A világ olyan lesz, amilyenek eljátsszuk

Több tapasztalt színész felfigyelt már arra, hogy amikor egy-egy szerepre készül, majd azt folyamatosan játssza, ugyanazokkal a problémákkal találja magát szemben, és nemegyszer ugyanazok az események történnek meg vele az életben, mint a színpadi valóságban. Persze, vágjuk rá azonnal a logikus választ, hiszen egy színész pl. Hamlet szerepre készülve önkéntelenül is a saját maga által formálódó Hamlet-figura szemével tekint a világra, az ő szemszögéből rendezi a tényeket egymás mellé, így a világértelmezés kialakításában is hangsúlyos szerepet kap ez a figura. Életünk során minden tapasztalás – köztük a színészi szerep kialakításához szükséges (olvasás, szerepértelmezések, helyzetgyakorlatok, improvizációk stb.) – szerepet játszik abban, hogy aktuális világértelmezésünket kialakítsuk, amely alapján a világban létezhetünk. Nem tudunk nem értelmezni, nem tudunk nem részt venni a világban, hiszen a létezésünknek az a természete, hogy van. Ezért világértelmezésünkkel valójában teremtünk. Lényünket teremtjük, lényünkkel környezetünket, környezetünk teremtésével pedig a világot mi magunk hozzuk létre, amelyben minden egyes résztvevő Isten hasonlatosságára maga is teremtő. A színpadon kívül éppúgy teremtünk, mint a színpadon. Vigyáznunk kell tehát arra, hogy mit játszunk, mert megvalósul. Amit a színpadon teszünk, megtörténik az életben is. A világ olyan lesz, amilyennek eljátsszuk. A színész így működik közre a világ egyensúlyának fenntartásában, amely ma a világ megmentése körüli kérdéskörben csúcsosodik ki leginkább.

Igen, tudom, én is azt az Arisztotelésztől származtatott esztétikai elvet tanultam, magam is abba születtem bele, hogy a művészet a világ utánzása, s a műalkotásnak az a feladata, hogy a „befogadót” szembesítse azzal a világgal, amelyben él. S ha a világ brutális, indokoltnak látja a modern alkotó, hogy brutális dolgokat jelenítsen meg egy műalkotásban. Ha pl. a hétköznapokban az emberek trágár módon beszélnek, miért lenne visszatetsző a trágár beszéd a színpadon – hangzik az arisztotelészi eszményeknek megfelelő logikus érv.

Ám a 20. század derekán Martin Heidegger, a nagy német filozófus észrevette, hogy a modern európai gondolkodás Arisztotelésztől származtatott eszményei zsákutcát eredményeztek. A világ utánzásával ugyanis az ember lemond arról, hogy kezdeményező módon vegyen részt a világ folyásában. Így például a rítus is lefokozódik színházzá, ahol vannak egyfelől egy eseményben résztvevők, mint színészek, másfelől kívülállók, vagyis nézők a mára kényelmessé vált elsötétített nézőtéren. Anélkül, hogy most filozófiai levezetésekbe bocsátkoznék, mindezzel szembe kell állítanom azt a kb. hatvanéves heideggeri felismerést, hogy a modern művek nem eredendő alkotások, nem kreációk, nem létrehozások a szavak teremtés-értelmében, sokkal inkább művi alkotások, mert a világot pusztán csak utánozzák. Így a mű az elkészített produktumon keresztül (mintegy mesterségesen) pusztán csak emlékeztet valami eredendőre, ám nem az. Ezzel szemben – ahogy maga Heidegger fogalmaz – valójában „a mű műként világot állít fel”. Vagyis nem utánozza, hanem létrehozza, azt. A mintegy három évtizedes kutatómunka során e mondattal az arisztotelészi modern eszménnyel homlokegyenest ellenkező felismerésre jutott, amely akkor is érvényes, ha az alkotó ennek nincs tudatában. Mert hiszen nem az alkotás természete, mibenléte változott meg, hanem a világértelmező ember személete, amelyet észre sem vett. Hiába mondja a modern alkotó, hogy ő csak szétnézett a világban, és azt jelenítette meg, amit látott. Nem veszi észre, hogy valójában ezzel is teremt: azt erősíti tovább, amit látott, csak éppen öntudatlanul is felmenti magát a teremtés felelőssége alól. Ha pedig teremt, nagyon nem mindegy, hogy mit. A színész esetében ez azt jelenti, nagyon nem mindegy, hogy mit és miként cselekszik a színpadon.

Tegyük fel, a szereposztás azt követeli egy színésztől, hogy játssza el a gonoszt, azt a gonoszt például, aki tudatosan megtervezi, hogy másnaptól gazember lesz. Ha a színész, akinek ez a feladat jut, nem ismeri a szeretetet, vagy még nem tanulta meg (mert a szeretet tanulható, csakúgy, mint a szerelem), a gonoszt sem képes eljátszani. Ha lénye nem a szeretetet közvetíti a gonosz eljátszása közben, akkor a színpadon a gonoszt teremti meg, s azt sugározza a színpadon kívüli valóságban is. Ha játéka nem személyes kitárulkozás, saját esendőségének nem felvállalása, hanem elleplezése, akkor színpadi jelenléte nyers ösztönkiélés lesz csupán. Teremtése ebben az esetben kimerül ennyiben, amit lénye ettől kezdve a szerepen kívüli valóságban is tovább sugároz. A korábbi megállapítást ennek megfelelően ezért így pontosítom: vigyázni kell arra, mit képviselünk a színpadon, mert megvalósul.

A színész magáról vall színt. Színt játszik azért, hogy a teremtő energiák működésbe hozása érdekében kitárulkozása túllépjen az exhibicionizmuson.

Elhangzott Egerben 2007. március 23-án a Krea-Team Gyermek- és Diákszínházi Műhelyek V. Országos Találkozójának megnyitásakor.