A harmadik év utolsó napján, mikor már mindenki tudta, hogy átengedték, és a végzősök véreres szemekkel, másnaposan jártak be hányásfoltos öltönyökben és kosztümökben parádézni, mi, a ‘99/zérózéró 3béje már azon törtük az agyunkat, hogy vajon ma este ki kivel, hogyan és miért, miközben klasszikus muzsikák szólnak a legújabb slágerekkel vegyítve, a kocsmát ellepi majd a cigarettafüst, és a csocsó meg a biliárd puffogása olykor még a beszélgetéseket is túlzajongja.

Szerettük ezt az érzést. Közösségi élmény, vagy nevezd, aminek akarod: mint egy törzs, amely túlélte a tél minden viszontagságát, és most kifesti magát, a férfi-, és nőtagok szemrevételezik egymást, hogy belevessék magukat az Első Tavaszi Nap Ünnepébe.

Az utolsó előtti kicsengetés: a következő órán a negyedikesek dananászva végig fognak trappolni kedvenc iskolájuk minden egyes zegzugán, némelyik pityereg majd, de a legtöbb olyan fásult és macskajajos lesz, hogy fel sem fogják majd, mi az isten történik velük. Meleg van: talán ma is elszédül valamelyikőjük, mint ahogyan tavaly és tavalyelőtt is történt: magába omlott, mint egy hervadó virágszál, az osztály nélküli tanárok kivonszolták a menetből, némelyük arcán látszott az elégtétel keserű mosolya, mások valóban aggódtak, és parfümszaggal legyezgették. A többiek mennek tovább, mint a birkák, alig várják már, hogy hazaérjenek, aludjanak néhány órát, aztán újult erővel vessék magukat az éjszakai életbe: valószínűleg mi is össze fogunk futni velük.

Belépek a fiúvécébe, és a szokásosnál is kellemetlenebb bűz fogad, amit még a dupla adag fertőtlenítő sem volt képes elnyomni: az egyik díszpéldány éppen epét öklendez a piszoárba.

– Hello... – mondom neki, elnyomva egy mosolyt.

– Szász... – recsegi.

Gondolom, nem akar haldoklás közben a farkammal szemezni, így inkább bemegyek egy fülkébe. Közben olyan hangokat produkál, hogy még az én gyomrom is belerándul Aztán mond valamit.

– Tessék?

– Azt kérdeztem... köh köh... hogy van az öcséd?

Miért van az, hogy az emberek úgy érzik, udvariasnak és érdeklődőnek kell lenniük a leghülyébb helyzetben is? Rossz nevelés?

– Az öcsém? Azt hiszem, jól. Ja, reggel még frankó volt a széklete.

Az epe újabb hulláma fröccsen a piszoár porcelánjára.

Az öcsém. A néhány hetes öcsém. Akivel minden elkezdődik.

Aznap éjjel, az egésznek talán a leges-legelején, az egész ház csecsemősírástól harsogott. Apám – aki tanár egy másik suliban, ezzel is bizonyítván, hogy nem szorulok rá a tanárgyerek-létből származó protekcióra – nehezen viselte, nem volt hozzászokva, hogy bármi is megzavarja a kerek nyolcórás alvásciklusát. Legtöbbször ilyenkor, amíg anya a kicsivel törődött, a konyhában ücsörgött véreres szemekkel, úgy tett, mintha olvasna – Kunderát, Marquezt, Burgesst, Viant és egyéb pszeudo-értelmiségi holmikat – de közben majd’ ledőlt a székről, fél agyát odaadta volna egy másodperc álomért, csaknem remegett egész testében, mint egy elvonási tünetektől szenvedő heroinista.

Ez az éjjel is valami ilyesminek indult: sírás, ücsörgés a konyhában, és csitítgatás kora hajnalig, amíg a kicsi el nem alszik végre és így mi is kapunk némi nyugalmat. El is kezdődött: sírás, teli torokból. Aztán nem követte semmi. Sem ajtónyikorgás, sem puffogó léptek zaja, sem mormogás; semmi. Mintha az űrben sírt volna. Én felébredtem rá, de valahogy mégsem: hevertem az ágyamban, vártam, hogy szüleim szobájának lakói kijöjjenek és tegyék a dolgukat, de megmoccanni képtelen voltam. Nyár eleje: élveztem a tudatot, hogy reggel nem kell fölkelni, hogy álhatók másnap estig, semmiféle felelősség terhe nem nyomja vállamat. Így szinte transzba esve bámultam a sötétbe, füleltem a zajokat, de mégis közelebb álltam az álomhoz, mint az ébrenléthez.

Nagyon sokáig nem történt semmi, aztán csend lett.

A kicsi elaludt.

Örökre.

Az egész végeztével nem siettem haza ebédelni, hanem a többiekkel tartottam, hogy bemelegítésképpen megigyunk egy kávét, elszívjunk pár szál cigit, és mindenféle ezerszer elmesélt sztorikkal anekdotázgassunk. Néha untam a dolgot, de aznap egészen jólesett: mindenki felszabadult. Tényleg szabadult – úgy ülnek a kerthelységben, mint a nap hősei, némi gonoszkodással azt is mondhatnám, eszembe jutott a kedves mondat: „King For a Day, Fool For a Liftime”, de persze nem jutott, kevés volt bennem az irónia, és amúgy sem voltam igazán oda a Faith No More-ért.

Valamelyik csaj aprót lejmolt, hogy kérhessen néhány számot a zenegépből: mondtuk, hogy kell az esti csocsóbajnokságra, de magasról szart az egészre. Adtunk neki négy plusz egyre valót, közben pedig megjegyeztük, hogy mennyire tud élni, megragadja a pillanatot.

– A farkamat hány nóta áráért ragadná meg?

– Te, a tudodki, aki mindig Groundba jár, na az állítólag.

– ‘Sék?

– Mondom, leszopott egy csávót. Apróért.

– Lófasz. Ingyen is.

– Ja, simán.

Van egy világ: a csajok vagy kurvák vagy frigidek; a csávók vagy jó arcok, vagy nyomik. És ez a négy halmaz lefedi az egészet, úgy, ahogy van, mindent: osztálykiránduláson félresikerült numerát, a felkérést táncra, a táncvisszautasítást, a kávéba és cigifüstbe burkolózást és a seggnyalást, a manikűröst és a focimeccset. Mármint azt hiszem: az ember nem kategorizálhat olyasmit, aminek így vagy úgy, de része. Meg azt sem, aminek nem.

– ‘Szted melyik szűz még?

– Mind?

Röhögés, köhögés, kacagás, a zenegépből harsog a tinipunk, amihez már nem kell igénytelennek lenni és amely irányzat követése a régi szép időkkel szemben pénzbe kerül, a csajok riszálnak, mintha már éjfél lenne és Szent Iván-éj, szép lassú az egész, mint egy klipben, az idő áll, ha tehetnénk, mind itt maradnánk örökre, és ezzel már el is veszítettük a fausti alkut, amit tudtunkon kívül kötöttek velünk.

Reggel: mintha mi sem történt volna: ülnek az asztalnál, talán még a rádió is szól, ontva magából hatvanas-hetvenes évek legnagyobb slágereit. Apa újságot olvas, és közben leginkább langyos vízhez hasonlító kávéját kortyolgatja: anya nekem háttal áll a tűzhelynél, talán tojást süt, a szagából ítélve valószínűleg.

– Mizu? – kérdem, és közben nyújtózkodom, a tagjaim is recsegnek belé, pedig nem szoktak.

– Semmi.

Hazugság. Már akkor sejtettem, hogy hazugság lesz minden, amit mondani fognak, mikor felébredtem, valahol legbelül nagyon jól tudtam és értettem mindent, még azt is, ami csupán gonosz lélekként közelgett.

– Nagy a csend.

– Örülj neki – felnéz az újságból. – Megint az abortusz ellen tüntetnek.

– Keresztények?

– Meg mindenki, akinek nincs jobb dolga.

A dolog megszakad, áll egy darabig a levegőben, aztán szertefoszlik.

– Mi a mai program?

– Kimegyünk a kertbe, és úgy teszünk, mintha vidéken lennénk.

– És a fészerben is rendet kellene tenned.

– Még ebéd előtt megcsinálom.

– Helyes.

Reggelizünk, de a kaja ízetlen: hamarosan apa elvégzi a kerti munkát, és minden ablakon behúzzuk a sötétítőt.

Úgy délután négyre kifáradt a dolog: az apró elfogyott, mindenki megéhezett, és sajnáltuk a pénzt szendvicsekre és pogácsákra költeni: ideje volt hát, hogy hazatérjünk, magunkba tömjük anyánk főztjét, bámuljuk egy kicsit a délutáni show-műsorokat – melyek, ha minden, de tényleg minden kötél szakad, kiváló társalgási témát szolgáltathatnak –, aztán mikor kezd hűvösödni az idő, elérkezett az óra, hogy kiürítsük beleinket, beálljunk a zuhany alá, megborotválkozzunk, és illatosítsuk orcánkat, hogy a törzsi találkozón ne lehessen ránk panasz.

Ezt tettem én is: mikrobán újramelegítettem a kaját, bepunnyadtam a tévé elé, kapcsolgattam, belenéztem a zenetévék és a CNN műsorába, aztán leragadtam valamelyik megalázósónál, ahol éppen buzik és buzifóbok (homoszexuálisok és homofóbok) voltak terítéken.

– Itt az ideje, hogy elfogadják másságunkat: ez természetes dolog, nem csak embereknél...

– Kimegy a fijam az uccára oszt aztat lássa, ho’ köcsögök riszájják a picsájukat a sarkon.

– Azt mondta, a vécében teljesíti minden kívánságomat, én mondom neki, nem, én nem vagyok olyan, erre ő elővett egy olyan kést, tudod, amilyen a ni(síp)knek van, olyan lepkés, és aszonta, ha nem megyek vele azonnal, elvágja a torkomat, és igenis le fog szopni és lenyeli a spermámat...

– Tudod, ez a történet kissé, hogyismondjam, nem akarlak megsérteni, de hihetetlen...

– Aszondod hazudok? Hazugnak neveztél, mert nem vagyok b(síp)i?

– Kérdezzük meg a másik felet is...

És így beszéltek el egymás mellett, miközben

miközben apa ásott a kertben, mint egy kismacskát, állt az ellenfényben, az ásó hatalmasnak tűnt, a nap is mintha ment volna lefelé, és ő ott állt, állt, ahová az utcáról már nem lehetett belátni, talán még kis fakeresztet is csinált, olyan volt, mint egy szobor, egy festmény, egy negatív, egy manipulált fotó, ott állt, miközben eltemette az öcsémet, és a hátam mögül éppen arról beszélgettek, vajon el kell-e fogadnunk a transzszexualitást.

Senki nem szólt semmit. Nem ejtettük ki a nevét, próbáltunk nem is gondolni rá, a zuhanyfülke aljára tapadt az apámról lemosott sár, anya ment, nem is volt magánál, mikor kijött, anyám bement utána és kitakarított, sírt közben, azt hiszem. Én behúzódtam a szobámba, és zenét hallgattam: próbáltam magam rávenni, hogy úgy érezzem, nem tartozom közéjük, hogy nem az én családom, nem az én öcsém, körülöttem nem feszül a kertváros hajszálvékony villanykörte-üvege, én vállalnám a szégyent, én nem akarnám titkolni, nem húznám be a függönyt, nem őrülnék bele, mint ahogy ők tették.

Mert ez történt: felkelhettek volna, békítgethették volna, de nem, ők próbáltak tovább aludni, erre a kicsi fogta magát, és megfulladt, vagy fene tudja, mi történt vele, ők meg most arra gondolnak, hogyan magyaráznák ezt az egészet bárki másnak, hogyan lennének képesek lemenni a sarki közértbe, be a munkahelyükre, apám ott állna a diákok előtt, kopott bőrtáskájában az A lét elviselhetetlen könnyűsége, ők meg Kannibálnak és Gyerekgyilkosnak csúfolnák. Anyám lemenne a boltba, és összesúgnának a háta mögött, hogy

– Párnát tett az arcocskájára.

– Miért nem zárták be őket?

Aztán elköltöznénk, a házunk kísértetház lenne, a kiskölkök bedugdosnák az ujjukat a kulcslyukon, hátha megharapja valami ördög, végül mindenki elfelejtené az egészet, bevonulna a legendáriumba, de már későn, mi akkor távol leszünk. Mindentől.

(...)

Este apám bejött a szobámba: keserű és zajos zenék szóltak, ő egy szó nélkül halkabbra vette a hifit, majd leült mellém az ágyra.

– Ugye tudod, hogy soha nem volt gyermekünk rajtad kívül?

– Nem...?

– Anyád elvetélt, egészen korán. A második hónap elején. Csak te vagy nekünk, és ezért vigyázz magadra, kérlek.

– Jó.

Réveteg tekintettel kisétált, olyan volt, akár egy zombi. Összekulcsoltam magam előtt a karom, és visszahangosítottam a zenét: a szobában hűvös volt és sötét.

Úgy este hat, fél hét körül elköszöntem a szüleimtől, óvatosan megszaglásztam a hónomalját, zsebrevágtam a kezem, és igazi dandyként kisétáltam az ajtón, bele a lassan hűvösödő nyári estébe. A buszmegálló nem messze van a házunktól, csúnya kis műanyagtákolmány, tőle pár méterre egy újságosbódé, ahol cigit fogok venni, mert egy ilyen estén az embernek mindenre gondolnia kell: egy közös rágyújtás megoldja a nyelveket, és egy évben egyszer amúgy is kibírom. Az újságos szokás szerint fásult és lassú volt, míg az aprót számolgatta, elment egy busz, nem baj, nem érdekes, úgyis túl korán van még, akár gyalog is mehetnék, de akkor meg mi a francnak van bérletem?

Így hát belecsüccsentem a műanyag tákolmány egyik ülőalkalmatosságába, nézegettem a cigisdoboz nejlonnal bevont kartonját, amely magában szennyezőbb, mint az egész tartalma, eszembe jutott, hogy nincs tüzem, de már nincs kedvem visszamenni a bódéhoz, majd kérek valakitől, vagy veszek a belvárosban. A távolban feltűnt egy megfelelő busz, felálltam, szórakozottan elraktam a dobozt a nadrágzsebembe, elővettem a tárcámat, és előkészítettem a bérletet. Még utoljára beszívtam a kertváros viszonylag tiszta levegőjét: valószínűleg egész este nem jut majd ennyi oxigén a tüdőmbe.

A busz megérkezett, sziszegve kinyitotta ajtajait, leszállt pár, a környéken lakó ismerős arc, odabiccentettem nekik, ők is nekem, felugrottam, levágódtam, ilyenkor már szinte csak bulizni vágyók mennek a belvárosba, a délutáni műszaknak asszem már vége, voltak néhányan a suliból is, de igazából nem ápoltam velük mélyebb kapcsolatot. Inkább kibámultam a mocskos ablakon a milliószor látott panorámára.

Szép házak: fehér falak, mélypiros tetőcserepek, virágok az udvaron és plazmatévét megszégyenítően zöld fű-bikiniben heverésző háziasszonyok és sörhasú, locsolót szorongató apukák, akiknek csemetéi ezekkel a buszokkal özönlenek be a városba, hogy belevessék magukat az egyik legősibb törzsi ünnepbe... és alig vannak behúzott függönyök.

Az első éjszakán az öcsém nélkül csend volt és zselatinszerű űr, ami teljesen bezabálta a házunkat. Nem tudom, hogy képesek voltak-e elaludni: erősen kétellem. De ennek ellenére nem beszélgettek, nem néztek tévét, ha csináltak is valamit, az csak a plafon bámulása lehetett, mert szobájukból még fény sem szűrődött ki. Próbáltam olvasni, de nem kötött le; bekapcsoltam a tévét, de csak valami sokadrangú akciófilm ismétlését adták; előkerestem a régi fejhallgatómat, és azzal hallgattam zenét, ami ugyan kiragadt a realitásból, de nem altatott el. A cédé valami kis piszok miatt beakadt egy számnál, de ezt csak akkor vettem észre, mikor már legalább huszadjára volt ugyanaz a refrén. Egy gombnyomással kikapcsoltam az egészet, és most a csendet hallgattam. Elsősorban unalmas volt, másodsorban átszellemült.

Azon gondolkodtam, vajon meddig akarják ezt csinálni? Vajon majd a nagyiéknak mit mondanak? A kíváncsiskodóknak, akik csak gügyörészni akarnak neki, meg közölni velünk, hogy milyen aranyos kis porontyunk van.

– És hogy van az én kis unokám?

– Milyen unokád, anyu, tudod, hogy a második hónapban elvetéltem.

Az ebédlőasztal fölött megfagy majd a levegő, és akkor nagyi azt mondja:

– Tényleg. De bolond vagyok, bocsáss meg, ha fájdalmat okoztam. Tényleg, nagyon-nagyon sajnáltam, be kellett volna vennem a gyógyszeremet. Tudod, azt álmodtam, megszületett....

– Ne. Tényleg ne. csak Rosszabb lesz.

– Bocsánat, bocsánat. Tegnap este úgy fájt a hátam, gondoltam is, hogy...

Mindenkinek ezt fogják mondani: postásnak, a boltosnak, a régi ismerősöknek, és én játszottam a gondolattal, hogy mind el is hiszik, hogy sikerül kimosnunk az egész világ agyát, kitörölni egy nevet a közös tudatból úgy, hogy nyoma se maradjon. Képesek lennének megcsinálni.

Talán vannak olyanok, akik már meg is csinálták.

A belváros összes padja foglalt: párok ücsörögnek, régi barátok találkoznak, szólók szívják szomorúan cigijüket; a könyvárusok az utolsó stócokat pakolják a pult mélyébe, a boltokból eltűntek az emberek, és csak a neon világít, a sarki süteményes a megmaradt darabokat pakolja egy zacskóba. Aki teheti, kocsma felé igyekszik, mindenki a magáéba. Hosszúhajúak és punkok éppúgy, mint raverek és a csupán sörözni vágyók, randizó párok andalognak a mozi felé, az embernek kedve lenne táncra perdülni, ropni valami Gene Kelly-set, elszteppelni örömét, kiült egy kis vigyor a szám sarkába, még az is eszembe jutott, hogy most nyomban rágyújtok, hogy a füst által eggyé legyek ezzel az egésszel, szétterjedjek a levegőben, és lebegjek, míg vége nem lesz az egésznek.

Erre valaki meglökött hátulról

– Szasz! Csak nem kocsmába igyekszel?

– De, de, honnan tudtad.

– Hah, tudom, ami tudok. Jó luvnyák kóbászolnak erre mostanság, mi?

– Hát, vannak...

– Cigit?

– Nem, kösz, van.

– Nem is dohányzol.

– Alkalmanként.

– Koca. És hogyhogy ilyen korán?

– Nem tudtam mit kezdeni magammal. Meg aztán: nem akarok lemaradni semmiről.

– Ja, gyerünk is, húzzunk le egy sört. A szokás hely, ugye?

– Az.

Jó srác, különben. Az a péntekért élő fajta: szarik az egész hétbe, mintha ott se lenne, mintha nem is élne, téli álmot alszik, aztán csütörtökön kezd kinyílni a csipája, pénteken – ha egyáltalán van kedve befáradni az iskolába – le sem lehet lőni, és legtöbbször pörög vasárnapig. Néha irigylem az energiáját: ahogy képes tartalékolni egész héten, csak hogy hétvégén egy jókora villanásban kihunyjon és töltődhessen újra. Mint a kérész: évekig a víz alatt, hogy aztán pár órára röpködhessen a felszín felett. Csak ő nem hal bele: legalábbis eddig nem tette.

– Bazze, mit nem adnék egy jó numeráért.

Kacaj.

Éjfél körül lehetett, mikor az elsőket észrevettem: picik és kemények, mint a többéves begyulladt mitesszer: szép sorban jöttek ki a bőrömön, a karomon lévőket egyetlen egyenes vonallal össze lehetett volna kötni, úgy sorakoztak, mint egyes hüllők hátán a páncélkinövések.

Elsőre azt tettem, amit bárki más is tett volna, ha az éjszaka közepén azon találja magát, hogy dolgok nőnek ki belőle: ellenőriztem, hogy nem álmodom-e? Úgy esett, hogy nem. A kinövéseim éppoly valódiak voltak, mint az öcsém halála vagy a szobám falai. A második nekifutásra megpróbáltam őket kinyomni vagy elkaparni, ahogy az ember a neki nem tetsző pattanásokkal szokta tenni ostoba mód, de ez sem sikerült. A dudorokról lejött a bőr, és alatta fekete foltokkal kevert borostyánszín, tűhegyes kitindárdákat találtam, amik lefelé vastagodnak. Még nem voltak nagyok, még így bőr nélkül sem: alig pár milliméter az egész, egy csöppet viszketnek, se semmi több. Viszont a viszketés alján rengeteg lehet belőlük: a hátamon mintha tetvek járnának vitustáncot, hátranyúltam, amennyire lehetett, és éreztem őket, talán nagyobbak is voltak, mint azok, amiket tíz perce a karomon találtam, és azt hiszem, minden perccel csak nagyobbak lettek. Azért viszkettek, mert éppen próbálták kidugni a fejüket a bőr alól. A testem tiltakozott ellenük, de sok értelme nem volt.

Azt az egy dolgot tettem, amit ilyenkor az ember tehet: megpróbáltam aludni, és végre, nem is tudom, hogyan, de sikerült. Elmenekültem előlük.

A kocsmában vihar előtti csend: a pultos a híradót nézi a falra szerelt tévén, egy harmincas figura egy korsó sört kortyolgat, néha odapillant a némileg mákos képernyőre, mintha morogna valamit az orra alatt, de nem biztos. Tíz perc múlva nincs is ott.

– Hát ez halott. Még.

Kérünk egy-egy sört, leülünk a sarokba, ahonnét jól rálátni a bejárati ajtóra, most én is rágyújtok, letüdőzöm a gyenge füstöt, ami úgy meg van szűrőzve, hogy na.

– Remélem, a többiek nem tízre jönnek.

– Máris unsz?

– Ugyan.

Beszélgetünk erről-arról, szidunk tanárokat, felidézünk rajzfilmeket, kérünk még egy sört, ő egyik cigiről gyújt a másikra, érkezik egy osztálytárs, „épp arról beszélgettünk, hogy...”, bekapcsolódik, egyre többen jönnek, az idő telik, már nyolc van, és a kocsma félig megtelt, megszállják a zenegépet és csocsóasztalok, elhúzódunk hátra, már nem kell, hogy lássanak minket az érkezők, valakik máris pizzát rendeltek, még a kocsmaszagon is átüt az illat, ismeretségek és flörtök, telik az éjszaka, és istenien érzem magam.

Aludtunk pár millió évet: és ez nem túlzás. Ez a sötétben töltött éjszaka elvitt minket valahová, egy olyan helyre, hol a házunk nem kertvárosi fehérfalú csoda, hanem kastély a sziklaszirten: ahol a kertet sírkövek díszítik, ahol éjszaka farkasemberek üvöltenek, és soha nem kel fel igazán a nap, sugarai képtelenek áttörni a tájat ülő ködön.

Ébredés után napokig gubbasztottam a szobámban, törökülésben, víz és étel nélkül: nem kapcsoltam fel villanyt, nem engedtem be a napfényt, nem hallgattam zenét, nem néztem tévét, és nem olvastam könyveket. Kívül kerültem, és ha szerencsém lett volna, soha nem kell visszajönnöm. De nem volt. Kopogtak.

Talán azt hitték, meghaltam, talán reménykedtek is benne, szaglásztak az ajtóm előtt, hogy vajon érezni-e az oszladozó test dögletes bűzét, de aztán apám, aki mindig a bátrabb volt kettejük közül, bekopogott.

– Nem jössz reggelizni?

Tehát reggel van. Nem feleltem.

– Hallod? Odabent vagy?

– Igen.

A hangom recsegett, olyan volt, mintha kilónyi slejm ragadt volna a hangszálaimra, betonná keményedve.

– Bemehetek?

– Gyere csak, nyitva van.

Kinyitotta az ajtót. Hátulról kapta a fényt, pont úgy, mint mikor az öcsémet temette, de most nem volt ásó a kezében. Semmi nem volt a kezében, ápolt körmei itthon használt melegítőjének zsebében nyugodtak. A ház belsejéből ételszag és valami másfajta bűz áramlott a szobám felé, szerettem volna megkérni, hogy csukja be az ajtót, mert mindjárt elokádom magam, de aztán mégse, nem akartam megsérteni, veszekedni, magyarázkodni. Rezzenéstelen arccal ültem tovább.

– Jössz enni?

Barátságos volt a hangja, lezser tartása. A feje két oldalából, a halántékából pedig egy-egy régimódi, általánosban, technikaórán használt fanyelű fúró állt ki.

Megcsillant a fény a kitinpáncélomon.

Késő éjszakára, mikor már csak bő félóra választott el az utolsó busztól, a kocsmában vágni lehetett a füstöt, megérkezett néhány végzős, volt köztük olyan, aki még mindig a kétes tisztaságú öltönyét viselte, megpróbáltak becsajozni, most már nem házinyúl, és egynémely illuminált csajnál sikerült is elérniük egymást, így a helységben megszaporodott az ölelkező-csókolózó párok száma, sokan akadtak olyanok is, akik nem együtt érkeztek, de együtt fognak... elmenni.

A szolid zenét felváltották a hangos és zajos muzsikák, összetolták az asztalokat, és a felszabadult helyen táncikáltak, egy csaj vetkőzött, a többiek ütemesen tapsoltak, póló és melltartó repült, majd a kevésbé izgató zokni, végül csak a bugyiját nem vette le, és ott riszálta magát, nem osztálytárs volt, de kocsmatúrákon összefutottunk vele, pár csávó ráhajt, az egyik már ölelkezik is vele, mikor a pultos beszól, hogy elég lesz, és ezt a műsort ezzel le is fújják.

A zene mintha halkabb lett volna egy darabig, de mire valóban elment az utolsó busz, a pultos szavainak hatása is tovatűnt, habár az este során nem volt újabb vetkőzés, a hangulat továbbra sem akart lankadni. Mintha az egész világ pörgött volna, a kocsmából egy kifulladásig tartó, pár négyzetméterre koncentrált Love Parade lett...

És volt ott egy lány...

Reggelizünk. Anyának hat karja van, apának pedig fúrók állnak ki a fejéből, engem pedig szép szimmetrikusan elhelyezkedő kitintüskék borítanak, amik olyan hegyesek és élesek, hogy akár egy bolhát is csont nélkül felszúrhatnék rájuk. A konyhát betölti a kaja és a forró olaj szaga, ülünk csendben – én támla nélküli széken. Néha az ajtó felé pillantok, mintha azt várnám, halott öcsém majd besétál, hullaszín, penészfoltos kezében kis csörgő, nem is pár hetesnek, hanem néhány évesnek képzelem, mint Pici Gage az Állattemetőben, fekete öltöny, bordó nyakkendő, a fején cilinder, szájában cumi, és elkezd rajtunk röhögni, groteszk horrorkacaja van, közben csörgeti a csörgőt, a cumi kiesik a szájából, a cilinder elgurul, ő meg a földön fetreng nevetve.

De ez nem történik meg. Csak mi, torzszülöttek – ma éjjel születtünk – üldögélünk itt, a függönyök behúzva, néha beszűrődik egy-egy autó zaja, de általában nem. Azt hiszem, ez az utolsó napunk ezen földön, családként, legalábbis. A szüleim így soha nem fognak kilépni az utcára: inkább éhen halnak.

– Engem bámulsz? – kérdi apám.

– Nem, nem bámullak.

Anyám három tányért tesz az asztalra, mind külön-külön kézben, többiben evőeszközök meg a serpenyő.

– Végül is, hasznos.

Apa erre feláll, és kimegy. Összenézünk anyával.

– Menj utána. Légy szíves.

Örömmel teszem – éhes nem vagyok, és talán tőle megtudom, hogy mi a fene van. Nekem eddig nem állt össze. A hátam mögül mintha anyám sírását hallanám.

A végére már mindenkinek van párja: félig részegek vagyunk, bűzlünk az alkoholtól és a cigitől, néhányan már el is szállingóztak, és én is összejöttem valakivel.

A kocsmában bejelentik, hogy zárnak, szétszéledünk, mi ketten együtt maradunk, tudjuk, hogy most jön a java. Sokat beszélgetünk, de inkább csak megyünk az orrunk után, néha megállunk csókolózni, kezeink vándorolnak, látszik, hogy ez nem az a kapcsolat, amiből házasság születik, ez egy ilyen hétvégi dolog, de senkit nem érdekel.

Találunk egy csendes parkot, a padokon hozzánk hasonló párocskák, nem foglalkozunk velük és ők sem velünk, kezem a ruhája alatt, az övé az enyém alatt, aztán a sliccemmel csinál valamit, talán a szájával akarja, de aztán mégsem, masszírozza, végül felhajtja a szoknyáját, és ráül.

Szuszogva ringatózunk, mint egy részeg gondola.

Nem messze a hanttól, ami alatt öcsi nyugszik, áll a fészerünk, és apám afelé igyekszik. Nem kiáltok utána, megvárom, amíg bemegy, az ég mélybíbor és sötétkék, csaknem fekete, házunk sziget az űrben, a táj lélegzetelállító és néma. Most indulok apám után.

A fészer akkorának tűnik, mint maga a ház, és belülről még jobban megváltozott.

– Mi ez?

Fogaskerekek, sárszínűek, olyanok, mintha élnének, olyan, mintha az egész hodály élne, sutyorognak és nyikorognak, zakatolnak, egy szabad szemmel nem is látható résből gőz csap ki, sziszeg és sistereg, az apró alkatrészek – rugók, sok rugó is van benne – csikorgással válaszolnak.

– Nem tudom. Egy álom, talán.

– Te csináltad?

– Nem... én csak egy keresztet akartam... tudod, olyan szépen faragottat... kellett hozzá egy gép... tudod, hogy nincs kézügyességem...

– Ez az a gép?

– Talán. Fogalmam sincs. Ő él. Átváltoztatott minket.

– A fészer?

– A fészer. A sok szemét a sufniban, úgy.

Röhögnöm kell. Vigyázok, meg ne szúrjam magam, a mellkasomon lévők könnyedén átnyársalhatják kezeimet.

Fogók nyúlnak ki a fészer falából, és elkapják apám fúróit. És megrántják: csak egy reccsenés az egész, nincs halálsikoly, semmi nincs, csak a test puffanása a földön, és én már félig árva is vagyok.

– Ma éjjel szerettelek.

– Én is.

– Soha többet nem foglak. Ez a dolog vége.

– Sejtettem.

– Nem jöhetsz fel hozzánk, ugye, érted. Apám kivágna.

– Aha.

– Soká jön buszod?

– Nem, egy félóra talán. Már hajnalodik. Talán már mennek is.

– Az jó. Na szia.

– Szia. Szétváltak útjaink.

– Istenem!

Anya sikolt mögöttem. Lassan megfordulok, apám vére sűrű patakokban csordogál szerte a földön.

– Édes istenem!

Odajön, hogy megöleljen, mind a hat karjával. Megteszi: a tüskéim úgy szaladnak át rajta, mint kés a vajon, alig bírom a testet leszedni magamról. Aztán ott fekszenek előttem mind a ketten, a távolban semmi, csak a kis sírhant, a hozzávaló kereszt a fészer oldalának támasztva, fölveszem, és belefúrom a lágy földbe.

Előveszem a cigit csak úgy a semmiből, ami még a tegnapelőtti buliról maradt, a számba illesztem, de tüzem az továbbra sincs. Ránézek a végére, és az meggyullad. Leülök a sír mellé, és várom, hogy felkeljen a nap.

Nem sokat kell várnom: egy sorstárstól kérek tüzet, de nem beszélgetünk: csak ülök a buszváró előtt, nincs kedvem hazamenni, bele a gyereksírásba, a semmibe: úgy érzem magam, mintha ez a kis kurva kiszívta volna minden életerőmet. Talán vámpír volt. Igen, meglehet.

Cigizek, és bámulok a füstbe. A távolban már látszanak a busz fényszórói: mert mindig ez történik, és mindig ez a vége.