Feljegyzések regényírás közben

Anya, Kiszely Ilona, ígéretes színészi pálya elé nézett a harmincas évek végén. A rá váró siker és fény kiolvasható azokból a kritikákból, melyeket beragasztott egy vastag, hosszúkás albumba mindössze néhány színházi évadjából. De a színésznő és az anya hamarosan konfliktusba kerültek egymással, s ahogyan mi hárman, testvérek egymást követően megszülettünk, úgy távolodott el anyánk egyre messzebb és messzebb korábbi álmaitól.

Isten föláldozta a fiát értünk, emberekért. Az Atya hagyta, sőt akarta, hogy egyszülött fia kínhalált szenvedjen, és ez legyen a mi megváltásunk. Erős katolikus neveltetésben részesültem. Szerencsés alkat vagyok, mert a hit dolgai – a pubertás néhány évét leszámítva – nem okoztak komoly nehézségeket. Jézus keresztáldozata, a megváltás titka ellenben nemcsak áhítatot keltett bennem, hanem zavart is. Blaszfémikus a hasonlat, mégis ekképpen zavart meg Anya áldozata, hogy odadobta a színpadot értünk. Nem vehettem rossz néven tőle, hogy áldozatát folyamatosan igyekezett tudatosítani bennünk: ha hálátlanságunk miatt szenvedett, akkor a felhánytorgatás szintjén, ha úgy élte meg, hogy megérte, amit tett, akkor bölcs elfogadással. De akár így, akár úgy kellett szembesüljek a problémával, nem tudtam feldolgozni. Talán ez okozta, hogy tízéves koromtól a színház volt az a fenomén, mely a világon a legjobban foglalkoztatott. Aztán minél jobban beleástam magam, minél inkább körvonalazódott, hogy mi is az, ami a színházhoz vonz, vagy mi késztet, kényszerít, hogy körüllihegjem, annál magabiztosabban hárítottam el magamtól Anya színészi múltját. Megnyugtató volt a biztos tudat, hogy az a színház vagy színjátszásmód, mely Anyáé lehetett, engem nem tudna megérinteni. Tehát, hogy színészete nyilván nem is volt olyan értékes.

Megrázkódtatásként ért, amikor halála után nem sokkal a tévében levetítették egy régi filmjét. Egy epizódszerepet játszott, egy dizőzt. Sejtelmem sem volt róla, hogy ekkora színész! A gyász miatt is hullottak a könnyeim, de főképpen a megszégyenüléstől. A sors fintora, hogy amíg élt, egyetlen filmjében sem láthattam. Összeomlott a hipotézis, mely a korábbiakban, a sok-sok év alatt, hárításimból fölépült. Csak a családregény írása segíthet benne, hogy szinkronba kerüljek a valósággal, és megtudjam, ki volt az anyám.

Nem készült színészi pályára. Remek memóriája volt és kiemelkedő intelligenciája – talán éppen ezért unta a tanulást, és nem is strapálta magát miatta. Felső kereskedelmiben érettségizett, s jobb ötlet híján beadták egy belvárosi szabószalonba tanulónak. Szülei vidékről települtek a fővárosba, de ő már igazi pesti lánynak tartotta magát, akinek mindene az aszfalt. Nem volt türelmes alkat: nem tudta kivárni, amíg végre tűt adnak a kezébe, elege lett a söprögetésből, meg hogy manökennek használják. Otthagyta a szalont, és jelentkezett statisztának a később híressé vált Meseautó című filmhez. Tömegnyi jelentkező közül választották be a filmbe, melyben énekelnie is kellett. A színiakadémiára is sokszoros túljelentkezők közül került be. Az Orsz. M. Kir. Színművészeti Akadémia igazgatója az idő tájt Odry Árpád volt. Az 1934 őszén felvett negyven fős évfolyamból három év múlva tizenhárman kaptak oklevelet. Nagyapám nem akart beletörődni, hogy színésznő lesz a lánya.

Az örökös otthoni botrányok miatt nagyanyám úgy érezte, kénytelen kivenni lányát az iskolából. Odry lebeszélte. „Asszonyom – mondta –, jól gondolja meg. Ebből az évfolyamból csak a Kiszely és Szabó Sándor lesznek színészek.” (Szabó valóban az lett, Kiszely pedig az édesanyánk.) Anya volt az első, akinek az évfolyamból szerződést kínáltak. Nem is akármilyet: Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház igazgató-rendezője már a harmadik évfolyam közepén leszerződtette. Pedig az előadás, amiben játszott, még nem az ő vizsgája volt. Mindössze egy monológot kellett előadnia a Déryné ifiasszonyban. Hettyey Aranka állította be a darabot. (Mellette Nagy Adorján, Góth Sándor és Odry tanították a színjátszást.) Hettyey ki nem állhatta édesanyámat – valahogy ütötték egymás vérét. A grófnőnek, akit Anyának el kellett volna játszania, nem volt szerinte egyetlen jó hangja, egyetlen megfelelő mozdulata se. A színészvezető elhitette a növendékkel, hogy se beszélni, se járni nem tud, s úgy, ahogy van, mindenestül hamis. Kétségbeejtő helyzetében Kiszely Lehotay Árpádhoz, a nagy Shakespeare-színészhez fordult segítségért. A növendékek rendszeresen statisztáltak a Nemzeti Színházban, onnan ismerte. Lehotay azt tanácsolta, hogy a próbákon játsszon úgy, ahogy az oktatója kívánja, a vizsgán viszont úgy, ahogy ők titokban az előadás-szünetekben megbeszélték. A bemutató elsöprő erejű volt: Hettyey hisztériás rohamot kapott a színfalak mögött, Bárdos pedig a Belvárosihoz hívta.

Kiszely tulajdonképpeni vizsgájára 1937 márciusában került sor. Csehov Három nővérének Másáját játszotta. A bemutató után a növendékek s a publikum egy része, rendezők, kritikusok, meg akarván ünnepelni az előadást, megindultak az Andrássy úti Wagner-söröző felé. Az étterem a Jókai tér sarkán volt, szemben a mai Írók Boltjával. Várkonyi Zoltán mutatta be édesapámat édesanyámnak. Apa színikritikusi minőségben nézte meg a vizsgát, s annyira megnézte magának Mását, hogy három hét múlva feleségül kérte.

Az esküvőt csak másfél év múlva tartották meg. Anya nem igazán vágyott férjhez menni. Végül bizonyos érvek megindították. 1938 szeptemberében a kormány két korosztályt mozgósított, s az ifjú hírlapírót is behívták. Súlyos cukorbetegséggel küzdő húgát anyagilag ő támogatta. „Ha házas emberként esne el – érvelt –, az özvegyi nyugdíjat megkaphatná a feleségén keresztül a húga!” „Mi károm származhat abból, ha kritikus a férjem? – hezitált a kezdő színésznő. – Még jól is jöhet.” Egy októberi napra tűzték ki az esküvőt. Egyelőre titokban akarták tartani. Anya az első Belvárosi színházi évadjában csupa pár szavas szobalány szerepeket játszott; talán pedagógiai okból. Most, az új évad kezdetén gyönyörű feladat várta. Egy komoly szerep Prestley Conway-családjában. Az olvasópróbát percre pontosan akkorra tűzték ki, amikor anyámnak ki kellett mondania a Józsefvárosi Plébánia tomplomban az igent. Én nem hiszek a véletlenekben. A véletlen egybeesések törvényszerűek. Lehet, hogy olvasnia kellett volna ebből a véletlen egybeesésből. E számomra oly nagyon meghatározó két ember semmiféle figyelmeztetést nem olvasott ki az időpontok egybeeséséből. Vagy az indíttatásuk volt az erősebb. A titoknak tehát ki kellett pattannia: bevallották az esküvőt, és a vőlegény elkérte a menyasszonyt az igazgató-rendezőtől. Bárdos elképedt. Egyfelől, mert nem tartotta jó ötletnek, ha egy kezdő színésznő férjhez megy. De talán még inkább attól a felismeréstől: milyen pontosan osztotta ki a szerepet. Két napot kaptak a nászútra.

Mivel ez volt az első s egyben az egyetlen egész estét betöltő szerep, melyet édesanyám eljátszhatott, indokoltnak érzem, hogy ismertessem. Annál is inkább, mert szimbolikus fényt vetett a jövőjére. Későbbi életében gyakran eszébe jutott.

Prestley regényíró volt, s ez a darab az első színműve. Sajátos dramaturgiát talált ki: a dráma az első világháború után játszódik egy angol kisvárosban. Az első felvonás alatt unalmas születésnapi ünnepség zajlik. A gazdag özvegyasszony és hat, majdnem felnőtt gyermeke az eljövendő szép jövőt tervezgetik. Négy lány és két fiú. A legidősebb lány az ünnepelt, írónőnek készül. Beül az ablakzugba, elszenderül, és megálmodja a jövőjüket. Mindannyiuk élete félresiklik. Ez a látomás a második felvonás történése. A vagyon elúszik, mert anyjuk herdál, képtelen megöregedni. Az egyik fivér megkeseredett hivatalnokká válik, ámbár legalább bölcs emberré, a másik kártyás álmodozó. A legéletsóvárabb húgocskába beleszeret a halál, és magával ragadja, a másikat, Gladyst, aki a városka szépségkirálynője, egy gonosz pénzember veszi nőül. Az álmot látó ünnepeltből nem lesz regényíró, hanem csak egy vacak újságírónőcske, a negyedik lány pedig, akit szociális eszmék tüzeltek, gonosz vénlány tanítónőként tengeti napjait. Ez, a második felvonás húsz évet ugrott előre, a harmadik visszatér a húsz évvel korábbi ünnepségbe. A szereplők folytatják a vidám partit, a nézők azonban nem tudnak megfeledkezni a látottakról, a szereplők megismert végzetéről. Mindenki a csillogó és ígéretes jövőről cseveg, de a közönség már tudja, hogy az életük önáltatás. A mű sajátossága, hogy a dráma nem a színpadon, hanem a nézők lelkében játszódik le.

A Gladyst alakító Kiszely az első és utolsó felvonásban a bolondos, szép, lobogó hajú, féktelen, rózsaszínű ifjúságot játssza; kusza sörényű, izzó bőrű, perzselő leheletű, félig öntudatlan leányt. A középső felvonásban pedig, beékelve az első és harmadik közé, egy elrontott életű, ütődött, csupafélelem, csuparemegés asszonyt. Azt, aki őbelőle lesz a megálmodott jövőben. A szerep egyfelől esélytelen: alig kínál játékteret, másfelől látnokian katartikus: ugyan honnan valók a kezdő színésznő érett eszközei, melyekkel ezt a tragikus végkifejletet hitelesen ábrázolni tudja? A siker bombasztikus. A kritikusok egymást túllicitálva jósolnak hatalmas színészi karriert. (A színházi szakíróknál még merészebb jövendölésekbe bocsátkozik a filmkritika: Kiszely filmarcáról elragadtatottan nyilatkozik, s tudni véli, hogy noha még csak kis szerepeket játszik a bizonyára felfedezendő új sztár, de rövidesen az egyik koronázatlan királynője lesz a magyar Hollywoodnak.)

Az 1939. évi IV. tc., amely „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” címet viseli, s melyet a szakirodalom a második zsidótörvény névvel jelöl, az 1938/39-es színházi évad közepén kibillenti Bárdost az igazgatói székből. Egy tehetségtelen triumvirátusnak kénytelen átadni a stafétabotot. Kiszely átvészeli a társulatnál még a következő évadot is. Pici szerepeket kap, például Kodolányi Végrendeletében. A rengeteg várakozási időben, jelenetére várva próbák és előadások során, mint egy Pénelopé, folytonosan köt. Viszont rengeteg filmhez hívják: tizenkét szerepre 1938 és 1942 között. Kis szerepek ezek is, de élvezi a munkát és a pénzbeli megbecsülést. Ügyes kis ügynöke kiszagolja, hogy a Belvárosi hajója megroppant, anyagilag is, művészileg is. Kiszely az első, akinek biztos az útja a patinás Vígszínház társulatához.

A Vígszínház igazgatóit, Jób Dánielt és Roboz Imrét is meneszti majd a Kamara, amikor már a húszról hat százalékra redukált zsidókat is sokallja, s olyan hatalmas színészeknek is távozniuk kell a színpadról, mint Törzs Jenő, Gózon Gyula és Góth Sándor. De Kiszely szerződését még Jób Dániel írja alá. A Vígszínház élén Harsányi Zsolt követi, aki a színdarabokat írogató Bókay Jánost veszi maga mellé művészeti vezetőnek. A társulatot még mindig jeles nevek fémjelzik: Ajtay Andor, Jávor Pál, Somlay Artúr, Csortos Gyula. A színésznők sem kisebbek: Dayka Margit, Mezei Mária, Karády Katalin, Tolnai Klári. De ott van Muráti Lili is, aki nyomban kikéri magának, hogy a fiatal Kiszelynek rőfre ugyanakkora szerepet adjanak, mint neki. Ő győz, Kiszelytől elveszik.

Elkezdtek záporozni az események, melyekből a végzet akadálypályát épített a fiatal színésznő útjába. Még várt volna az anyasággal, de már az első vígszínházi évad végére, 1941 májusában gyermekáldásnak néz elébe. A következő évad ennek ellenére újra a színpadon találja. Apja, aki tiltakozott ellene, hogy a lánya színésznő legyen, nagyapaként naponta végigtolja a babakocsit a körúton a Rákóczi tértől, hogy unokája anyatejhez jusson a próbaszünetben. A színház műsorra tűzi Bókay új darabját. A hírlapíró férjnek színikritikát kell róla írnia. Miután nem tetszik neki, kertelés nélkül megkritizálja. Úgy tűnik, mégsem olyan praktikus egy színésznő számára a színikritikus férj.

A legnagyobb akadály azonban magában a fiatal művésznőben épül. Az anyaság aláássa azokat az értékeket, melyekben eddig hitt. A gyerekéért érzett aggodalom és a csip-csup szerepek nincsenek arányban. Az újságíró férj nemcsak hogy egyetért ezzel, hanem magára vállalja, hogy ő fog érvelni a színházi szerződés felbontatása érdekében. „Majd hívja a színház, ha lesz neki való szerep.” Ez épp olyan önáltatás, mint a Prestley-darab hőseié. A színésznőnek 1944 telén, a legvadabb bombázások idején megint gyermeke született – én –, és még 1946 nyarán is életet ad egynek. Különben is: a Vígszínház kupoláját bombatalálat érte, beomlott a nézőtérre.

A főváros romokban hever, a lakás is kapott a bombákból. A család 1945 tavaszán stráfkocsira pakolja, amit nem nélkülözhet, s megindul a Szentendrei-szigetre. Élelem kell és tej... Kecskét fognak tartani. Jób Dániel és Bárdos Artúr visszakapták a színházaikat – ősi jogon –, a Vígszínház egy Nagymező utcai moziban folytatja tevékenységét. A Színészkamara igazolja Kiszely Ilonát a felszabadulás után. De hát hogyan fér össze a színésznői lét a kecskefejéssel? A családfő új katolikus orgánum létrehozásáért küzd, mely egzisztenciát biztosít a családnak s más, hozzá hasonlóan gondolkodók családjainak is, akiket rá tud menekíteni az új Noé bárkájára a megváltozott világban. De épp, mert megváltozott a világ, az amúgy politikailag semleges Kiszelyvel nem szívesen találkoznak össze a korábbi szívélyes kollégák, s ha netán megpillantják a körúton, átmennek a másik oldalra. Bárdos tudatja: szerződtetné. De el kell válnia klerikális stigmájú férjétől.

A háromgyerekes családanya nem vált el. És 1956-ban is nemet mondott, amikor még egyszer, utoljára, kinyújtotta érte kezét a SZÍNHÁZ. Pedig a gyerekei már nem voltak kicsik, s a férj politikai helyzete e pillanatban nem esett latba. Azt hiszem, ekkorra elhalt benne, ami húsz évvel azelőtt a színpadra emelte. Tudtam, hogy boldogtalan, amikor a „Kritikáim” című albumot lapozgatta. Halála előtt igen sűrűn.

„Ebben a szerepben eljátszottam, ami bekövetkezett” – mutatott Gladys fotójára olyankor, ha faggattam. Mint aki birtokolhatja a bölcsek kövét, magamban megállapítottam: „az volt a baj, hogy nem döntött, hanem sodródott. Hogy nem választotta az életét, hanem így alakult...” Mintha bizony ez ilyen egyszerűen működne!

„A képességek nem adottak. A sors adott – írja Pilinszky valahol. – A sors kivájja az adekvát képességeket.” A későbbiekben még láthattam anyát néhány filmszerepében. Igaza volt a kritikusoknak: rendkívüli színészi kvalitásai voltak. Úgy látszik, ez nem elég. A művészi képesség – a tehetség – egy működésbe hozható médium, mely azonban meglehetős kizárólagosságra tör. Bajosan egyeztethető össze bármi egyéb érdekkel, s voltaképpen magával az élettel is csak tessék-lássék. Tehetségnek lenni – ez nem elég egy művészi pályához. Még az amúgy nélkülözhetetlen szorgalom megléte sem. Tudatosan vagy öntudatlanul, de rá kell bólintani a művészettel együtt járó sorsra. Azok a színészek érdekeltek mindig, akiknek a színpad volt az élet megélésének egyedüli módja. Anya döbbenetes jelenség a filmszerepeiben. Egy másik minőség, mint mondjuk, a mellette álló, amúgy kiváló Jávor Pál. Vissza-visszatekerem a videót. „Mint aki egy másik bolygóról került a filmvászonra... »északfok, titok, idegenség«...” Elméletet könnyű gyártani. De valóban szeretném megfejteni a titkát. A regényírás kalandja esélyessé tehet. A református vallás a predesztinációt tanítja, a katolikus hisz a szabad akaratban. Nem csak vallási hovatartozásból szavazok a szabad akarat mellett. Az ember sorsa a jelleme. Hogy a jellemével miként tud megküzdeni – az lesz a sorsa.