[Utószó]

Eső. Mostanában elemében van. Gomolyog, zihál, zúdul, fut, tolakszik, furakszik, ezer láthatatlan résbe bújik, új tereket foglal el, álmaid kobalt-karóin kúszik egyre feljebb, egyre mélyebbre: bemászik a bőröd alá, az idegeidre megy, megborzongsz, libabőrös leszel, hideg futkos a hátadon, de a következőnek megélt pillanatban a „millió kis ezüst bogár” ahonnan jött, máris ott repül, fent az égben, a Napban - lent meg „nyomát se lelni”, „nem mutatja semmi, hol volt, ha volt és hova lett.”
Eső. Szertartást végez, a maga konok szertartását végzi, az Idő nélküli idő kezdete óta. Áldoz, megtisztít, beavat. Szabó Lőrinc anyaglelkű esője ugyanonnan hullik, ahonnan Odüsszeusz (mégsem) hiába várta az istenek kegyét, Prospero az ítéletet, Miskin a feloldozást. A Nagy Neurotikusok esője éppolyan nedves mint a portakarító, ürülékoldó, fölesernyőzött, köz-napi eső. Szenvedélyre, szívre, érzésekre hivatkozni kár. Nincsenek szélsőértékek, talán értékek sincsenek. A vegetatíva eláraszt mindent, megfojt és elfed. Az enyészet így lesz elviselhető középállapot. Már csak a kopogás hallatszik az égi fedél alatt. Repetitív zene, minimalista felfogás, egybemosódó tónusok.
Eső. „A föld éneke.” Walt Whitman óta sokat szürkült. Nem száll zúgó szárnyon repülve a jövő-fény felé, szivárvány ritkán kíséri és visszhangja sincs. Egyedül az vigasztaló, hogy felénk közelít. Feléd. Virágot, fát, állatokat mutat, s hogy miként kell élned idelenn. Arcodra hull, saját fényében mosdat, s ha leszáll az est, annyi nyugtot ad, mint pihenésre kér a szerelem.
Eső. Betű-eső, kép-eső, sors-eső. Egy irodalmi folyóirat első csobbanása. Valódi torokból próbavíz. Halmaz és állapot. Mítosz és csatorna. Fohász a majdani „országos esőért”. Úgy forgasd ezt a 22 teleírt lapot, mint a tatot-kártya 22 misztikusnak álcázott, mégis határtalanul egyszerű képét:
„Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.”

Vissza a tetejére