Árnyarany

Vörösen hullámzol az ég alján.
Nézlek –
legszívesebben megszüntetnélek.
Hosszan utaztál a szélsodorban, bizonyára,
élethossziglan;
siklottal sápadtan a hullámezüstben,
míg megérkeztél.

Éjszakánként fakókék fátylakban pompázva
lépegetsz az álombéli vízen,
miközben én még mindig „vakon”
reménykedem, valójában
egy „másik”...
De az a „másik” is
csak ugyanaz volt, s tükörképe is
ugyanarra a halál felé
lépegető öregasszonyra emlékeztetett.

A kert üres. A palánk deszkáján
hosszúkás árny úszik, hallgatag;
egyik fele színarany, a másiknak
valójában nincs színe.

Széles völgyeim mélyén hűlt helyed
megmarad:
asszonyszín légmozgás, karcsú nyárfa-
illat;
átmenet voltál a haldoklás és a halhatatlanság
végletes becsvágyai között.

A völgy felé

Asszonyi csontok a parketta alatt.
Hogy ragyognak szenvedélyeink!
Mennyi táncos, összefonódva, testbeszéd:
megannyi muzsikáló violin-kulcs-csont.

Élni egyre. Kifakult
daguerrotípiák csúsznak a múlt
papírdarálója felé.

Titkos vágyak, estszürke ég:
mennyi perc!
Egy nagy könyv egymást követő lapjai,
(melyet nem olvas senki).
És mennyi könny! Irgalmas délutánok.
Rezignáció és könyvek:
a végére ez maradt.

Íme, meglelted hazádat.
Bársonypuha stressz, a vissza-visszatérő túleről-
tetések, sok régi pszichológiai trükk;
egyre erőtlenebb kiborulásaid, végül az
állott, savanykás illat bőrödön,
míg csönd nem támad
(„ismerős” csönd, melynél csupán az
esélytelenség lassú megszokása
fülsiketítőbb).

Szikkadt fények az égen. Kék és sárga.
Itt nyugszik az összes, barátom, a parketta
alatt, mind,
asszonyi csontfolyó: csillogó zúgás,
mely ideig-óráig elnyomja a légvételek
makacs neszét.

Kényszer, tehát szenvedély

Vár állott, most kőhalom –
de csak álmodom.
Rejtvényként őriz az éj, mindösszesen
két szó: „Őrizni magányod.”

Ami azt illeti, hosszú nap volt,
nehéz feledni;
az alkony fájdalmas, vastag hártya most,
amint a reggel fájdalmas, ezüstfehér
hártya lesz...
Bármerre indulsz majd, előtted kanyarog utad.

Mint egy sötét, idegen bolygó,
vonzottál sokáig,
pedig menni lett volna jó.

*

(Az esti tónál, a parton végül
megálltam.
Hallgatag hattyú úszott, lassan,
látszólag szabadon;
nem szólt, nem is álmodott.
Titkos aranyútján metszette
magányod.)

Kinek az ünnepe

Világos, mint egy kerti szék,
kakukkos vére ömlik:
reggel van.
Védtelen arcokba fehéren
nő a fény.

A kerítés mellett fecskefű nő és
némi gyom, kevés céllal...
A levegőben sóvár szelek köpenyei.
Deszkagyűrű a kölső körben: sötét és
egyre titokzatosabb.

Fenyőrigó ül az ablak vágyszögében.
A földben hőjáték: romló
rétegek, szótlan kavicsok.
A csönd sohasem alszik. Milyen
hangszerre vonják végül szíveinket?
De távol a befejezés.

*

(Végszónak némi kurta zaj: néhány vak,
ébredő bogár.)

Emlék mind; éget

Olvasólámpa festi fehérre
a falat. Vak este, mely körbe-
foglalja a fényt:
fekete gyűrű Isten ujján.
A kertre lassanként „hideg” alkony terül
(egy bodzaág kivétel csupán, melyet még
éppen elér a lámpafény).

A fölszínen új nemzedék tenyészik.
Hadd tenyésszen.
Az idő végül úgyis egymáshoz illeszti a
dolgokat: egymáshoz rendezi
az összes részletet.
Elnyeri helyét a gyermekkor, az ifjúság;
s csak az hallgat, amiről
nem lehet beszélni, ami már régen
fájdalommá szervült.

Ősz gyűlik a teraszon.
Vörös este – vagy inkább egy másik este
emléke?
Bármivel találkozol, minden
ismerős már és hideg:
nehéz elgondolni, hogy a mélyben, a gyökér-
csöndben még létezhet bármi,
ami nélküled álmodik.

Folyamatos sajgás, kődarab, figyelmes.
Hallgat a tekintet helyén... De csitt!
Összetartani a mozdulatokat,
amíg lehet.

Új bekezdés. Ragyogva bukik a
Nap, s nyomában vörösen megárad
a kert (legalábbis megmerítkezik a vörös
egy régebbi érzésében)...
A bodzagyökér a kerítés tövénél a mélybe tör,
a mályva ágai ellenkezőleg,
fölfelé mutatnak.
Vajon honnan érzik, merre nőjenek? Hol
laknak a csillagok? Honnan „tudják”?
De túl sok a következtetés: megannyi jéghideg,
leszúrt bot, halott és gyűlöletes.

Érzékelésem körülfogja a teraszt,
mint pohár teste a vizet.
Ülni és befogadni a színeket, amíg lehet.
A felhők a magasban új árnyakkal
játszanak, új halottakkal, szélsodortat-
ván; az első csillag fehéren megmutatkozik,
sápadt és illatos, mint egy
búcsúzó virág.

Így szemlélődve lassan magam mögött hagyom
a fényt. Amint elhagyott megannyi más...
Az este elhagyja az estét, a kövekben
lecsillapodik a vér. Az egyik felhő a másikat
lassan beéri – holnap esni fog.

Vajon ki ébred föl ágyunkban, amikor meghalunk?
És ki csillan meg a falevelekben? Ki
érzékeli a ma esti szelet?
Korábban lefelé nőttek az árnyak,
a föld hidege ellenkezőleg, többnyire
felemelt...
De az éjbe a fényt, bárhogy is reményli,
a sötétbe senki nem kíséri el.