Már késő este lehetett; égett a villany a fürdőszobában. Igaz, nappal sem jutott be túl sok fény, mert Anya bemázolta festékkel az ablakot. Állandóan csinosítani akarta az otthont a semmiből. Otthon... Egészen más képet látok magam előtt e szó hallatán, mint amilyen megjelenik emlékeimben az Orgona utcai házról. Bús színárnyalatok, sok-sok fa, fény, kandallóban lobogó, meleg tűz. A mi házunkból minden hiányzott. Gyermekként óriásinak tetszett, s belül mindig sötét volt és hűvös. Nem szerettem bent lenni... Érezni lehetett az előző tulajdonosok életének szagát, mely sűrűn áramlott a szobák levegőjébe, a régi padlásról, a vályogfalak közül. Gyermeki fantáziámmal néha láttam is, amint az idős asszony, aki eladta nekünk a kúriát, bent üldögél a kamrából átalakított konyha különös félhomályában. Mindig viszolyogtam az özvegy nénitől, aki fekete tulipánokat ültetett a virágoskertbe. Én azelőtt sosem láttam ilyen színű virágot. Anya azt mondta, hogy ezek nemesített növények, és a néni Hollandiából hozatta a hagymákat. Ha valakinek gyönyörű piros és sárga tulipánok nyílnak a háza előtt, miért hozat drága áron feketét? Pont olyan színűt, mint a néni ruhája és szeme...

Az udvart nagyon szerettem. Hatalmas tündérkert óriás diófákkal, birsekkel. S az a magas fenyő a ház előtt. Csak a húgomé meg az enyém volt az egész birodalom, az év minden napján. Nyáron egészen későig ülhettünk kint, a szőlőlugas alatt, s néztük a csillagokkal teleaggatott feketeséget.

Akkor is ilyen csillagfényes éjszaka lehetett; ugyanúgy megborzongtam, ahogyan a messzi, tiszta ég látványától szoktam. Anya a zuhanyrózsát takarította; én a háta mögül figyeltem őt. Lehajolt, teljesen bele a nem túl tágas, sárgás színű kádba. A feje egész piros lett, beleszállhatott a vér. Idegesen, zavartan mondott valamit Apáról; talán azt, hogy még mindig nincs itthon. Vagy már megint. Remegő kézzel dörzsölte a csapot; közben a kád alján különös, babarózsaszín hab keletkezett. Emlékszem a bojler zúgására, a nyitott fürdőszobaajtóra, melyen túl Mama szobája feketéllett. Mindezekben, meg a lámpa erős, sárga fényében bujkált valami aggasztó. Sajnálattal és félelemmel figyeltem Anyát, s a habot, mely szinte teljesen ellepte a kádat. Visszagondolva már-már törvényszerűnek tűnik, ami ezt követően egy pillanat alatt történt. Megcsúszott, s fejjel lefelé beleesett a rózsaszín anyagba. A szörnyű hörgés, amint megpróbál lélegezni, de csupán a hab áramlik légcsövébe, s az összecsukló test látványa... Én csak álltam, mint aki nem tehet semmit, mint akinek nincs beleszólása, ereje, nagysága...

Még csak késztetést sem éreztem, hogy megmozduljak, bár úgy rémlik, mintha kiáltoztam volna: „Segítség, meghal az anyukám! Valaki segítsen!” A válasz rekedtes, távoli hang formájában érkezett: „Hagyd, kicsim, Anya már meghalt.” Először úgy tűnt, ő mondja ezt a kád mélyéről, később inkább olyan volt, mintha Mama szólna a sötétből, s ezért a tárgyilagos, megmásíthatatlan kijelentéséért gyűlölni kezdtem őt.

*

Egy kicsi, tiszta falucskában éltünk. Végre nyugalom vett körül és világosság.

Faluszéli házban laktunk, a kert végéből már csak a határt lehetett látni. Ha végigmentünk az utcán, a kis vasútállomáshoz értünk, ahol nap mint nap piros vonatok haladtak át. Zajuk nem zavart, megszoktam. Többnyire sütött a nap, s az emberek biciklin közlekedtek. Úgy tettek, mintha mindig is ismertek volna, s mosolyogva integettek felém, ahányszor a kapunkból nézegettem őket. Aprócska házunk bejáratához lépcső vezetett, s az előszobánk egyik fala csupa zöld színű üvegkockából állt. Ettől vált kunyhónk mesebelivé.

Amikor esett, ezeken a zöld üvegeken át néztük a világot, néha csak kettesben Anyával, de olykor Tatával is. Pista Tata segíteni jött, azt mondta, kell a férfi a házhoz, ha egy nő egyedülálló, ráadásul gyermeket vár. Amikor a húgom megszületett, és Apáról senki sem tudta, hol van, Tata odaköltözött hozzánk az Orgona utcai házba. Sokat dolgozott, s este, amikor hazaért, nekem adta a madárlátta kenyeret; akármilyen száraz volt, mindig azt kértem vacsora helyett. Aztán bement elringatni a folyton nyugtalan, beteges húgomat. Szomorú és messze szálló dalánál pihentünk mindannyian.

A kitartó hitet és a nyugalmat jelentette számomra később is: velem volt, amikor megszületett a lányom. Gyönyörű-szomorú gyermek lett Anna, s az évek hihetetlen gyorsasággal rohantak érkezése után. Az ő fekete szemében a mindentudás különös, fájdalmas fénye derengett. Az első években megdöbbentett maga körül mindenkit: jóval idő előtt tanult meg beszélni, járni, írni és olvasni. Mindezek hallatára egy napon ismerősök jöttek hozzánk a régi falunkból. Elárasztották a házat, nálunk laktak, nyugtalan zajt hoztak. Szét akarták szedni Annát, aki soha, egyszer sem mosolygott. Egyedül állt az emberkavalkádban, mindig ugyanazzal a sápadt, komoly kifejezéssel az arcán. Tudtam, hogy gyűlölik őt, s tudtam, hogy bántani fogják.

*

Végül bementem. Az ajtó résnyire nyitva maradt mögöttem; talán ettől vagy a falak mentazöld színétől éreztem magam olyan nyugodtnak. A szoba kicsi volt, épphogy elfért benne a halálfehér lepedővel borított ágy, mely az ajtóval szemközti fal irányába enyhén lejtett. Ráfeküdtem, s különös, de nem zavart, hogy a fejem lejjebb kerül, mint a lábam. Vártam az elalvást.

Anya belépett, arcán őszi mosolyt hozott, letérdepelt, és megsimogatta a fejem. Csendben búcsúztunk.

Aztán hirtelen megtört a nyugalom: tágra nyílt az ajtó. Apát láttam mosolygó, megpüffedt arccal. Be akart jönni hozzám, de azok nem engedték. Végül elvitték őt, és bezárták az ajtót.

*

Úgy éreztem, vissza kell mennem. A levegő hideg volt, az ég pedig olyan sötét, mint borús éjszakákon szokott. Az Orgona utca csendje újra körülvett, a fák árnyékai nem változtak semmit. Elértem a gödörig, amely az utca és egykori házunk között tátongott. Gyermekként mindig féltem egyedül végigmenni itt. A kapuhoz vezető, apró járdaköveket benőtte a fű; meztelen csigák csúszkáltak mindenütt.

Bementem a kapun, fel a lépcsőn. A kert kihaltan, kopáran hallgatott. Meg akartam nézni a kedves mogyorófámat; régen mindig ahhoz menekültem, ha bántottak, de most a sötétség eltakarta előlem. Hátra mentem a bejárathoz; az ajtót nyitva találtam. A villany nem működött, a házban már évek óta nem járt senki sem.

Benyitottam Mama szobájába. Minden úgy volt még, ahogy otthagytuk. A sötétben kirajzolódtak a vitrines szekrény körvonalai, s lassan felsejlett a szőnyeg mintázata is. Soha nem szerettem ezt a szobát.

Lenyomtam a fürdőszoba ajtajának nehéz kilincsét. Bentről áradt a hideg, mindenhol pókok, pókhálók lógtak. Álltam az ajtóban egy ideig, majd elindultam a kád felé. Sárga volt és poros. Hirtelen csótányok másztak elő a lefolyóból, és elárasztottak mindent.

*

Azt hiszem, tavasszal történt. Előrementem a virágoskertbe, a rügyező mogyorófa mellé. Egyedül akartam lenni.

A járdán állt egy fekete, régi típusú magnókészülék. Vártam. Egyszer csak valami halk zene szűrődött át az öreg magnó hangfalán, majd tárgyilagos, mély, markáns férfihang. A készülék recsegett-ropogott; olyan volt, mint egy dokumentumfilm a tévében, csak épp a képeket nem láttam.

A férfi Apáról beszélt, Apáról, akit nem sokkal azelőtt temettünk el. Felsorolta pontról pontra, mit csinált életében, mi mindent tett, ami miatt elítélhető. Úgy tűnt, mintha egy háborús bűnös vádiratából hallanék részleteket. A fiatalkori csavargásaival kezdődött a lista. Aztán a kissé gépies hang felidézett mindent, amit velünk tett. Az éjszakákat, a cserbenhagyásokat, a hazugságokat. Különös volt ezt így összegyűjtve, mástól hallani. Pedig én már eltemettem őt...

Azt hittem, a kazetta lassan lejár. Tévedtem. A hang tovább folytatta, s én alig fogtam fel, amit hallottam: rablás, vesztegetés, mindenféle titkos ügyletek, emberölés. Zúgott a fejem, s nem értettem, hogy a hangfelvételen miért tüntetik fel az emberiség egyik legnagyobb gonosztevőjeként Apát... Lélekszakadva rohantam be a konyhába. Ordítva-sírva kérdeztem Anyától és Mamától, hogy mi igaz; s hogyha minden, miért nem tudtam, kicsoda Apa? Ők kérdőn néztek egymásra, aztán csak bólintottak feladóan, szomorún. Talán védték még magukat vádaskodásaimtól egy-két szóval. Azt mondták, csak meg akartak kímélni. Aztán megfordultak, s Mama hosszú, babarózsaszín lepedőt tekert Anya köré.

*

Anya sovány volt és mindig ideges. Hazafelé mentünk, a hídon eszébe jutott, hogy a boltban felejtett valamit. Kért, hogy maradjak addig a húgommal, hogy vigyázzak rá, amíg ő visszajön. Aztán sápadtan elfutott.

A húgom fehér járókában ült, majdnem pucéran, pedig szemetelt az eső. Lassan haladt előttem, s én már alig-alig néztem rá. Hatéves múltam akkor; szerettem képzelődni. Élveztem, ahogy elmosódik minden éles vonal körülöttem, s a végén nincs más, csak halvány foltok, belőlük pedig az én világom. Azon a borús napon épp egy kedves tündérke volt a vendégem a Másik Világból, s kedvesen cseverészett velem. Repült, kacagott, aztán csendben átlibbent a híd alatt. Kíváncsian, vágyakozva hajoltam utána, de csak a húgom pici, hófehér testét láttam kicsúszni a korlát alatt.

Nem is csobbant, amikor elnyelte a szürke folyó.

*

Nem tudom, hogy lement-e már a nap, vagy csak a vihartól lett olyan sötét. Nagyokat villámlott, s a kicsi szoba ablakain végigfolyt az esővíz. A húgommal egy-egy rossz díványon feküdtünk; néztük a tévét.

Aztán Apa rontott be az ajtón. A régi, szürkéskék halászkalapját viselte; teljesen átázott. Vörös arca megremegett, amikor kissé a falnak ütődött. Sűrű szemöldöke összeráncoltan árnyékolta hunyorgó, tompán figyelő szemeit. Összeszedte erejét, s nehéz, dübörgő léptekkel indult húgom felé. Lehajolt hozzá. Elmagyarázta, hogy szereti őt, hogy nem szabad hinni nekem és Anyának, mert becsapjuk, mert hazudunk róla. Sokszor ismételte ugyanazokat a szavakat, mint aki elfelejtette, amit már kimondott egyszer. Rászóltam, hogy hagyja abba. Vad dühvel nézett rám, a feje imbolygott kissé. Elindult felém. A díványon ültem, s a falhoz lapultam. Mondtam, hogy menjen el, hogy nincs joga idejönni. A tenyere nagy volt és súlyos; életemben először megütött. Aztán újból meg újból lendítette a kezét.

Anya kiszaladt a konyhából, és rákiáltott Apára. Ő pedig megragadta Anyát, s végigvonszolta a házon. A lámpafénynél nyakához szorította a kést.

*

Mama kreol bőrű, dús, sötét hajú asszony volt, homloka közepén egy kék anyajeggyel. Fekete, apró szemeiben szúrós fény. Sárgás, bütykös ujjai mindig megkarcolták a lábam, amikor gyermekkoromban öltöztetett. Együtt aludtunk egy ideig, s ő tanított meg imádkozni is. Különös, de vallásossága is inkább babonából, szertartásból táplálkozott. Ijesztő, érdekes történeteket mesélt a lezuhanó szentképekről, ördögökről, álmokról. Igen, mindig nagy jelentőséget tulajdonított az álmainak; azt mondta, megtudja belőlük azt, ha valaki meghal.

Akkor éjjel csak ketten voltunk az Orgona utcai házban. Betegeskedett már egy ideje; csodálkoztam, hogy hirtelen mennyi ereje lett. Leültetett magával szembe a földre, s komolyan nézett rám. A telihold fénye majdnem egészen megvilágította a szobát. Mama mély, halk hangon dünnyögött valamit, behunyta szemét, jobbra-balra imbolygott. Aztán a ritmusos mormolás egyre hangosabbá és hangosabbá vált. Felemelte kezeit, szinte teljesen felegyenesedett. Valami különös, rítusos táncot lejtett. Először féltem, de a furcsa dallam egyre erősödött, betódult fülembe, s egészen átjárt. Testem mozogni kezdett ritmusára, s már azt csináltam, amit ő. Egyre vadabbul forgott minden, aztán csend lett.

Amikor kinyitottam a szemem, megláttam Mama élettelen testét a homályban.

Először minden olyan távolinak tűnt.