Négy szín (Kis kvartett)

I. Ha én...!

Ha én egészen finoman/elmondanám, velem mi van... Kezdődött így egy versem a 70-es évek 2. felében, Aranynak ajánlva. Kinevetnének, lenéznének, nyírnának+! Na és? Nem ez történt+? Medvék, madarak, lovak kevertek kétes hírbe. Hányszor mondtam – ha az menne! –, Eliottal, ah, lennék bár...! (A külsődlegesség valami kedvezményezettje. Mondom, nincs tiszta típusban az se. Vitorlástréner hazánkban? Bfüred az nem csak úgy Bfüred stb. Be is fürdet. Rossz vicc.) Maradnak érintőleges élményemlékeim, ahogy pl. a Vigiliában is sorozatoztam: „Saját emlékeimből...” Na, kiéiből? És mégis. Ma reggel, 5 óra tájt, kinyitottam a dubai sporttévét, hátha van női tenisz, de lóverseny volt, az Emírség hatalmas, Anglia és Írország mellett világ-elsője galopplóközpont. Egyszerre eleredtek könnyeim. A 4. futamtól a 7. futamig kifogtam a tegnap esti versenyek közvetítését. Ah, Dubai a világ zsokékrémjét hívja össze mindig, sokan végig ott telelnek. A nagy európai-ázsiai idények előtt magas szintű sport lehetősége. De ez itt nem ismertetősdi. Könnyeim potyogtak, mert méltó körülmények között láthattam viszont az én ismeretlen ismerőseimet, a versenykörülmények – az általam elhagyott fogadási világ (merőben más ily világ, mint az ausztriai, kelet-európai!) – sterilek voltak így, de a nevek, persze, az előretörő új kedvencekkel, tulajdonosok által favorizáltakkal, ugyanazok, kis dél-afrikai, brazil, alig-észak-amerikai mákozással. (Észak-Amerika az ott engedett dopping miatt így duplán más világ.) Hiába is mondanám, nemem mit jelentett, hogy Richard Mullen, Pat Smullen, Willy Supple, Kerrin McEvoy, Royston Ffrench (így írva, ő feketebőrű zsoké), John Murtagh, a régi nagyok közül a Hills-fivérek, sok nagy fogadásom tárgya, Michael Kinane és Llan franco Dettori (egy hongkongi verseny és egy napi tripla eltalálása 1996-ból, hagyom), az idegenebbek, mint Allan Domingos, Emerson Cruz, Stephane Pasquier (ő azért Párizsból), ah, és Teddy O Shea. Lakásomban, nem szakadt szállodák kosz-fertályaiból várost járni menve, de nem a bécsi Pazmaneumból sem, itthon, örök-leghazaibb partjaimról, örvendeztem a sejkek ismerős-kék-fehér színeinek, szurkoltam, néztem a díjátadásokat...

II. S ah, már csak otthonos helyre...

Mottó: Mert hát én se helyettesíthetném se
versben, se prózában, mit mondjak, Keszthelyi
Rezsőt, Ágh Istvánt!

Nincs hát „ha én”. Marad, bár igen hamar meg is halhatok, létezésem, a puszta is hadd bosszantson addig (sokakat?), marad, hogy nekem az irodalom a valós közép úgy, ahogy ló, medve, veréb a fényudvar. De ezt a fényt is hiába söpröm össze, szitálom, kötöm egybe szálait, marad az uralgó, a neuralgó, közzé tett közfelfogás. Amely, persze, semmiféle köznek, igazi közösségnek nem a monolit felfogása, mégis: letörője az egyediségnek, a saját-fontosságoknak, a kis önértékeknek. Itt nincs transzponálás: 35 éve játszott, már 60 klubos, háromligás medve-madár kártyabajnokságunk semmiféle rendszeralkotó hajlamaimról... ha tetszik, mániámról nem tanúskodik. Ezt a francia kaszinó játékot még Szép Ernő is pénzbe játszotta, pár nagy különbözésünk közül az egyik. Magam a ligarendszer őrjítően precíz és igazságos felépítésével, bizony, tudom, csináltam azért valamit. De kinek? Kettőnknek csak – feleségem a forma szerinti, lélek szerinti lebonyolító kártyapartner, az eredményeket a – mit tudom én – Pakula Six, a Martin-Szpéró, a Samu-P-Némó, a Goncsarov-Zazie kluboknak élem át. Ahogy hajnalban ma a zsokékat szépséges és steril környezetben viszontláttam, jégkarzúzásom óta a 6. gyatrán végigaludt, féléber éjszakát követően, fogalmam támadott a valódi másság és tolerancia kérdésköreiben, a kegyelem ajándékait illetően. Örvendeznél ám te, mondtam magamnak, és környezetem túlon is irodalomszociologikus, szurkolói illetőjének, örvendezzek én, hogy forma szerint, prózámmal feltétlenül, na, reménytelenségre és a mérvadó divat általi kirekesztettségre ítélve, mintha semmiféle törvényes írási leszármazottságom nem lenne (Magáé Az Irodalomé), kell itt nekem ide-oda verődnöm, más, még a „Hamlet”-kötetben megfogalmazott dimenziók jegyén, nem személyi aktuálhatalmiakén, nem ám... ld. „Ráomlasz mindenedre, űrnél / tágabb hiányod kiszakad / belőled, és egyszerre felragyog, / ... mi az imént” (tudom, pontatlan idézem magam) „láthatatlan te voltál...” Most már benne ragyog fel, most már ebben. S akkor Dubai! A lovasok, a lovasok zuhogó, sűrű trappban megjöttek, mint Pilinszky mondja, utolérhetetlenem, a csatakos virradatban. Ápoltuk tönkrezúzott vállam, kenőcs, kötés – orvost ma se, megoldódik!! –, jegyzetek még trénerekről is, ah, egy figyelembe alig vett Clive Brittain „idomárom” mily szívforrósító, és a mai magyar irodalmi közterep mely nekem idegen illetőkkel népes... ha eszem van, ezzel nem törődöm, mondom, ki hitte, „a ló” még így lesz ritka otthonaim egyike, bár nem tudok lóul dalolni (W. S.), mégis, ah, ah.

III. „Élve megszűntem?” Nem! Hogy...

Ld. A Tör. Ham.-ból: mindenem elment etc.

BORZASZTÓAZIGAZINEMMONDHATÓÉSEZABORZASZTÓAZIGAZINEMMONDHAT

„Élve megszűntem?” Nem, hogy most házunk csuszamlása fenyegethet,

és erről senkinek sem azt s úgy

mondhatom el, ami nekem ez lett,

kiirtandó indián a bozótban, palesztin lettem általa, sátorlapok

fenyegető pofáncsapásaival: most nőtt fel az élet //SZERÉNY PRÓBÁLÁSOMIG

oda, ahhoz, amit 8 éves korom óta, //MOST NŐTT FEL VÉGRE ÉLETEM

hogy író lennék, próbálok. //MOST VAN MEG AZ AZ EGYETLEN-TUDAT

S több, mint indián, több, mint palesztin, //HOGY NINCSEN REMÉNY, HOGY

a lélek, ah, az úgynevezett lélek //TÖBB KIKELET SOHA+HA KI KELLETETT

– de van! ahogy az irodalom életének is van tudós szakmázata még – kifejezésre képtelen. Bolyongani sem tud, a várost unja, // KÖLTÖZNI.

A könyvek, a megjelenések, ah, a nem kellő jutalmak //AH, EL INNEN!

de még az is, hogy lesz madár, nem lesz madár, //AH, NÁLUNK ŐSIBB LÉNY,

messze lemarad a fizikai fenyegetés mögött, //HOLTODBAN IS TE VÉDJÉL! a normálisnak mondott erőszakhatalom – egy építkezés, történetesen, de ha a szomszéd kigyújtja a lakást, ha // – AH, A LÉLEK! EGY P.FEJEK ÁLTAL gázrobbanás fut végig a jégcsöveken, melyek Kálnoky fagylaltárus jákópingvinjéhez vezetnek a Déli Sarkkör átfúrásával Jakutföldről, minden: már minden az elemi fenyegetés, már //EGYRE P.-N RÚGHATÓ P!

nem tudok mosolyogni, és ezt éreztem, kihúzott telefonnal, azzal, hogy ne legyen több madár – ah, vicc, hogy túl emberféle lett, és azért nem, nem, ez történt meg, és már csak az remélhető, ténylegesen nem, úgy mégsem. De, ég, büntess shakespeare-i pátoszoddal, mondd, hogy basszus, fiam! ha szavad megszeged, s emberre és ember javára vágyol, mint Pascal – mit, Pascal! –, ne is óhajogj elő szobádból! (S ha, ha!)

IV. „Nem altisztkutatás”

Pethő Bertalannak és Báger Gusztávnak

Az aktualitás, durvaság lenne azt mondani, altisztrangkutatás, nem, sőt, igen sokra lehet vinni vele erkölcsiek látszatával és a gyakorlatban. Mégis azt mondom: nyilván tévedés, ha – barátaim! – bárki azt mondaná, Beckett, Wittgenstein, Duchamp etcetere-ra, picinyt többre van felfújva, nem, nincs, ez így reális, legföljebb eredményeik fejlesztendők. Ama helyeken viszont, ahol igen sokaknak, nagy érdemben s rangban, valós semmi köze nem lett a művészet jövőjének fejlesztéséhez – mondom ezt, mint egy aktivista izmusos, Kassák, mit tudom én, a franciák, olaszok, anno –, s ahol általános-politikum lett a mérvadó térillat, no, persze, örökké virul a tavasz a legnagyobb ridegülésekben és kavalkádok durváin, és másképp is mondható ez, az eredményekkel elégedettnek lehet lenni. Nem, hogy a Jókai-féle Ráby Matyó bátyó példája lenne mérválló, hogy négyféle a magyar, a József-hívő modernek, a József-nyaló opportunusok, a vármegyei rendesek, a vármegyei korruptok, nem 4-jén is a végletek megszűntek, titkon vagy nyilvánvalóan, ezt Ti tudjátok, barátaim. Épp a polarizálás vulgárisa teszi ezt! Egy megcsuszamlással fenyegető ház előhozza-e a kérdést: hát miért építkeznek ott? Nem. Bizony, bárhogy elátkozom, építkezni kell. Ez az egyik véglet. A másik: az abszolutizált művész-személyiség, sors stb. Az sincs. Réteg rétegen mutatkozik, keresztül, ez a poszt-posztmodernen túli. Zénón, nem mozgás nincs, nem! Semmi konkrét nem jöhet létre elvi alapon! Durván igenis létezik anyag, de egyetlen pontból sem hozható létre semmi, sehanyadolásos – 3/5, 127/491 sem jó pl. –; és mindez azt a teret adja, mely mi vagyunk, gondolkodásunk, s így tovább. A tér, terünk, ha az magunk vagyunk, nagyon magunk vagyunk, e-társast.

Ijesztő! Mily kevés időm van...

Lermontovnak és Szabó Lőrincnek

Ijesztő! Mily kevés időm van,
hogy élhessem, a Semmi Se
teljeséhez! Hogy e-valóban
hibátlan legyen lényege

minden órámnak és napomnak!
Ne történjék semmi! Se engem
semmi „külön” ne érdekeljen,
fazék ha, hírharang ha kongat:

több, mint hívság! Érdektelen;
nem érdekem se a jelenből
a „levő” fejlemény, se ebből
– mint dől el – semmi ne velem!

Megvan rejtek üzenetével
egy-egy hajdani, tudhatom,
miért? elhagyott tét, hevével
átfűti semmilyen-valóm:

lovak jönnek, ember nevek,
nem játék medvék, verebek:
ügyeim lekattogtatója,
kit Már Sem Létezője óvna,

– az legyen, ami Nem lehet –
– Még hogy csakugyan érdekelne
műrend, elmélet, rózsalelke
– – – Ez is itt: csak gyalázatomra!

„Pót” II+

Egész nap itthon vagyok, mégis, már
péntek fél egy múlt, ráadásul péntek,
mégis a postáson kell gondolkoznom: jön-e?
átaludtam netán, karszékben bóbiskolva?
Hatodik éjszakája nem alszom rendesen,
elzúzott vállam, lassan javuló karom
okán. Vagy – fél kézzel írva – átgépeltem
csöngetését?

Vagy azt mondom közelimnek: mégis

a totális, a globális az élhetőbb. Nem
telefonálok! Mert, íme, ma háromszor
próbálkoztam, még szeretettel is elébb,
bár muszájból, és kétszer elnézésem
kéri a mobil, harmadján a megadott vonalas
készülék üz. rögz.-jére mondok épp
csak tanúsító üzenetet, „én igyekszem!”
– de felhívható nem vagyok, negyedszer kell
majd. Ám ugyanez van: csak a legméltóbbságokról
írni, a legfinomabb szemcsézettség minden
szitán átpereg, semmi mód, reáliákkal végképp
nem éltet. Vagyis az élet durvájábbját – van
ilyen szó? – kell vállalnom, hogy a finomabbját

írhassam

csak. Nem célszerűbb rögtön

a középarányos?

De hogy csak ez legyen?! ... is... stb.

kétes.

De főleg annyira sok már nekem a vágyott

semmihez képest, hogy nem is baj: feledgetem részeit.
(Elvesztem egészen. Ráomlok önmagámra, űrnél... jobb híján legjobb.)

Végül nincs...

Végül nincs véleményem semmiről,
olyan intenzíven éltem,
így csak azt nem csinálva lehet,
amiről hogy lehetne véleményem.
Ha nincs, ha meg sem áll, hogy ki se dől
– próbálatlan mégis hogyan lett volna,
hogy se véleményem, se a „tehet,
amit akar, könnyen intenzív ő!” –, nem
lennék olyan intenzíven vélemény csak,
magam, a vélemény, ismétlem egyre,
ami „rosszat” gondolok, de nem élem:
megrémültem minap, milyen kevés
időm van talán, hogy velem tegye
leghívebbjeit a Semmittevés.
Válogatós, nem tisztességes, ily vágy,
melynek a történésből az az érvény,
ami, ha régiesen, engem elhagy,
másképp, semmi nem hogy „nem érdekel”,
de védene, hogy „a szarnak se kell”,
mármint a történésbe-bevonódás,
ah, a nyűtt bot, mely mintha már lett vón más,
de – és ez az a szent ijedelem,
hogy „történik – ne velem.
Még a „töredékhamletem”
kiteljesítette így két felem.

ami végül van

179 vagy 181 fok,
ne legyen, hogy elereszt, ne, hogy megfog,
ne, „kapálóznom kelljen ellene”,
mondjon le magáról, en-szelleme
ez legyen, így járjon át, mint honát
csak abban lelheti, hogy át... meg át...
és ahogy ebben magamat-felejtve
végre érzékelem: csak visszasejtve
legyen, amiben állt,
de ne azt hozza, amit mások annyit
megéltek már, vagy sem, halált
ne! legyen! de ne legyen állaga
velem, ez az, történjék mint maga!!

IX. „Ottlik”

Itt most: sok mindenről, s túl sokról is talán. Igen, az Iskola... nem tartja úgy-és-azt a pozícióját, ahogyan-és-oda megtették. De kik? Nem mi pl. Keserű Ilonával, nem a legkorábbi ottlikisták tettük etalonná a regényt, Ottlik nevezett hazai-vízjel és örök-emberkapcsolat művét, etalonná a fejlemények politikás színpadán. E színpadon a regény (továbbiakban is a tárgyalt mű) alól kiszaladt a mintegy összeesküvő-titkos egyetértés talaja, nem maradhatott a mű éltető, vízjel-és-kapcsolat jegy s kötés egy mégis vitathatatlanul szabad (bár önmagában önmagával vitázó érzületileg csúnyáskodó stb.) világban, közegben. A külföldi siker elmaradása eleve azt sugallta: ált. emberi műről van szó, nem-keletjuropp kuriózumról, nem összekacsintásról, netán erődjegyű, erősködő, urambocsá, lehet, megcélzott nemzetköziségében is erős munkáról. Ottlik regénye besorol Ottlik egyéb, szintén kimagasló prózavonulatába (Hajnali háztetők, a kicsit lenézett mű a teoretikusoknál!?, Próza, remeklés, de kicsit zacskócska-cukor, kicsit járulék kvintesszenciája egy valóban nemes ember eszméinek).

Nem véletlen, hogy nálunk az Ottlik által rajongó kritikával szeretett Evelyn Waugh nem volt használható semmire. Virginia Woolf, remélem, nem divatunk marad (7. regényének is leszek fordítója, nem tudom, az örök érték naszcenz módon miért lehetne nálunk épp ma aktuális; vagy a legrégibb, netán a legújabb Ottlik-hívőség jegyében épp?). S befejezésül.

Hogy a magyar irodalom az utóbbi 25-30 évben innen-oda lépett volna az örök értékek skáláján, kétlem. Jó propagandája lett kiváló szerzők jóvoltából is, nem vitás. Ellenben magam itt egy elméleti kérdést próbáltam csak érinteni. Ottlik azokkal az írói, szellemi erényeivel, melyeket az őt lobogóvá tűzők nem tartottak, nem tartanak elemien fontosnak, „hangulatképeknek” minősítenek le talán a Nagy Nóvumok állítólagossága mellett, líraiságoknak... ezekkel az abszolútumaival Ottlik (nem vitás: az aktuális világirodalmi szellem számára is eléggé érdektelenül) ugyanott áll, ahol – gondolom – mi jó néhányan annakidején láttuk, amiért rajongva szerettük őt. Az én prózairodalmamat Ottlik sosem kedvelte igazán, holott atyai barátom volt. Kénytelen vagyok a mestereim társaságát – Ottlikot s a Többieket – stabil állásokat elfoglaló hősöknek tekinteni, míg mi, engem is beleértve, kalandosan mocorgunk. De ha verset idézek magamban, hát Pilinszkyét, nem a magamét. Ó, bár a porban lábnyomuk... mint Weöres a régi-régi szupernagyokról, Shakespeare stb – nem lehetnék, mert (még ha Szentkuthyt, egyik igazi jelesünket is még, idevesszük) nem a közelmúlt óriásainak nyomdokain halad a mai irodalom. Való igaz, a magyar irodalomnak újabban „történetei” vannak, nem annyira története lett. Hiszen itt áll csekélységem, aki Illyés költészetének kedvelője, Szabó Lőrinccel ismerkedőn bátorodva... és Szép Ernő költészetének vélt vil. irod. rangjával végképp egyedül állva. S bizony, Mészöly Miklóst jócskán Mándy és Ottlik mögött látom, Nemes Nagyot, ha kevesebb abszolútummal is, pontosan Pilinszky mellett. Weöres felülmúlhatatlanságát igencsak csorbítja, holdjaként, valami hideg elem, fordítottjaként annak, ahogy Szép Ernőnél az elemi emberit látom. S a többi. (De a ma magasztalt próza fele nem lírából jött-e?!)

Egy megjegyzés: magam sosem íróként, nem a saját munkáimat ért (vélt?) sérelem jegyében beszéltem vissza az elméletezőknek. Hanem mert íróságom mellett elméletező vagyok szegről-másról én is. Itt sem fejezhettem be írásom más módján. E kilencedek éppúgy hangok, mint leadott köteles-részek hát. A mai elméletiség tudós híja, hogy pl. egy Erdély Miklóst kihagy, eleve az ideogrammát etc. Bajai azonban örökletesek, bár neók is.

2006 jan/febr.