Második rész

Koratél volt, december valahányadika, amikorra újra meghívott magához H. Jelt adok, és várakozom a bejáratban. Gonghangok, amonnan.

Aztán nyílik a zár, zizzenve.

H. selymes köntösben és hozzá illő lakkbőr papucsban fogadott a küszöbön. Köszönés nélkül tessékelt a szinte teremnyi szobába. Karosszékkel kínált, alig taglejtéssel, a tojásdad, facsipkés asztalhoz, amin tányérban piskóta, kistányér, szalvétagyűrűben asztalkendő, szivardoboz, ezüstmintázatú gyújtó és ólomfehér, kristály hamutárca. Feltűnt azonban némi másmilyen, ami korábban hiányzott: egy gyertyatartó, amelybe három szál gyertyát tűzött vendéglátóm, és egy üveg konyak, mellette hozzá illő két pohárral. És ami elütött még a régebbiektől: ismétlődésük állandósíthatatlan ideje, amitől nyomban ilyesmi kujtorgott bennem: vajon hol leledzik az idő tényállása. Csakis az enyémről kérdezvén. Ezúttal. Legyintettem, hisz’ tehettem-e volna mást.

Egyik szenvedélyemként rágyújtottam egy hamuszín szivarra, és pöfékelve nézelődtem a kert deres cserjéit, amelyeken aprókat rengetett a néha-néha szél, miközben kicsinyben havazott. Nesztelenül hullott a fonnyadt platánlevelekre a hó, mintha hallatja magát a csend. És fogalmam se volt, mi érhet még engem, amikor az eszemig érnek a hópelyhek.

H. nem vette zokon ámuldozásom. Helyette gyufát keresett köntöse zsebéből, és meggyújtotta a kanócokat, aztán töltött a konyakos üvegből. Koccintottunk, de nem kortyoltunk, csupán érintettük nyelvünkkel az ital ízét.

Láttuk a gyertyák fényét egymáson. És rajtunk túl, az erkély mögött a fákat, ahogy vastagodik ágaikon a hó, és még fehérebb lesz.

Üldögéltünk szótlanul. És eközben nagyon szerettem volna, ha mostanra onnan jelennénk meg ide, karosszékünkbe, ahol semmi se mozdul, és olyan puhán hullva áll a hó, ahogy itt van minden, ami megtörtént, és nincs itt semmi, ami lesz.

H. kóstolta hamarabb italát: Odakinn mulatja magát a havazás. És minő megfoghatatlan időt ajándékoz ez a lelkületünknek. Meg a hozzám beköszöntő állapotának is egyszersmind, amiről, mivel igencsak ismerem önt, sejthetem, ezúttal az ebből fakadó töprengést foglalja magába: miként is van az, hogy öröm nélkül nem szomorúság a szomorúság, és szomorúság nélkül nem öröm az öröm. És hadd tegyem hozzá: a hópelyhek nem az elméjébe hulldogálnak ilyen kedélyhangulatában az embernek, hanem a szívébe, és azt, hogy ő meg mit végez velük, arról, bizony, barátom, fogalmam se lehet.

Én is megízleltem a konyakot. Téli melegként csordogált le a torkomon. Fenékig ittam. És ennek pillanataiban az erkély iránt puhatolódzott a szemem; arra, hogyan fátyolozza a levegőt a havazás.

H. bólingatott, kihörpintette maradék konyakját, krákogott, és aztán halkan, szinte duruzsolva: Ez a bűbáj, barátom. Ám miként is volt a nyár?

Tétova idő múltával: Nyárként. És az, amit nekem nyújthatott magából, gyarapodva és veszítve telt. Fásultságba süllyedve és abból kikecmeregve leledzésem, született alkatom szerint. Miként a gyötrődés és gyönyörködés sziámi ikrek; olyan ikrek, akik nap, mint nap újjászületnek, de előbbi állapotukkal sohasem egészen azonossá. És emiatt minduntalan elveszítem legfeszültebb gondolataim és érzéseim nyomait, anélkül, hogy követni tudnám, hova tűntek. És erre fűzhetem azt, ami felettébb zavarja mostanában kedélyemet: egy furcsaság, vagy mondjuk helyénvalóbban: betegség, az, hogy éppen olyan kielégületlenség választ el engem a látszatra még rám váró időtől, mint a mögöttem levőtől.

H. az asztal lapjára tette üres, kicsiny poharát, és pörgette ujjaival. Susogásán mosolyogva a pohárnak: Lám, lám, barátom: Nosce te ipsum, ami valójában a bajos lehetetlent fogalmazza, még akkor is, ha az egész természet, megannyi élményével, a segítségünkre igyekszik. És mi nem viszonozzuk ezt. Általában semmikor. És ennek okán óhatatlanul jön az apadásunk, ami egyaránt lecsupaszíthat gazdagságunkra és sivárságunkra.

H. távolabb tolta a poharat, és előkeresett köntöse zsebéből egy damasztzsebkendőt, és szeme alá tapasztotta: Hadd meséljem, barátom, imént elbeszélt jelenébe most vágó hajdani eseményemet. Miszerint: valaha az egész mindenség úgy tűnt nekem, mint nagy összetartozás: szellemi és testi lét. A kettő, úgy véltem, nincs ellentétben, miként háziasított és vadon élet, mesteri és kontárság, társtalanság és közösség sem. Mindenben természetet éreztem, az elmebaj tévelygéseiben éppúgy, mint egy mediterrán ceremónia túlfinomultságaiban, parasztlegények esetlenségeiben nem kevésbé, mint a legcukrozottabb költői képekben. És ekképpen az egész természetben önállapotra leltem. Ha bögrémbe tejet öntöttem, nem volt más, mint az, amikor szobám padlójára kuporodva ívrét alakú könyvet vettem a kezembe. És az se volt más, ha jégvirágon nézhettem át az ablak üvegén, máskor meg lepkét láthattam mögötte. Az egyik az volt, akár a másik; sem álom, sem anyagság. Az élet egész kiterjedésében voltam. Sose vendégeltem látszatokat, és az a sejtésem ébredt, hogy minden egyes nélkülözhetetlen kulcs a másikhoz, ám alighanem túlzásba vittem ekkoriban nekem adatott hajlamomat, és emiatt zsugorodtam tétovasággá, erőtlenséggé és kopársággá.

H. visszagyömöszölte köntöse zsebébe a damasztzsebkendőt. Ahogy én láttam, nem volt rá szükség, mert tökéletesen száraz maradt.

Ennek ellenére H. simított a szemhéja alatt valamin. Tudja, barátom, óriásit tévedheti az ember lénye önnönmagát, kiváltképpen akkor, ha jóhiszeműen éli a világot.

Ismét némán üldögéltünk. Elnyomtam a maradék szivar parazsát. És ki tudja, miért, jóleső érzéssel töltött el, hogy a hamutárca a facsipkés asztal lapján ólomfehér kristályból való, és mellette ott hever az ezüstmintázatú gyújtó, körülöttük meg két tálban, külön-külön, piskóta, ostya, továbbá szalvétagyűrűben asztalkendő, és alig odább: az ódon szivarszelence.

A nyugalom érzésének eme látványa utasította szemem arra, ami kint történt, az erkélyt övező fák ágain. Széncinegék bandáztak rajtuk, egynémely vörösbegy cimborákkal közösen. Egymásnak csivogva verdestek élénken szárnyaikkal a hó porát. És általuk ácsingózott most a jelenembe a múlt.

Amikor néhány téli hetet szeretek tölteni egy kastélyban, ahol vajat kenegetek estefelé kovácsoltvassal rácsozott ablakom párkányára. Aztán, pirkadatkor, arra ébredek, kopognak, csőrök, kint, csipdesve az eledelbe. Várva várom ezt az ilyen ébredéseket, nap, mint nap. Felkelek, és néhány lépéssel közeledem, mire sűrű rebbenés a vasmintákra, ahol rögvest színek lesnek rám, fürtökben, apró, ide-oda hamarkodó és egyszersmind várakozó fejecskékkel. Megtorpanok, aztán ők, piciny dermedésem után, vissza a párkányra. Már nem kíváncsiak rám. Szokásukra leltek bennem.

H. prüsszentett, nem kérve elnézést, ahogyan sóhajtásai miatt se mentegetődzött semmikor. Ehelyett komolytalanságot bújtatott szavaiba: Nos, barátom, kivártam iménti hangulatunk idejét. Maradandó. Ellentétben a hiedelmekkel, mindenik ideje sem illan el az emberből, mígnem meg nem hal.

Aztán, mint egy zavarba ejtett gyermek, köntöse övét kezdte babrálni: És hovatovább, barátom, lemállott apránként, legalábbis rólam, a történelem is, hisz’ olyan idétlenül rusnya, hogy unos-untalan megszégyenítette értelmemet, holott talán az ő révén végül is elbotorkálhattam volna az ember alkatáig. Akár igazán járható úton is. Talán. De én képtelen vagyok végigmenni ezen az úton, az igazi betekintésbe érkezve. Meg aztán máris elfáradhat az elme, ha tudja, cselekvése sose fogja azt a gyümölcsöt teremni, amelyre áhítozik. Tudniillik jómagam sose ébredhetek rá, miért támasztotta magából a természet az embert, olyannak, amilyen: aki képtelen megférni a másikéval, mintegy léte céljaként. Netán egyik önbaját valósítja vele a natura naturans? No, de miért tenné? Tulajdonképpen van-e a természetnek önbaja? És hát, mellőzve az embert, van-e egyáltalán oka, helyesebben: eredete magának a természetnek, akinek temérdek a tulajdonsága és szakadatlan azok változása? Ha igen, két válasz kívánkozik, az én vélekedésem szerint: az egyik az Isten, a másik a Semmi. Persze az egyik kirekeszti a másikat. Én arra vetemedtem, hogy az utóbbiban higgyek, azzal a megszorítással, miszerint bármely hit azt igyekszik értelembe vonni, amiről semmi való ismerete, kiváltképpen pedig tapasztalata se lehet. Imádkozunk, barátom, de az ima mindenha önnönmagunk élete misztériumának hangzik el.

H. kivett a szalvétagyűrűből egy asztalkendőt, és ráhelyezett egy szelet piskótát. Nézegette, aztán ujjával csipegetve eszegetni kezdte, és a falatkák szünetében aprókat kacarászott: Finom. Milyen finom piskóta a piskóta!

H., miután elköltötte süteményét, megtörölgette a száját, akkurátosan összehajtogatta az asztalkendőt, és karosszéke mellé ejtette: Nem szeretném elhanyagolni, kedves barátom, iménti mondandóm befejezését, ami nevezetesen ez: életem alkonyát látván, kizárólag a természet gondviselésére bíztam magam, átlépve az emberen inneni birodalmát. És tudja-e vajon, mi lett lényem fejleménye ezek után? Makulátlan gyönyörködés a természetben és magamban egyaránt. Abban, hogy – amíg az én időm lépést tarthat vele nem különbözünk egymástól. Fellengzősen: együtt vagyunk. Azonosságban. Az ő további sorsát meg nem tudhatom soha, miként a nemlétemét sem. És hadd biggyesszek még ehhez valamit. Ámulattá vált lényemnek van egy bibije: a fogság élménye, az, hogy életem rabja vagyok. Mármint, általánosítva: a létezés szabadságvesztés. A semmié. Amiben valóságommal szeretnék lenni. A mily lehetetlen szabadságban! Ám, barátom, nehogy elméjébe próbálja foglalni eme szavaimat. Hiszen háborodottságra fogékony közérzetem hajtásai csupán. És ami még hozzájuk kívánkozik: világom nélkülük is világ a világ, annál is inkább, mert ő nem törekszik az én megismerésemre, hanem fordítva: én az övére.

Elgémberedett a lábam. Feltápászkodtam, és föl-alá lépkedtem a szőnyegeken, nyugtalanító hangulatban. Csitíttatása okából újfent kilestem az erkélyt övező fákra, hátha szárnyak színei porolják ezúttal is az ágakról a havat. Látni azonban nem láthattam mást, mint hajthatatlanul alászálló fehérséget. Énekesmadár most éppen sehol. Ellenben megneszeltem pillanatokig a teremnyi szobában a hó hullásának csöndjét. Ez térített vissza karosszékem békéjébe.

H. csüggedten bámult maga elé, de aztán halvány mosolyt derített az arcára valami: Tudja, barátom, gyakorta igencsak érzékeny a fásultság. Visszasírja mindazokat, amelyeknek végül is az okozatává vált. Úgymint... Hajdan óhatatlanul szövődött bennem a múlt és a jelen, és még talán a jövő is. Testem mindannyi titkában ott zsibogott az éppen eltelt napokkal egyszerre a soha nem ismert apák és ősök, eltűnt népek, lemorzsolódott ránk maradt élete. Szemembe elért eleven tüze az égitesteknek, amelyet a fagyos űr már rég magába emésztett. Egyetlen törvény uralkodott bennem, az, hogy semmi elől se zárjam be bensőm valóságát. És ember, élő ember, aki hozzám emelte kezét, nem lehetett idegenebb, mint az a rezgő csillagsugár, amelyet, ki tudja, mennyi millió éve küldött valamely világ, és most ő is előidézte a szemem, éppúgy, akár testem szöveteit az ősi, a már szinte nem is érzékelhető indulatból maradt rezzenés. És miként valamennyink legbensőbb ösztöne időt és teret kényszerül teremteni önnön voltának és hozzá a dolgok összességének, akként iparkodtam létrehozni múltból és jelenből, kövekből és növényekből, állatból és emberből, álomból és valóságból, óriásból és parányból, fennköltből és közönségesből a kapcsolatok világát. És ezenközben kiábrándíthatatlan szerelmese voltam a mindahány örömnek, és kiábrándíthatatlan szerelmese a mindahány fájdalomnak.

H. kihűlten legyintett: És mennyi, de mennyi eseménybe ágyazódtak mindazok az élmények, amelyeket az imént soroltam. Ám sose fog elénk tárulni újfent valóságként az, ami megtörtént valaha velünk. Csupán megfoghatatlan emlékálmokként idéz fel minket. Hihetetlen álomábrázolások sokasága bennünk a múltunk! Mintha nem is léteztünk volna igazán jelen pillanatainkig, akikkel aztán úgy vagyunk, miként Liviusnál azok az órák, amelyek megelőzték Alba Longa feldúlását, amikor az ott éltek kódorogtak az utcákon, és tudták, sose találnak rájuk többé és hogyan búcsúznak a földön heverő kövektől.

Még pislákoltak a tartójukba tűzött gyertyák. Ahogyan a szelídülő gyertyák. Kiválasztottam dobozából egy szőkésbarna, testes szivart. Nem gyújtottam meg. Tenyeremben óvatosan hempergettem, és jólesően szagolgattam zamatát, mígnem megelégeltem, és parazsatlanul a hamutárca széléhez támasztottam.

H. a konyakosüvegért nyúlt, és töltött belőle, cseppenként, a pohárkákba. Aztán rám emelte az övét. Én is átöleltem ujjaimmal az enyémet.

Miután, szokásunktól eltérően, koccintottunk, eleredt a nyelvem: Mindaz, amit eddig ecsetelt, már-már meglepően halálpontosan és szerfelett szívbe markolóan idézi fel bennem azokat a szavait, amelyeket egy-két éve ejtett rólam. Nevezetesen: Nos, barátom, mindenkor van valahol, és senki sincs, aki arra hivatott, hogy éppen jelenlétét megítélje. Még önnön magának se láthatóak át mindig a helyszínei. Erősködöm: leledzik, aki észrevétlenül, nesztelenül változtatja térségeit. Miközben merő szem, csupa fül, és létét ama dolgoktól kapja, amelyeknél, névtele testvérükként, valamicskét rostokol. Szüntelen változásai kínná alakulnak legbelül, mert gyötri a mindmegannyi egymás, és míg őrli, gyönyörködteti. Ez a gyötrődéssel teli gyönyör a tartalma az életének. Az örömtől rázkódtat a fájdalom, emlegette valamikor ön, mintha búderűt; vagy a titkok homályát és az önsanyargatás verőfényét egyszersmind. Ám mégiscsak szenvedés, hogy olyan nagyon érzi azt is, ami nem ön. Az egyes éppen akkora gyötrelem, mint a sokaság; kínok garmada a különállóságuk, és kínok garmada az összefonódásuk egyaránt. Sanyargatják, tiporják önt állapotaik, sőt elvontságaik is. Éppen úgy, mint az emberi agyrémek, a kor léttelen szüleményei.

Kiszáradt a torkom, mint annak, aki álmában is beszéli tovább, amit kezdett.

Minekutána kortyintottam, aszúságát orvosolva, ezzel végeztem a citátumot: Az ön tekintetében lények, dolgok, gondolatok, álmok, hallucinációk mind-mind teljesen hasonlóak. Szakadatlan egymásba tűnésük ellenére. És emez illanásuk az ön kéjes kínjai és kínzó kéjei. Lát és néz. Szemében ott van az érzés magasztosulása, abban meg tekintetének élessége. Semmit se mellőzhet. Nincs ember, tárgy, fogalom, amit ne fogadna magába. Mintha szemének nem is lenne héja. És egyetlen gondolatát se hessegetheti el azáltal, hogy amit a fejében forgat, az nem is tartozik mind igazán önre. Hisz’ ki-voltában a valahánynak otthont kell kapnia. Ön az, akiben az időnkhöz tartozók egybeszövődnek. Természetesen nem áll egyedül ebben ezen a Földgolyón, mindössze magányába különül vele, miként mindmegannyi bármelyikünkével is ez történhet.

Pihegtem, és nagyon átalltam magam.

H. újfent olyan gyöngédségtől átszőtten hunyorgott rám, mint aki azért nem érzi, hogy szeret, mert szeret. Most azonban némiképp kérdően is: Az én érzetem, semhogy kórjelentésem a szeméről, barátom, hanem tartós élményem itt és most is bennem: változatlanul fölöttébb olyan ő, mint az, amihez hozzáférkőzik, eladdig, amíg ki nem alszik. Minek véljem hát jóformán kedveszegetten fülembe hangoztatott emlékszavait? Olybá-e, miszerint napról napra megforgunk a mennyboltozat alatt? Amit mi, persze, úgy látunk szívesen, hogy az égitestek járnak körül minket, begyakorolt ámulatunkra.

Mily megindító volt H. elméjének ártatlansága! És mindenek iránti várakozása.

Húztam-halasztgattam az időt, mielőtt, valaminő szemérmetesség miatt, illő magyarázatra szántam volna magam.

Ólmos hallgatás után: Azért hurcoltam ide a múltban engem tapintó szavakat, mert azt taglalják, amik, jelenembe érkezvén, nincsenek bennem. És ezeket képtelen lennék rövidebben elénk állítani. A hiányukat. Mármint azt, hogy életem földönfutójává váltam. Nincstelenévé. Az a gyanúm: mindenekelőtt a magamévá. Alkatom halódik, és végéhez közeleg. És amikor maradékába tekint, amit lel, fájdalom. És ez a fájás arra világol, ami gyönyörűséges volt valaha. Akármicsodák is. Mindenek, amik megestek velem. Egykutya: jó élmények voltak-e ezen ők, avagy rossz tapasztalatok. Szemelgetés nélkül s érzik valamennyi. És oly légies alakokban, hogy nem hihetem most: mivoltom alkotórészei lehettek egykoron. És ezáltal azt se, hogy születésem pillanatától kezdve a mindenkori jelen minutumig nem vagyok egyéb, mint ábrándvilága valómnak. Perceneteimben leledzem, amit azonban szakadatlanul keresztül-kasul átjár a fejvesztett ámuldozás lényem álomlátásán, ami meg rémítő hiábavalóval kezd átitatni, mihelyt ébredezem, és attól számítva szemhunyásig tart. Tisztában vagyok vele, hogy önmagának se gyónik szívesen ilyesfélét az ember, kiváltképpen másvalakinek nem, hisz’, létfontosságú meghittsége miatt, telességgel kilátástalan visszhangra lelnie. Ön azért kivétel nekem, mert picinyt még rebbenő körülményem együvé fogható azzal, amit csekély ideje mondott élete összefoglalásaként. Most azt elevenítettem fel, szinte szó szerint, a sajátommal. Amihez, akár az ön nevében is, hozzátehetném: nem az elején látjuk az utat, hanem a végén. Legalábbis azt, ami így-úgy kivehető volt belőle. Azt is csak olyankor, amikor már kizárólag a természet őt bámuló foglyai vagyunk. És senki másé. Eladdig, míg múlandóságunk ki nem apad, és akkor ő szabadlábra bocsát minket önmagába.

Ha jól láttam, H. szemére valaminő, selymesnek ható érzelem fátyla ereszkedett.

Csönd telepedet ránk, morfondírozó.

H. némi tűrés után azzal riogatta el, hogy a jobb kezével megragadta a két pohárkát, ballal meg a konyakos üveget, és átvitte őket egy kicsiny, kerekded, alacsony asztalra, ahol közel a kandalló, amelyben izzó hasábok zsúfolódtak, egymásról már szanaszét rogyadozva.

Alighogy a fotelünkbe süppedtünk, H. odahajolt a piszkavasért, kiemelte tartójából, és beledöfködött vele a zsarátnokba, aztán ráérősen, hangulatát szórakoztatva, takaros kupacba ösztökélte izzó diribdarabjait.

És illatok szálltak elő, gyermekkoriak: sülő gesztenyéből és jól fűtött kályhán ráncosodó almákból. Olybá tűnt, hogy az aromáknak is van emlékük körülöttünk.

Nézegettük egymás arcán a parázs fel-fellobbanását, miközben kipillantgattunk rajtunk túl, az erkély mögötti fákra, kiknek ágain mostantól is türelmesen vastagodott a hó, és már-már hihetetlenül fehérebben.

H. tartójába illesztette a piszkavasat, jóformán elhárítva ezzel a hozzánk tolakodóan visszakéredzkedő csendet.

Utána fogta a konyakosüveget, és töltött belőle, cseppenként csöppentgetve az alig két-háromgyűszűnyi poharakba. Aztán rám emelte az övét. Mire én is átöleltem ujjaimmal az enyémet, és magasra tartottam. Ez alkalommal azonban nem csendítettük össze őket, ennek híján kortyintottunk.

H. heherészve tette le üres pohárkáját: Mennyi, de mennyi cselekmény, nemdebár, barátom!

Csipkelődő derűjét sóhajtozás kísérte, és annak múltával, majdhogynem csak magának beszélve. Lám, lám, tereferénk kizárólag alapeszméinket juttatja a kettőnk világába. Pőrén. Menekítve mindmegannyi cselekményünktől, melyek aprólékos valónkká alakítottak hajdanán minket. Ó, sajgás, hogy nem lehet újonnan testestül-lelkestül igaznak tartani azokat, amik már csak emlékképeinkben történhetnek meg velünk. Talán bátorságosan állíthatjuk: ebből fakad a napi óráinkba csökönyösen vissza-visszasompolygó ködös mélabú, amely arra aggaszt: hová lettek, illetőleg hová lesznek életünk akár silány, akár becses darabjai, kik végtére is életünk argumentumai. Éppen csak imént felhozott emlékezetté? Ő meg pediglen visszavezérel lényünk csupaszságára?

H. legyintett: Ne raktározza elméjébe, barátom, amit itt most összehordtam. Kusza elképzelésekké töppedem mindahány talány előtt, ha színük elé engednek. Én sose lelhetek rá természetes voltukra. Nem ajándékoznak meg vele. És ez, bármily meghökkentő lett légyen is mások szemében, gyönyörködéssel tölt el engem. Az, hogy azok maradnak, amikről nem tudhatom, micsodák. Szűnni nem akaró ámulatomra.

Felkeltem a fotelból, és a facsipkés asztalhoz lépdeltem. Onnan tekintettem ki a parkra. Ereszkedett rá a szürkület. A hópelyhek azonban még kitetszettek belőle, ahogy táncoltak egymással. Rájuk meredtem valamicske ideig. Utána keresni kezdtem a koppantót. A komód lapján feküdt. Lecsippentettem vele a három szál gyertya immáron csak füstölgő kanócát. Csupán a kintről világló esteledés és a kandalló parazsa látatta a szobát.

Kezembe vettem a csiholót, a hamutárcát és a széléhez támasztott szivart. Velük ültem vissza a kicsiny, kerekded asztalhoz.

Rágyújtottam, és pöfékeltem. H. tapintatosan és bizakodással fürkészett engem. Ó, mily megkapó volt szemének hamvassága és óhaja.

És erre én: Amikor legutóbb, tavaszidőn vendégül látott, elejtett, különféle vélekedése közepette, egy olyat, amelyet máig hurcolok magamban. Ha netalán hibátlanul emlékszem rá, akkor az így szólt: Asztalunkon a tárgyak: a gyertyatartó, benne a szövétnekláng, a hamutárca, asztalkendő, piskóta miegymás tartozéka a mozdulatainknak, és ez a teremnyi szoba, különböző alkalmatosságaival, személyünk színpada, amin meg a történetünk a kellék. Jómagunk is járulékok vagyunk itt egymásnak; én az öné, ön meg az enyém.

Miután a hamutárcába oltottam a szivar csutakját: És ha ez így van, márpedig miért ne lehetne így, akkor magára az istenteremtett voltunk cselekményére hol lelünk, és ha találjuk, alkalmasint, hogyan tehetjük láthatóvá, ha igazán előkerül. Jómagam igencsak vonzódom történésem kellékeihez, sőt: ragaszkodom hozzájuk, mert jóllehet nem ásható ki velük az, amit fednek, mégis lényem féltve őrzött emléktárgyai ők. Miként az lesz mostantól a kandalló parazsa, előtte az asztalkánk, az ön arcán a félhomály játszadozása és mögöttünk, kinn a hó változatlan csöndjében a kert.

Tisztában vagyok vele, hogy mily rikító a beszédem, és azzal is: gondolataim folyton-folyvást feleselnek, és képtelenek dűlőre jutni egymással. Persze sose fognak. Ám én ennek ellenére se vagyok hajlandó meseszövésbe burkolni, képzeletábrákkal szemléltetni, amiről nincs közvetlen tudomásom. Mert hát, mondom másképpen, az ábrázolás csak önmagát tárja elénk, tényvallóan azt sosem, amit képviselni igyekszik.

H. válasza: Járjunk egyet, barátom, mielőtt estebédre terítenek. Odakinn megannyi élményével a park, ahogyan már annyiszor, segítségünkre siethet.

Felkerekedtünk, mint akiket a séta sikerrel kecsegtet. Szaporán lépkedtünk, le, a fa-lépcsősoron az előterembe, ahonnan, miután ott H. kalucsnit húzott cipőjére, irhát öltött magára , és evetkekucsmát tett a fejére, kiléptünk a ház teraszára, melynek hamuszín és kékesfehér mészkőlapjait ezúttal vastag hó takarta. Még nem gázoltunk bele, hanem, megbénulva, a csaknem hirtelen elénk táruló, halványuló parkra szegeztük tekintetünket. Mélységesen megdöbbentő volt. A nyugalom látványa. A tűnődő nyugalomé. És a hócsendé.