Nem szeretnék mellébeszélni. Én nem hiszek a PISA-jelentés csalhatatlanságában, de félek, igazuk van az erre (is) hivatkozó Kasszandráknak. Eltérített pedagógus vagyok, több mint egy évtizede a Kincskeresőt szerkesztem, előtte tizennégy évet húztam le a Móra Kiadóban, így oldalnézetből sok minden másképp látszik, mint az oktatás hierarchiájába betagozódottak nézőpontjaiból.

Vannak elit iskolák, karizmatikus tanárok, különlegesen tehetséges diákok, ők korrigálni tudják a rendszer hiányosságait. Az átlag (gyermek és felnőtt) azonban – túl a mindennapos kommunikáción – már tényleg nem érti meg a szöveget, és nem tudja megértetni magát. Mindezért lehet hibáztatni alkalmatlan pedagógust, rossz tankönyvet, olvasni nem hajlandó új generációt, de mindez csak részigazság. A lényeg egyre tarthatatlanabb oktatási stratégiánkban rejlik: mi egyre inkább nem irodalmat, hanem irodalomtudományt oktatunk, amelyhez azonban a példákat a tanuló nem saját olvasmányaiból veszi, hanem – tancélú szövegkivonat formájában – hozzábiflázza a különböző tételekhez. Az irodalmi alkotásokhoz adott szakszerű magyarázatok így nem a befogadást könnyítik meg, hanem plusz teherként bővítik a tanulnivalót.

(Saját vesszőparipáin mindenki szeret lovagolni. Az aquincumi költőpályázatokon eddig öt babérkoszorút nyertem, ám ennél jóval meghatározóbb élményem volt, amikor tizenöt éves koromban – az életemet addig módszeresen keserítő – irodalomtanárom szakfelügyelőt kapott. Egy teljes tízpercen keresztül magyaráztatta velem az alkaioszi strófát, végül becsületszóra elhitte, amit lediktáltam neki, év végén aztán leadta az osztályunkat. Semmi diadalt nem éreztem. Fölöslegesen szenvedett mindenki. Kicsiny az esélye, hogy egy tanár olyasmit megtanítson, amit maga sem ért.)

Régóta egyetértünk abban, hogy újra kellene gombolni a kabátot. Az ördög azonban a részletekben van, a NAT egész világunkat megforgatni szándékozó vitáiban a teljes szabadsággal megkínált többség kiverte magának, hogy kodifikálják a korábban – politikai és esztétikai – kompromisszumok által kialakított tananyagot. A reformerek úgy jártak, mint hajdan a természetrajz könyv írására rábeszélt Móra Ferenc, aki a tyúk helyett a verebet tette mintamadárrá, így művét már lektorálási szinten elsöpörte a – tanítva megtanult tyúkhoz ragaszkodó – közakarat.

Minden változtatás veszéllyel jár. Nehéz naprakészen tananyaggá feldolgozni a rohamosan gyarapodó ismereteket, még nehezebb eldönteni, mi maradhat ki helyettük. A hatásfok egyre romlik: a természettudományok diadalának évszázadában nőtt a képernyőről hipnotizáló, csodaszerekkel, terápiákkal üzletelő sarlatánok száma. A piramisjátékok áldozatai a mértani sorozatok képletének segítségével tíz perc alatt kiszámíthatnák, hogy ők csak akkor juthatnak az áhított nyereséghez, ha már egész Magyarországot beszervezték a játékba. Ráadásul hülye, aki egy fillért is elküld a megadott címekre, mert hogy ők kinek adnak és kitől kapnak valamit, annak semmi köze egymáshoz. A humán szféra tantárgyaiból még rosszabbul állunk. Diplomás hívei is vannak annak a szélhámosnak, aki azt hirdeti, hogy mai időszámításunk egy világméretű összeesküvés következménye. A pápa és cinkosai anno Kr. u. 600 helyett egyből 900-at kezdtek írni. (A cordobai mecsetet – az időközben megszületett, kivirágzott iszlám kultúra többi csodáival együtt – pedig az Ezeregyéjszaka dzsinnjei telepítették oda egy éjszaka alatt.) A tantárgyakra alapozó hagyományos iskolarendszer nagyon sok ismeretet tudott a tanítványok fejébe tölteni, de a tantárgyak között – és főleg a tananyag és a valóság között – csak a jobbaknak nyílt átjárás. A többség számára a H₂O ott van a kémiakönyvben, a víz meg folyik a csapból, és a kettőnek semmi köze egymáshoz. Az ilyen csőd közeli állapotot hívják forradalmi helyzetnek a változásban reménykedők.

Hasznosak vagy károsak voltak az elmúlt évek pedagógiai reformjai? Ebbe az – inkább politikai, mint szakmai – iszapbirkózásba nem szívesen mennék bele. De tény, hogy a – nagyon kétbalkezesen elkezdett – emelt szintű érettségik történelmi esélyeket kínálnak közoktatásunknak. A felvételi vizsgákkal együtt megszűnik az egyetemi tanszékek diktatúrája. Eddig ugyanis nem az életnek, hanem a felvételi küszöb eléréséhez szükséges pontszámoknak tanultunk. Ennek két káros következményét is kimutathatjuk.

A kisebbik baj a korrupció. Aki visszamenőleg néhány évre átnézi a napilapokban közzétett felvételi előkészítő anyagokat, megdöbbenve tapasztalhatja, milyen – számára lényegtelennek tűnő – adatocskák banánhéjain csúszna el, ha saját szakján újra egyetemre szeretne járni, és sajnálja a pénzt valamilyen agyonreklámozott előkészítő tanfolyamra, amelyről köztudott, hogy anyagát a felvételiztetők köreiben állították össze.

Az egyetemek joggal akarnak beleszólni, hogy kiket kell majd nekik tanítaniuk. Amíg a felvételizők tehetségét vizsgálják, addig legfeljebb tévednek. Bajt akkor okoznak, amikor szelekciós szempontjaik minden tantárgyban meghatározzák a középiskolai tananyagot az abból nem felvételiző többségnek is. A gimnáziumok számára sorsdöntő, milyen százalékban tanulnak tovább növendékeik. De a társadalom szempontjából ennél fontosabb, mit visznek az életbe azok a végzett diákok, akik az adott ismeretterülettel itt találkoztak utoljára tantárgy formában. Ebben a kérdésben ritka a tisztázó vita, a tiszta beszéd. Távoli, de talán szemléletes hasonlatként gondoljunk arra, hogy a csak a legjobbakra koncentráló metódus, mondjuk, a távolugrás tanításánál nem okoz különösebb problémát. (Legfeljebb a gyengébbek centiméterben mért eredmény helyett kapnak egy tapintatos szöveges értékelést.) Magasugrásnál azonban a sikertelenek folyamatosan átélik, hogy ők leverik a lécet (amíg el nem jutnak odáig, hogy már fel sem érik); rúdugrásnál pedig kitörhetik a kezüket-lábukat is, ha a sikereseket próbálják utánozni. Az eredmény: a sikertelenek meggyűlölik a sportot, rajta keresztül magát a mozgást. Az irodalomtanulás kudarcai is elvehetik a kedvét valakinek az irodalomtól, a magas kultúrától, az olvasástól. Pedig a tantárgy legfontosabb célja éppen az lenne, hogy kultúrafüggő, önképző egészséges személyiségeket segítsen nevelni.

A jelenlegi állapotok szidalmazásában könnyű konszenzust találni. A kivezető utakat azonban mintha mindenki másfelé keresné. Szerintem ez jó. Éppen a – valami közös minimumot figyelembe vevő – változatosság segíthet rajtunk. Ennek jegyében álmodoznék dolgozatom további részében egy szellemi kalandozásra épített irodalomoktatásról. Engem is tanítottak – ritkán – ilyen módon, mostanában sajnos éppen a megújulás híveinek egy jelentős tábora próbál bűnbakot csinálni abból, ami az ő ügyüket is szolgálhatná.

A bűnbaklistán előkelő helyet foglal el a tananyagot saját szempontjaival megterhelő irodalomtörténet – és ezen belül a sok terjengős életrajz –, amitől – egyetlen Nagy Sándor-i mozdulattal – megszabadulva más, fontosabb dolgokra maradna több időnk és energiánk. Szerintem ezzel két nagyon fontos kedvcsináló lehetőségtől mondanánk le. Az életrajz ma „trendi”. Egy popénekest, egy focistát is úgy sztárolunk, hogy mindent elmesélünk róla, ami bánatos vagy örömteli gyerekkorától kezdve a mai napig történt vele, körülötte. Persze a tankönyvekben inkább jólfésült nekrológokat olvashatunk, pedig tanulságos pletykák (pláne olyanok, amelyeket más halhatatlanok terjesztettek, esetleg műveikbe transzformáltak) sokkal hasznosabbak lehetnének. A történelem pedig kifogyhatatlan kalandforrás. Csak hát megint legutolsó divatok szerint kellene mesélni. (A legutolsó nagy konjunktúrában éppen ezzel hatottak – korábban elképzelhetetlenül széles – közönségükre a romantikusok.)

A továbbiakban mellőzném a legtöbbször evidenciákba torkolló didaktikai magyarázatokat. A szellemi kalandokra épülő magyar irodalom-feldolgozás kimeríthetetlen példatárából állítanék össze egy kis mintakollekciót.

A makro-folyamatokat nehéz színesekkel fogyaszthatóbbá tenni. Azonban néhány karakteres pontjuknál megragadva lényegüket, megjegyezhető görbéket tudunk tanítványaink tudatába rajzolni. Irodalomtörténetünk oktatásának előszavaként elmondhatjuk, hogy írásbeliségünk nagyjából ezeréves, ebből ötszáz évig volt erős magyar állam, de nem volt magyar irodalom. Aztán cseréltek. A magyar irodalmat kétszer kellett behozni külföldről: először tudós papok importálták Wittembergából, másodjára műkedvelő testőrtisztek küldték haza Bécsből.

Latin nyelvű irodalmunk – térben, időben – elhelyezése kitűnő lehetőség a szóbeli és az írásbeli kultúra (tömegkultúra, magas kultúra stb.) közti különbségek megtárgyalására, annál is inkább, mert ma épp írásbeli kultúránkat szorítja háttérbe az elektronika eszköztárával felerősített szóbeliség. Számba vehetjük azokat a latin szövegekben nem rögződött, de szájhagyományként megőrzött kultúrkincseket, amelyeket bizonyíthatóan Vereckén túlról hoztunk magunkkal. (Pentaton dallamok, egyes mese- és balladamotívumok stb.) Ugyanakkor a kezdeti ellenségeskedésekkel szemben a latin nyelv más népeknél nem tapasztalható mélységben gyökerezett meg társadalmunkban. A 19. század politikai változásai kellettek ahhoz, hogy latinból magyar nyelvűvé váljon a közigazgatás és a jogszolgáltatás.

Az első fél évezred latin irodalmából azonban kevés igazi élményt okozó műalkotást találunk. Pedig némelyik szinte kínálja magát. Ott vannak például a szentek legendái. Szemléletük látszólag reménytelenül távol áll a fogyasztói társadalmak ifjúságától. Stílusuk mintha paródiája lenne mindannak, amit gyermekeink a mi szövegeinkben is utálnak. Pedig a lényeg torokszorítóan aktuális. Itt van mindjárt Szent István nagyobb és kisebb legendája. Felületes olvasásra is ellentmondanak egymásnak. Az elsőben nyomát sem találjuk az államalapítónk uralkodói kvalitásainak. Egy tehetetlen jámbor hívő imádkozik az állandó veszedelmek között hánykódó ország trónján, amelyet Szűz Mária közbenjárása ment meg ellenségeitől. A másodikból kezdjük megérteni, miért tudta István négy évtizedig megőrizni trónját, abban a században, amikor az ő utódait rendre elűzik, megölik, megvakítják. De mindez inkább csak történelem, amely mögött egy igazi dráma rejtőzik. István szentté avatásának főszereplője László. Legendáikat is érdemes összehasonlítani, rögtön kiderül, hogy László nem csupán uralkodója népének, hanem csodás tetteiről nevezetes hőse is. István szentté avatása politikai döntés volt (az európai hatalmi erőviszonyok legfelsőbb szintjén), amelyben Lászlónak volt a legtöbb szava. László megtehette volna, hogy István egész uralmát törvénytelennek, a magyarságot elnyomó, pusztító zsarnokságnak kiáltsa ki, amelynek elején megölték a trónra jogosan igényt tartó (keresztény!) Koppányt, a végén megvakították, a szintén jogos örököst, Vazult, ezzel mérhetetlen szenvedésekbe, visszatérő polgárháborúkba taszították az országot. Ezt a helyzetet csak ő, Vazul unokája tudta konszolidálni. Ehelyett László azt szentesítette, hogy a nagyapját megvakító uralkodó azt tette, amit Isten követelt tőle. És ezzel a gesztussal nem csupán István kapott feloldozást, hanem híveinek nemzetségei is. Ezen alapult a véres 11. századot lezáró konszolidáció. Ezeréves történelmünk kevés Lászlóhoz mérhető nagyságú politikust ismer. Ezért harcolta ki az ő szentté avatását is később egy hozzá hasonló óriás: III. Béla.

A szentek legendáinak legidegenebb részei az aszkézisre vonatkoznak. Szent Imre reklámjámborságán is derülünk vagy bosszankodunk. Hiszen tudjuk, ő volt a korabeli Európa egyik legerősebb elit kommandójának, az orosz zsoldosokból álló királyi testőrségnek parancsnoka. Az pedig, hogy vallási meggyőződésből nem nyúlt a feleségéhez, korántsem nevezhető erénynek. Egy trónörökös egyik legfontosabb kötelessége a gyermeknemzés. A fiúk utódnak kellenek, a lányok a politikai kapcsolatokhoz. A szexualitás ellentmondásos megítélése csaknem az összes legendában fellelhető. Üdítő kivételt képeznek Árpádházi Szent Erzsébetnek – nem Magyarországon keletkezett – legendái, amelyek a középkor legcsodálatosabb szerelmi történetét adják össze. A kislányt négyéves korában küldi el anyja – a Bánk bánból ismert Merániai Gertrúd – tizenegy éves vőlegényéhez. (Petur bán dühösen emlegeti fel a szemérmetlenül túlméretezett hozományt.) Tizennégy éves a zabolátlan bakfis, amikor férjhez megy időközben meghalt vőlegényének öccséhez. Hat évig – látványosan deklarált – szerelemi házasságban él, amelyből három gyermek születik. A férj imádja nejét, elnézi szenvedélybetegségét is, a korlátokat nem ismerő jótékonykodást. (Lajos herceg biztos lehet, hogy felesége nem csalja meg, de váratlan hazatérve könnyen találhat hitvesi ágyában egy ápolásra szoruló leprás beteget.) Húszévesen marad özvegyen Erzsébet. Európa uralkodói, élükön a császárral versengenek a kezéért, de őt már csak a jótékonykodás érdekli (legfeljebb gyóntató atyjának, a szigorú inkvizítornak okoz gondosan kiszámított csínyjeivel magas vérnyomást). A középkori aszkézist mi már nehezen értjük. A mártírhalált életcélként kitűző Szent Gellért ragaszkodott a jégbe hűtött miseborhoz. Az önkínzást, az önpusztításig elmenő jótékonykodást az adott világ szegénységet hirdető, tehát hazug gazdagságával szemben gyakorolták a vallásukat komolyan vevő igazi hívők. A rajtuk túllépő reneszánsz nemcsak teremtett, hanem rombolt is. Ez fokozza majd számunkra érthetetlen erejűvé a puritánok templomfal-meszelő, szobordöntögető dühét.

A magyar irodalmat az 16. században művelők életrajzaiban egy törvényszerű megegyezést találunk. Valamennyien Wittembergben tanultak Melanchton Fülöptől. Kivételes esetben az ő tanítványának tanítványai voltak. A hosszú névsorban olyanokat is találhatunk, akikről diákjainknak is beszélhetünk. Károli Gáspárról eleget elárul túlértékelhetetlen Biblia-fordítása. Egy Heltai Gáspár-mese ma is feldolgozható, Bornemissza Pétertől pedig érdekes szövegeket idézhetünk, hogy megértsük, miért játszott nélkülözhetetlen szerepet Balassi Bálint pályára állításában. (A magyar irodalom megteremtőinek egyébként a legkedvesebb iskolatársa egy dán királyfi volt. Shakespeare ugyanis oda küldte tanulni Hamletet, pedig már volt Cambridge és Oxford is.)

Balassi Bálint élete az akciófilmek kedvelőinek is tartogat csemegéket, bár kétséges, hogy valaha is lesz pénz egy új feldolgozáshoz. Költségvetési korlátokkal nem limitált fantáziánk segítségével képzeljük el az Esztergom ostrománál megsebesült katonatiszt utolsó óráit, amikor üszkösödő sebeinek kínját győzi le a – hősi halállal kiérdemelt – bűnbocsánat reményének örömével. A haldokló ágyához három – egyébként már akkor sem élő – férfit hívunk el, mindegyik hoz magával egy asszonyt is. Itt mindenkinek elszámolnivalója van a haldoklóval. Az első férfi Balassi János, az édesapa. Ő még igazi főúr, akit Ferdinánd király felséges bátyjához, V. Károlyhoz küld el követségbe. Fia ehhez képest egy lecsúszott senki. Bűnlajstromát gyarapítja a vele érkezett hölgy, Dobó István Krisztina nevű lánya, Bálint unokatestvére, akivel egy szerencsétlen kimenetelű házasságba bonyolódott. A második pár Báthori István, erdélyi fejedelem és lengyel király, valamint Sárkándy (lengyelesen Szárkándy) Anna, aki Céliaként lett a költő halhatatlan múzsája. A nagy királynak is van szemre hányni valója: a fiatal Balassi, akivel ő Erdélyben nem fogolyként bánt, hanem vendégének tekintette (és nem adta ki a töröknek!), majd magával vitte krakkói udvarába, tanácsa ellenére apja halálakor hazament Magyarországra, ahol mindenéből kiforgatták. Lengyelországban főrend lehetett volna, Annát nem Wesselényi Ferenchez, hanem hozzá adta volna feleségül, így nem boldog hetekig tartott volna kapcsolatuk, hanem éveken át. Az utolsó vendég Bornemissza Péter, aki bűneit olvassa fejére egykori tanítványának, amelyek közül kiemelkedik, hogy protestáns hitét elhagyva katolizált. Vádjaihoz tanúként hozta magával Júliát, vagyis Losonczi Annát, akit Bálint – férjes asszony voltát nem tisztelve – elcsábított, majd újabb kalandokat keresve megalázott.

A haldokló – közösen kitalálható – válaszaiból két portré rajzolódik ki: a pályáját hősi halállal megkoronázó katonáé, valamint a kis örömökből és nagy kudarcokból egyaránt gyönyörű dalokat formáló költőé. Külön ajándékként tekinthetünk a három vérbeli reneszánsz női alakra. Az érdekházasságba unokafivérét becsalogató Dobó Krisztina kapzsi és könyörtelen, a király kegyéből „fiúsított” Losonczi Anna igazi nagyformátumú nőalak, aki szenvedélyesen tud szeretni, de épp az általa hozott áldozat miatt nem bocsát meg az érzelmeire méltatlannak bizonyult férfinak. A szép Sárkándy Anna a kegyetlen világ csapásait belső harmóniával ellensúlyozó igazi nő. Sokat elárul róla, hogy gőzölgő fürdőkádja mellett fogadja udvarlóját, akinek őhozzá írt dalait még az unokája is őrzi. Tőle, a „szépszakállú” murányi győztes Wesselényi Ferenctől kapja meg ezek másolatát Zrínyi Miklós, aki Balassi Bálint „faytalan” verseiként veszi leltárba ezt a kincset csáktornyai könyvtárában.

Csokonai életpályája szintén kalandokra csábít. Felületesen oktatott középiskolásként az rögződött bennem, hogy A méla Tempefőiben a költő komáromi kudarcát dolgozza fel. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy Csokonai még debreceni diákként írja meg a szegény magyar poéta történetét, aki szülői tiltás ellenére gazdag lányt mer szeretni, kinyomtatott irodalmi alkotásaival akar hírnevet szerezni, egzisztenciát teremteni magának, de terve elhibázott, a hitelező nyomdász az adósok börtönével fenyegeti, a gazdag urak nem hajlandóak a kultúrát szponzorálni, jóakarói arról is lebeszélik, hogy a pozsonyi országgyűlésen keressen magának támogatókat. Csokonai mindent előre lát, mégis mindent végigcsinál. Pozsonyba is elmegy, persze hiába. Támogatást kérő levelei pedig kísértetiesen emlékeztetnek hősének színpadi könyörgéseire. Az pedig már személyes balszerencséje, hogy színpadi alteregójának mégis akad egy erős szövetségese, a szeretett grófkisasszony, a komáromi kereskedőlány pedig gyenge szövetséges. Csak sok-sok évvel a költő halála után fedezi fel magában az egykori Lillát, és ünnepelteti magát falujának irodalomkedvelő közönségével.

Csokonai életpályáját a kicsapatás osztja két teljesen különböző részre. A nyilvános dokumentumokból nehezen értjük, hogy a professzorok miért pont akkor unják meg elkényeztetett sztár diákjuknak allűrjeit. Jókai És mégis mozog a föld című regényében találhatunk példát arra, hogyan hoz politikai félelmekből egészen más indokokkal takarózva ítéletet a debreceni kollégium. (Festetich is kirúgja a csurgói iskolából az általa egyébként nagyra becsült Csokonait, amikor az az év végi vizsgaelőadásra becsempészi a Rákóczi-indulót.) Minden korszaknak vannak jellegzetes helyszínei, társaságai. A wittembergi kollégium és a bécsi testőrkaszárnya után következő legfontosabb találkozási pontunk az 1795-ös budai Vérmező. Aki abban az időben valamit számított a magyar irodalomban, az valamiképpen kapcsolódott Martinovicsékhoz. Legfeljebb megúszta a vegzatúrát, mint korai halálával Kármán. Kazinczy, Batsányi, Verseghy a börtönben ült, Csokonai – ki tudja, miért – a bámészkodó tömegben tolongott. Legközelebb talán a Pilvax környékén gyűlik majd ilyen létszámban egybe a magyar progresszió.

A magyar kultúra 20. századi kivirágzásának legfőbb műhelye a budapesti egyetem bölcsészkarán Négyesy professzor Stílusgyakorlatok néven meghirdetett szemináriuma. Ez afféle emelt szintű önképző kör. Leginkább a költők kápráztatják el műveikkel egymást és a többieket. Juhász Gyula tekintélye vitathatatlan, a kedvéért a kezdő Babitsnak is elnézik meghökkentő fordulatait. A kis Kosztolányiban, Tóth Padiban is mozog már valami. Annyiban egyetértenek, hogy nekik kell felváltaniuk azt, ami Magyarországon jelenleg költészet néven fut. Az idő közben halad, a legidősebbek diplomájukkal kimennek az életbe. Kosztolányi riadtan írja Babitsnak, hogy késik a hatalomátvételük, mert a költészet trónjára egy Ady nevű pozőrt ültettek. Az ifjak sorra elolvassák az Új verseket, és nagyon nem tetszik nekik. Ez az ember félművelt. Hozzájuk képest az. Verset sem tud igazán írni. Ha az ő akrobatikus nyelvi mutatványaikhoz mérik, biztos, hogy nem tud fél kézzel felemelni harmincezer olyan magyar szót, amely b betűvel kezdődik. Körülbelül elmondják róla mindazt, amit egy focistáról lehet, aki nem tudja Oxforddal levenni a labdát, nem tud öt percig dekázni, viszont minden meccsen rúg két-három gólt. A versolvasók tábora ugyanis egyelőre nem tud mit kezdeni az ifjú filozopterek költészetté szublimált kultúrélményeivel. Viszont pontosan érzi, mit jelent az, hogy „sajgó tüzes seb vagyok”, mitől jut eszünkbe, hogy „mit ér az ember, ha magyar”. Ebből fakad helyzetük ellentmondásossága: a modern irodalom zászlóshajójának, a Nyugatnak kapitányai egy táborba parancsolják őket, még azt is előírják, hogy Ady neve kerüljön a lobogóra. Ők így együtt lesznek az új költészet. A döntés helyességét száz év igazolja, de Kosztolányi már Ady halála után tíz évvel megpróbálja detronizálni a ráerőltetett mestert, és haragszik Babitsra, aki nem meri nyíltan vállalni saját véleményét.

A példák sora kimeríthetetlen. Fakultációknak ajánlhatjuk, olvassák el Petőfinek a koltói mézeshetek alatt írt verseit, és vessék össze Júlia naplójával. Ritka mélységű emberi dráma, az ifjú férj szerint a szerelem országát öngyilkos párok népesítik be. Ugyancsak jó témák a 19. század legnagyobb prózaíróinak különös házasságai. Mikszáthét, aki romantikus kötelességtudattal kétszer veszi el feleségét, mintha Jókai írta volna meg; az viszont a nagy palóc szatirikus tollára kínálkozik, hogyan veszi el – csípős nyelvű kortársak szerint – Jókai előbb az „anyját”, aztán az „unokáját”. De a legérdekesebb életrajza talán az életműveknek van. József Attila egész életében hiába várt arra az elismerésre, amit halála után azonnal megkapott. Még különösebb történet Márai Sándoré, aki büntette Magyarországot az orosz megszállás miatt, így műveit otthon nem adhatták ki, idegenben meg nem kellettek. Ez is belejátszhatott öngyilkosságába. Ezután kimentek az oroszok, bejöhettek a Márai-könyvek, és a rájuk éhezett olvasók falták ezeket. A hazai visszhang aztán indukálta az új külföldi kiadásokat, aminek eredménye a mai világsiker. Ez még annak is érdekes történet, aki nem jut el Márai élvezetéig.

Mindezt tudjuk, de jó lenne, ha diákjaink is megtanulhatnák tőlünk. Persze mindez fölösleges tudnivaló annak, akinek értékrendjében nincs író, nincs irodalom, csupán szövegek vannak. Bár tekinthetjük szövegnek az eddig elmondottakat is.