul a régi nyavalyákba -
ragyogást sejttető tavaszra
úgy csap le hóhullámú a fagyok szárnya,
tegnap még tekintetünk kristályait
tisztásainkon csillantotta a hegy karéja,
völgyek selyme, hegyek csipkéi -
zsurlók lapultak lábunkhoz alélva;
démoni gyöngyeit ma ismét szórja
dühös fellegek óriás rostája -
asszonyom hajában az ékszer
fagyhalál-kopogás növendék fákra!
Meddig még ez a zötykölős és gyilkos
idő? A nemlétbe ragadtatásig?!
S megbékélünk-e önmagunkkal,
békénkre mikor már senki se számít?
Hajnalkák, liánok mégis sarjadnak,
villámsújtotta nyárfánk is virágzik,
mézelő anyaöl a föld, a rét
s folyónk is dagad, dagad áradásig.
 
2.
Készül a zápor hullani
földjeinkre, nyílik a szirmok
szelekkel áradó kedve,
futnak hozzájuk rétek útjai,
töltések kanyarjaiban
bekerítő felhőraj robog át,
ragyogtat a tarlók üstökén
már-már a Nap is koronát;
de - végre! - előbb szemerkélve,
majd tengerrobajjal vezényel
rohamot a Síkság Ura házszegletre,
tetőre, fára, bokorra, sötét fénnyel.
Áztató, áradó május! Vártunk és
várunk életünk szeszélye - szédülj,
pihenj és kábulj csillagnyugalmú
estéink oltalmazó fészkébe.
 
3.
Ki Az, ki mindünk nyugalmát
őrzi kéretlenül?
Kinek szívébe hazának
csillagárny települ?
Termő tavaszunk árendása
virrasztó békák évszakában
visszaadni készül örökét:
fecskék cikázó hajnalát.
Tiszával áradnak szavai,
álmodja népe dalait,
akárha ősei mormolnák
dallamait - hangjukkal hasít
éjszakák felhői közé
távolba térő csillag-utat!
Ki Ő? Kinek betűit
körmölöm? Milyen írnok
szavaitól lobban lángra
virrasztásaim lámpása?
Az Ő - akárha Én s az Én
akárha Bárki lenne -
Kinek bárkája úszik egyre
illatözönnel elegyedve?
Istenem, csak szóljunk hozzád
fohászokkal és imákkal -
Földünk Fiát földi útján
fényességgel vezesd által!
 
4.
Csöndesen, partról a túli partra
s folyónkra nézel; réven átkelők
batyuja derekukat veri leapadva,
szemük várja az otthont, áttetsző
fényükben suhognak partmenti fák,
gyermekdaloktól ittasul a szellő;
Istenem, előtted néma párban
megáll az idő vendége lassan -
sodorhatatlan a sodró árban.

Vissza a tetejére