Magyar regény

1. Amikor tízéves voltam, Schulcz az elefánt arra terelt, mindenképpen hasznos lenne, ha egy írógépet szereznék. Tanuljak meg gépelni.

Schulcz az elefánt, mint kovács fia, természetesen világéletében kertész szeretett volna lenni. Én nem láttam kovácsolni, tüze sem volt hozzá. Napszámost fogadott hidegmunkákra is: lemezhordó fenekét kivágni kalapáccsal, hidegvágóval. A napszámos rettenetes erőfeszítéssel dolgozott. Akkorákat ütött, hogy a hordó pereme is hullámot vetett. Akkor Schulcz az elefánt elvette a szerszámokat és kinyitotta a hordót, mint valami konzervet. Alig hallott a vas a vason. Csodálkoztam is ezt látván: addig úgy tudtam, kertész, és az, hogy valaha kovács volt, csak egy mese.

Én is kinyitok egy lemezhordót kalapáccsal meg hidegvágóval, mint valami konzervet. Pedig sose árulta el a titkát annak, hogyan lehet egy lemezhordót könnyű félkézkalapáccsal és hidegvágóval pikk-pakk fölnyitni.

De csak pár éve jöttem rá, mit akart Schulcz az elefánt az írógéppel.

2. Ezerkilencszázhetvenhárom nyarán sejtettem meg valamit, a Hofburg előtti téren, amikor tört német szavakkal egy francia házaspár azt kérdezte tőle: [Hol lennének most]? Schulcz az elefánt franciául válaszolt, először is elnézést kért, mert tíz éve nem beszélt már, csak gyakorlásképpen gondolkodott franciául egy párszor. Aztán fél órán át, pergő beszédben elmondta nekik, hol vannak. Erre a franciák odavéltek, [nyilván bécsi]. [Nem], mondta Schulcz az elefánt, [ő magyar]. [Persze] – mondták a franciák, – [igen]! [Nem], magyarázta mosolyogva(1) a férfi, [Magyarország, ha része is volt a Monarchiának, de egy másik része]. [Igen, hogyne] – néztek össze a franciák, és azzal vettek búcsút, ha a városukban járna, keresse meg őket. Címet cseréltek. Igen, feltétlenül, intett mosolyogva Schulcz az elefánt viszlátot a franciáknak. Látta, hogy a franciák pár lépés után gyanakodva megállnak, a papírra néznek, amin Schulcz az elefánt a nevét és a címét megadta. A papírra néznek, aztán egymásra, majd őrá, aztán megint a papírra – és láthatóan nem értenek valamit. Azért mosolyogva integettek még.

3. Pedig tévedett: már tizenegy éve nem beszélt franciául. 1962-ben ugyanis a Leipziger Messe-re utazván elfoglalta helyét a számára kijelölt fülkében azon a helyen, ahová a helyjegye szólt. Szemben ült egy nő. Lárisza! – mondta Schulcz az elefánt. Djádja Mátya! – mondta a nő. Ezután franciául beszéltek, mert bár Schulcz az elefánt a szerb nyelven keresztül jól megtanult a lágerben oroszul, úgy hitték, a francia biztonságosabb – ha már egyszer bevált annak.

Azonkívül az oroszoknál még a szovjetidőkben is ugyanazt jelentette a francia nyelv ismerete, mint ma vagy mint Puskin idejében.

4. A Schulcz az elefánt ezerkilencszázharminchéttől kezdve mindig kapott meghívót és prospektust is a Leipziger Messe-től. Ezerkilencszázharminchatban ugyanis a német náci párt szervezésében a berlini olimpiára utazott. Az utazás egyik mellékállomása volt a Leipziger Messe. Fő célja pedig a volksdeutschok meggyőzése volt a nácizmus igazságairól a Führer vezetésével levezényelt Gazdasági Csodán keresztül. A Gazdasági Csodából még hátravolt két felvonás. Lipcsében Schulczot egy munkáscsaládnál szállásolták el. Kétszoba-konyha, fürdőszoba, étkező. Hűtőszekrény, porszívó, oldalkocsis motorkerékpár lent, az alagsorban. És egy vasszekrény. A munkás ebéd után elmesélte, mint élte át a gazdasági válság nyomorát a családjával. Négy éven át éheztek úgy, mesélte ebédnél a gazda, hogy a végén, már télikabát nélkül, amikor átvágott a parkon, komolyan fontolóra vette egy szebb darab fagyos kutyaszar gyors befalását. Most pedig: tessék!

5. Valamint! – azzal fölállt, és kinyitotta a lemezszekrényt. Kongásából kettes lemeznek gondolván, hármas L-vas vázon, Schulcz azt a lemezszekrényt gyanúsnak találta. A szekrényben hadiöltözet, téli-nyári egyenruha volt, a málhazsák és a fegyver meg a sisak is. A fegyver is tehát. Elmondta ott a munkás, hogyha mindezt meg kellene védenie, elszólítaná a haza, másfél órán belül jelentkeznie kellene a laktanyában az oldalkocsis motorkerékpárral. Megkapja a lőszert és: Indulj!

Schulcz az elefánt nem kérdezte, hová lesz az Indulj! Katonaviselt volt már, aki ilyesmire nem is kérdezett. Megállapította, hogy a lemezszekrényben, ahogy a hűtőben is meg odalent, az oldalkocsis motorkerékpárban, van anyag. És mégsem nagydarab vasak azok, hanem finom és precíz szerkezetek. Elismerte vendéglátóinak, minden szép és minden tökéletes. És jó anyagok vannak, elégségesen, mindenben.

6. Amikor Schulcz az elefánt hazatért, nem lépett be a Volksbundba. Hálátlan kutyának nevezték: – Nem győzött meg tán, amit láttál? De, mondta Schulcz az elefánt, és mosolygott.

Megkérdezték a barátai, látta-e a Vezetőt beszélni.

Elmondta Schulcz az elefánt, hogy látta a Vezetőt beszélni – ám a körülötte ülő emberek mind hallgattak, és összeszorított ajkakkal néztek előre.

Akkor is? – kérdezték a barátai.

Akkor is – mondta a barátainak. – Ő ugyan eléggé hátul és bent, a sokaságban ült. Egy kicsit félt is, mert senki más nem nézett jobbra vagy balra. Mindenki csak előre nézett és csukva tartotta a száját. Mosolyogva mondta ezt Schulcz az elefánt, mintha vidám dologról beszélne. A barátai azonban jól ismerték őt, és elkomorodtak.

És valóban minden olyan szép és minden olyan tökéletes, mint ahogyan az újságokban és a híradókon látszik? – kérdezték.

Igen – mondta Schulcz az elefánt, – annyira új, szép és tökéletes minden, hogy azt a magamfajta, ha látja is, nehezen tudja elhinni. És megint mosolygott.

A barátai komor tekintettel néztek maguk elé. – Hát igen – mondták, és elmentek, mindegyik a maga dolga után.

Megnézték a Vezetőt a filmhíradóban is. A Vezető beszélt, és a tömeg is kiabált, és a karok lendültek. Akik elől álltak, sebesen rázván karjaikat, virágcsokrokkal, zászlókkal vagy csupasz tíz ujjukkal: rajongva ünnepeltek. És a kamera a középső és a hátsó sorokon is pásztázott, és ott az emberek zárt szájjal előre néztek, és nem tekingettek sehová sem, a kamera felé sem.

Amikor pedig A Doktor beszélt, szinte mindenki így ült, még az első sorokban is.

Egyik barátja sem lépett be a Volksbundba.

Az elefánt édesapja, az öreg Schultz minden hajnalban krétával egy akasztófát rajzolt a háza kapujára – ez volt a jele a schwarz-oknak, akik nem léptek a Volksbundba. Mindenki tudta, hogy a krétajel kire vonatkozik, mert Schulcz az elefánt bérelte a műhelyt és a hozzátartozó lakást az édesapjától.

7. Ezerkilencszáznegyvennégy kora őszén Schulcz felesége a legszebb ágyneműket húzta föl a szobákban.

A legmagasabb rangú tisztek legényei foglalták le ezeket a szobákat a gazdáiknak.

Később tehát a legmagasabb rangú tiszteknek adta föl Schulcz felesége az ebéd utáni bort és a kávét.

Hamarosan el kell mennünk! – mondotta az egyik tiszt.

Igen – fordult Schulcz felesége. – Önök elmennek, uraim, mi pedig itt maradunk abban, amit önök hagytak!

A volksbundosok és még azok, akik féltek, mind A Nagy Szekerezés-ben voltak már, valahol Ausztriában járhattak.

Az egyik tiszt fölpattant, és Schulcz feleségére szegezte a fegyverét.

Lőjön csak! – mondta Schulcz az elefánt felesége. – Legalább német golyótól halok meg!

8. Amint a katonák elvonultak, Schulcz felesége a legszebb ágyneműket húzta föl a szobákban, és a szennyest pedig kimosta váltásnak.

A legmagasabb rangú tisztek legényei foglalták le ezeket a szobákat a gazdáiknak.

Schulcz felesége levette a szentképeket és a feszületeket a falról, mert az a szóbeszéd járta, hogy a bevonulók istentelen emberek. Azonban volt egy Mária-kép, ami szinte perzselte ujjait. Nem akasztotta hát le, csak megfordította karikáján. Az asszony meglátta, hogy a kisebb rangú vezérkari tisztek visszafordították, és pravoszláv módon keresztet vetnek a nyugati-katolikus, vásári olajnyomat-Máriakép előtt.

[Azt gondolja, gazdaasszony, hogy mi műveletlen barbárok vagyunk?] – kérdezte haragosan az egyik tiszt.

Schulcz felesége és a családja szerb nyelven válaszoltak a szovjetek kérdéseire.

Elég jól megértették egymást.

Volt ott a tisztek között két ukrán tanító. Ezekkel, ha egymás között voltak, lehetett németül is beszélgetni.

Milyen az élet a Szovjetunióban? – kérdezte őket Schulcz felesége.

Addig, míg a toll kapált és a kapa pedig írt, nehéz volt. De ma már könnyebb, hogy a toll megint ír és a kapa kapál – válaszolták nevetve az ukrán tisztek, hogy tréfának tessék, amit mondanak.

Ahogy a front elvonul, nekünk is egyszer utána kell mennünk, pedig jó volt itt – mondta a tábornok egyik legfőbb tisztje Schulcznak. Djádja, jöjjön velünk le Beogradba, s onnan föl Magyarországra. Maga szereti a magyarokat, jobb lesz ott magának!

Miért mennék, mondta Schulcz az elefánt, hiszen nem tettem semmi olyat, amiért mennem kellene, mindenki ismer és szeret itt engem, és ez az én hazám.

Májá rógyina! – mondta oroszul, mert Schulcz, mint az elefánt a valóságban, gyorsan és könnyen tanult, és semmit sem felejtett.

Jó, akkor maradjon, maga elefánt! – mondta a tábornok legfőbb tisztje ?, adunk magának bumágát arról, hogy jó ember. Talán nem fogják bántani.

9. Schulcz az elefánt úgy tudott mosolyogni, hogy amikor a Ki tud főzni? kérdésre kilépett, negyven emberből őt választották ki. És nem is tréfa volt, hanem tényleg főzni állították be a láger konyhájára. Persze: nem tudott főzni. Viszont ott nem is nagyon kellett tudni főzni, bár, mint bányászok, eksztra ennivalókat és adagokat kaptak.

10. Pedig Schulcz az elefánt ismerte a katonatréfákat. Amikor erről kérdeztem, azt állította, háborúban is járt. Mikor? – ezerkilencszázhuszonhétben. Elgondolkodtam: Mint jó tanuló, semmiféle háborúról nem tudtam ezerkilencszázhuszonhétből. Maczedóniában volt katona. Tizenkét fős rajonokkal járták a halálösvényeket a hegyekben. Hét fő volt a visszatérési átlag. Mindig ő volt a felvezető, ezért maradhatott életben. Mindig felülről és hátulról lőttek rájuk. Száznyolcvanhárom centi volt, szőke, kék szemű, nyolcvan kiló. Nekem azt mesélte, egy eltévedt golyó a tarkójában állt meg. A szkipetárok törökkori mordályokkal lőttek. És a sebhely tényleg ott volt a nyakán. Én azonban tudom, hogy akkor is a mosolyával és a beszédkészségével menekítette ki magát. Biztosan volt már ott a szkopjei kórházban is egy csinoska nővérke.

Magyarban sok ennyi becézés, de a szerb észre se veszi.

11. A Schulcz vélhetően már 1912-ben is ugyanolyan szépen tudott mosolyogni a magyariskolában a tanító úrra, amikor az elefántnak nevezte. Szőke, kék szemű fiú volt, arányos, erős testalkatú – egy fejjel magasabb a többinél. Elég jól beszélt már magyarul, csak a g meg a k hangokat tévesztette gyakran, ezért nevezte a tanító úr elefántnak.

1920. március tizenötödikén este két társával együtt lefogták őket a Petőfi-táblánál. A vád magyarkodás volt.

Az öreg Schulczot is magyarkodással vádolták, mert bár magyarul még a kundschafttal sem tudott tárgyalni, 1920 után kezdte cz-vel írni a nevét. Kokszot és nyers vasárut csak Magyarországról lehetett beszerezni. A cz meg a tz mindegy lett, mert a Schulcz nevet is cirill betűvel vagy pedig Sulc-nak kellett írni.

12. Ezerkilencszázharmincnégyben Schulczot az elefántot beválasztották a városi iparegylet vezetésébe. A többi vezetőségi tag, egy kivételével, a kora szerint akár az apja is lehetett volna. A másik harmincéves az üzlettársa volt. Ő nem számított világlátottnak. Ő csak a (világlátott Sulc) üzlettársa volt.

13. Schulcz az elefánt két évvel korábban jött vissza Franciaországból. Elzászban, temetőket járván sokszor látta ő a nevét, leginkább sima zett-tel. Franciaországban egy gazdag parasztnál volt kovács. Igen megszerették. Ott ismerte meg a modern élet kezdeteit. A paraszt feleségének nem maradt ideje főzni, vagyis az túl értékes volt ahhoz – inkább konzerveket ettek. Ott is szépen mosolygott, ami egy boche-tól a legkevesebb elvárható volt akkor. Schulcz eleinte vitatkozott, ő magyar, Bercsényi, Rákóczi népéből való, de a franciák kinevették: [Persze, tudjuk mi azt: osztrák!]

Schulcz az elefánt egy jól fogalmazott, leánykéz-kéréssel is kombinált levelet tíz példányban másolt le – tehát tizenegy leány olvashatta ugyanazt: a szívét nála hagyta, szép vagyonkát spórolt össze Franciaországban, többek között egy igen értékes női órát is vásárolt már, meg az apja neves műhelyét fogja majd kibérelni, és ott már önálló mesterként dolgozik majd. Egy lányt nem győzött meg a levél. A többi sietve válaszolt. Schulcz az elefánt hazaérvén fölkereste a lányt: Miért nem válaszolt? – Ennyi szívet elhagyni sok egy embernek! És ő megelégszik csak olyannal is, akinek egy szíve van. – Ezt januárban mondta a lány, vízkereszt táján.

14. A lány félárva volt. És Schulcz az elefánt is. Családjaikban több szálon közös rokonságra bukkantak. Úgy vélték, jó lesz tehát egy vér szerinti kötelék a földekhez meg a takaréklevelekhez, stafírunghoz, meg az értékes női karórához.

Schulcz az elefánt nem emlékezett már arra, hogy ki távoli rokon kislány lovagolt az ő térdén.

A lány azonban nagyon is emlékezett Az Elefántra, aki őt a térdén tíz év’ azelőtt lovagoltatta.

Február negyedikén összeházasodtak.

November tizenötödikén megszületett a lányuk.

15. Mint fiatal kovács, elismert majszter, akinek ráadásul egy öltözet francia nyári ruhája van kalappal – tehát az iparegylet színjátszókörének főereje is volt. Ő írta, rendezte a jeleneteket, valamint kirúzsozott ajkát csücsörítvén mint hősszerelmes is föllépett. És volt ő gonosz banya is. Kevesen vállalták a szereplést.

16. Ezerkilencszáznegyvenhatban, miután Lárisza segítségével a lágerből hazatért (valami súlyos és igen fertőző betegségről kapott bumágát, és a papírt kiállító orvosnőt a haza-vonat kirobogása után órákkal később el is vitte a GPU), összeszedte a családját a titólágerekből. Szerzett aranyat. Az omami zsidó albérlőitől is visszakapta, amit ők tőle kaptak ezerkilencszáznegyvennégyben, meg a kundschaftból is sokan emlékeztek rá, pedig ilyesmire emlékezni akkoriban egy szerbnek elég veszélyes volt, de Schulcz az elefánt mosolyáról már beszéltem, és mindig volt nála egy pár vidám történet. A lágerből is. Az arany a Szegedinbe átjutáshoz kellett.

17. Ekként kerültek az omaminak zsidó albérlői: egy gazdag apatini zsidó család széphangú lánya beleszeretett egy fiúba, aki már nem tartott szombatot, de már az ünnepeket se tisztelte, ha odáig nem is jutott el, hogy fehér húst egyen. A széphangú lány ismert fiúkat, akik az ünnepeket megtartották, ésde titkon fehér húst ettek. Azt vallotta a széphangú lány, nem számít, ha valaki lusta templomba menni, ha nem eszik fehér húst. A széphangú lány szülei azért még nem haragudtak, mert a széphangú lányuk az apatini katolikus leánykarba állt énekelni. Szép hangja volt. A szülei azért haragudtak, mert a lusta fiú szegényebb volt. Nem hatotta meg őket az sem, hogy nem eszik fehér húst.

Az apatini katolikus leánykarban énekelt az omami harmadfokú unokanővérének a nevelt lánya, tehát rokon volt, így szólt a fiatal házas, otthonról szökött barátnője érdekében a rokonságnak. Az omami szobája pedig meg is felelt nekik albérletnek.

18. Schulcz az elefánt és a családja Szegedinben csak körülnéztek, és fölkerestek pár ismerőst. Rajtuk kívül még vagy húszezren gondolták: csak Szegedinig eljussanak! Úgyhogy innen továbbálltak.

19. Ezerkilencszáznegyvenhatban egy boche már dupla boche-nak számított Franciaországban. Akkor írt utoljára franciául Schulcz az elefánt. A volt gazdája postafordultával válaszolt: [...és jöhet a családja is, anyósa: mindannyiuk számára van hely a tanyán.] Munka pedig: a háború után erről nem kellett beszélni.

20. Az elefánt édesapja, az öreg Schultz Németországban telepedett le. Az amerikai segélyből földet vett egy városka szélén. Mindenki nézte, mit akar a jöttment a földdel. Schulcz az elefánt meg a fölmenői ötszáz évig vissza mindig, mindenkoron, mindenhol jöttmentek voltak. A vallásháborúk előtt az éhínség meg a pestis miatt vándoroltak, azután meg azért, mert amit könnyen megtanultak, csak nehezen felejtették. És az idegen szem egy pillantással észreveszi azt, amit a honos évekig nem látott meg. A városkába egyre több jöttment érkezett, így a város szélét beépíthetővé kellett nyilvánítani. Az öreg Schultz kiparcelláztatta a földjeit.

Nem szerette, ha a Magyar’ban maradt fiáról kérdezték. Ostoba elefántnak nevezte, aki mindig is élhetetlen és magyarkodó volt.

21. Schulcz az elefánt ezerkilencszáznegyvenkilencig olyan kovácsoknál verte a nagy kalapáccsal a kis kalapács után a vasat, akik öt szem parázsló kokszot a kormos bádogtölcsér alatt már kovácstűznek neveztek. Beállt napszámban ráverni olyan kovácsokhoz, akiket a régi műhelyébe segédként sem alkalmazott volna. Holott vizsgázott patkolókovács is volt, ami akkoriban megtette állatfelcseri oklevélnek is. Negyvenkilencben aztán letette a kalapácsot. A kedvteléséből is megélt volna, de a szőlejét olyan helyre telepítette, ahová nem volt nehéz elképzelni egy faluszéli úti csárdát. Ötvenegyben már megvolt a csárdához a bora.

Mint látható, nem mindig és mindenáron üvöltött ő (együtt) a farkasokkal. Pedig a Schulcz az elefánt népe azt tartja, a farkasokkal (együtt) kell üvölteni. Ez a magyarban a széllel való szembepisiléshez vág: úgy nem lehet. Schulcz az elefánt magyarnak vallotta magát – a csúnyabeszéden kívüli magyar nyelvet szerette jobban.

Anyósa, ha isten nevét, hiába, a szájára, rendszerint szerb nyelven vette azt, vélvén, hogy az isten úgy nem érti meg. Ó, bozse moj!

22. A Schulcz az elefánt azonban szerb nyelven sem beszélt csúnyát. Akkor sem mondott semmit, amikor a szövetkezetbe kellett állania. Még csak nem is üvöltött (együtt) a farkasokkal Ő hallott már a szövetkezetekről, volt is szövetkezetnek tagja, még odahaza. Idehaza is belépett a termelőszövetkezetbe, pedig a beszervezők a hatodik pohár után igyekeztek lebeszélni, féltették: Akkor majd már ilyen jó bora nem lesz. ? Miért ne lenne – mosolygott Schulcz az elefánt, – hiszen én tudom, mi a szövetkezet! ? És az első időkben a termelőszövetkezetek valóban szövetkezetként látszottak működni, bár gyakran figyelmeztették Schulczot, felejtse már el végre azokat a szövetkezeteket.

Azonkívül meg azt tartotta Schulcz az elefánt: a veszett kutyának mindig lökj egy falatot. És lökött is, ő legalábbis úgy gondolta, eleget.

23. Majd meglátjuk – mosolygott ezerkilencszázötvennyolcban a minisztérium folyosóján. Mindenesetre is bejelentette, hogy ő addig fog ott ülni, amíg a rákapcsolási engedélyt ki nem adják az utcaszakaszukra a saját költségükön már kiépített villanyhálózathoz. Ez a folyosónülés bevált már harmincnyolcban is a koksz-exportengedélyért a magyar minisztériumban – amikor Schulcz még száznyolcvanhárom centi volt és szőke.

Pár óra múltán elé állt egy csinoska titkárnő: Na, jöjjön, bácsika, az osztályvezető elvtárs fogadja. – Schulcz az elefánt ötvennégy éves volt és százhetvennyolc centi magas.

Schulcz felesége csak legyintett a folyosónülésre – mint akkor, most is a férfierő hatását látta a sikerben. A bácsikát meg trükknek a mese színezésére.

24. Schulcz az elefánt soha nem beszélt nekem arról, hogy ő leveleken kívül valami mást is írt volna. Néha találtam a nemszabadfiók alján egy spirálfüzetet, amiben gyanúsan kéklő oldalak villantak elő az üres fehér-haloványvonalkásak közül. Ha véletlenül, és már később, irodalmi jellegű témán vágtunk át sietve, a lehető leggyorsabban, olyasmiket mondott, hogy egy írást le kell gépelni, és vigyázni kell a helyesírásra. Egyszer pedig, amikor már nagyon késő volt, adott egy pár oldalnyi golyóstollal géppapírra írt, levélfélének látszó valamit. Töltőtollal írt vázlat, egy vidám jelenet úgy ezerkilencszázötvenegyből. Az ezerkilencszázötvenegyet később tudtam meg. Azt hittem a történet alapján, hogy az a negyvenötös Nagy Batyuzás idejéből való. Még ezerkilencszáznegyvenhétben sem sok batyuznivalójuk volt a Schulczéknak.

25. Ezerkilencszáznegyvenhétben viszont már tellett – még elsőáldozó-ruhára is.

Schulcz az elefánt fia még elment elsőáldozónak. A lánya már belehajolt a kép keretébe. Elsőáldozó korában valamelyik titólágerben volt.

[Örültök a szép új elsőáldozó-ruhának, gyerekek?] – kérdezte az omami. Örülünk – mondták a gyerekek. Áldozni készültek – hát ráhagyták ezt az örömüket is arra. A Schulcz az elefánt látta, hogy a gyerekei nem örülnek. És a felesége is látta, hogy a gyerekeik nem örülnek.

A Schulcz az elefánt úgy vélte, [valahol a titólógerban(2) maradhatott a gyerekek örülése].

A felesége is odavélt: csak így lehet ez.

Az omami is egyetértett azzal, amit az ő veje a gyerekek öröméről gondolt.

Meg akartak mindent tenni, hátha egyszer a gyerekeik még örülnek majd valaminek.

26. Ezerkilencszázötvenháromban Schulcz felesége megkapta a papírokat arról, hogy hazalátogathat.

Elment a széphangú lányhoz, aki vastagabb hangú, mert kövérebb asszonnyá lett. A férje is kövérebb, de csak ugyanolyan lusta maradt, mint volt.

Elmentek Schulcz az elefánt házához, és megnézték.

Behívták őket a szomszédok: amikor elvitték őket, elsőként csaptak le, és amit a legfontosabbnak gondoltak, rablást mímelve összeszedték. Schulcz az elefánt annakidején az ékszereket már elkérte tőlük, mert a szegedini útra csakis arannyal vághattak neki.

Azám, de az aranyórád! – jutott eszébe Schulcz feleségének a valahai széphangú lány aranyórája.

Ó, az meglett, mondta a vastag hangú asszonyka: Egyszerűen bementem érte, odaszóltak az új gazdák, crnagoracok, mit akarsz, de én csak mentem. Dolgomra! – mondtam nekik, azzal föl a padlásra: És abban a lyukban volt az óra, ahová tetted.

Meg is mutatta az órát.

27. Kétszer átolvastam már a Schulcz az elefánt sárga levélpírra golyóstollat írt egyik vázlatát. A történetre nem figyeltem, de a legkisebb hibán is megakadt a szemem. Ahogyan színész képes minden odafigyelés nélkül is egy történetet szépen olvasni. El is képzelem, könnyen, mivel intézték el Schulcz az elefánt írásait. Mert ha nem is beszélt ezekről, biztos vagyok abban, hogy nem adta föl egykönnyen. Holott tisztában volt a korlátaival. Úgy vélte azonban, hogy a történetei érdekesek is, és egytől egyig vidámak. Abban az időben a történetek jó részét nem lehetett elbeszélni. Egynémely ezek közül ma már elbeszélhető, egy része elveszett vagy nincsen már emberi lélek, aki megérthetné, vagy pedig a történet körül magyarázódtak el a dolgok olyannyira, hogy ma már megint elbeszélhetetlenekké lettek. Mint jólélek, elhitte, hogy csupán az a baj a történeteivel: nincsenek legépelve. Legépeltette, akkor meg a tükörrel volt baj: nem így néz ki egy vidám jelenet kézirata. Valamint – hogy mást ne is nézzünk – a j-ly használattal is problémák vannak. Nem beszélve a g-k tévesztésekről.

Az otthoniak, ha összejöttek, elmesélték egymásnak régi és új történeteiket. Udvariasságból senki nem a maga nyelvén beszélte el a történeteket – tehát törve a másik nyelvet, zagyvának ható szórendben, rosszul ragozva, komikus stilisztikai hibákkal.

0. Jogos a gyanú, hogy Schulcz az elefánt történeteiből ellophatták a poénokat. A történeteit nem lopták el, esélyük sem volt ahhoz a szerkesztőknek, hogy a jól olvasható, de rosszul központozott, magyartalan és rémisztő helyesírása szövegekből kiszedjenek valami hihetőt, ami megfelelő is.

A Schulcz az elefánt történeteinek a tolvaja én vagyok.

Meg a barátom, aki tőlem ellopta az egyik történetet.

A regényt csinálni [élni] kell, nem pedig írni – mondotta Rezeda Kázmér.

Az írók meg ne beszéljék el történeteiket egymás társaságában.

Vagy ne körözzék annyit kézirataikat, mint valaha Ungváry Rudolf.

Minden ember élete egy novella – ami a regény Latin-Amerikában.

28. Utolsó napján, reggel, tanítás előtt, ahogy megbeszéltük, levittem a kombival a pálinkafőzőbe. Rossz jelnek tekintettük, hogy a fogát otthon hagyta, de nevettünk rá. A pálinkafőzőben ellenőrizte a cefréjét, nem pancsolt-e bele a főzőmester. Schulcz az elefántnak megvolt az a kiváltsága, hogy végigülhette a főzést – és öt liter pálinkát ígért a főzőmesternek, ha nem pancsolja meg a cefréjét. Még öt liter pálinkát ígért, ha a főzésnél sem csapja be. Schulcz az elefánt értette a főzést is, nem csak a cefrekészítést. Csak nem volt papírja róla. A főzőmesternek kitűnő papírjai voltak arról, hogy főzhet – de egyébként is elboldogulgatott. Nagyjából. Hazavittem apámnak a kombit, elmotoroztam Schulcz az elefánt fogáért. Rossz érzésem volt. Örült a fogának, de láttam, őt is rossz érzés gyötri. Tanítás után a megbeszélt időre lementem a kombival a pálinkáért. A főzőmester a szokásos kis rézeleje-trükkel még öt liter pálinkával akarta átverni. Éppen a műszereket nézegették, amikor odaértem. A főzőmester úgy tett, mintha tévedett volna, és megköszönte a segítséget. Nem akart még öt liter potya pálinkától elesni. Mert az első öt literért kétségtelenül megdolgozott. Mindez nem érdekelte Schulczot: Menjünk a szőlőbe! A rügyek már fakadoztak. Megérintette az ágakat, nem szólt először semmit. Azután meg olyasmiket mondott, amiket azelőtt sohasem: Mit hogyan kéne a tavasszal a szőlőművelésében tenni.

[Mi volt a pálinkafőzéssel] – kérdezte Schulczot a felesége.

A Schulcz az elefánt csak legyintett.

Ennyiből is értették egymást. Én letettem magam a székre, de föl is álltam: Nincs időm.

A ...– kezdett el egy mondatot, de mást gondolt hirtelen, – maradhatnál még egy kicsit, fiam, ráérsz.

Á, nem – mondtam. Akkor... – és elköszöntem.

Epilógus: Egyszer egy orvosnő pillantásában láttam meg az egyik regénye igazságát. A receptre pillantott, és elolvasta a falu nevét.

Az öreg Schulczot ismeri? Adja át neki az üdvözletem! – Az orvosnő ugyan hozzám beszélt, de a receptre nézett.

Szép, seprűs, fekete pilláit lesütötte egy hosszú pillanatra.

(1) Schulcz az elefánt humoros, vidám ember volt, olyan természetességgel, könnyeden, mint ahogy a szakmányban humoristák az egyébkénti életükben többnyire bírhatatlan morózok. Mégis, ahogy történetének fejezeteit sorolván olvasom, kevés humorosat találok, sőt regénye inkább valami sajátságos pathetique-et áraszt.

(2) Titólóger. Így emlegették másképpen: A Tábor. Volt ott velük egy öreg zsidó gyáros, aki, megtérvén a koncentrációs táborból, a vagyoni helyzete és nevének hangzása (Svarc) miatt került a lágerba. „Minekünk kellje az almába harapni, tiknéktek kellje megegye, de legrosszabb lesz annak, kinek a csumája marad!” – mondotta az öreg a halálos priccsén. Senki sem értette, mit akart ezzel mondani.