Berlin fontos helyszín volt az életemben. Az egykori Nyugat-Berlin. Először 1967-ben jártam itt, huszonhárom évesen, a beat-korszak idején. Egy teljes nyári vakációra kiszakadtam a puha diktatúrából – nyugatra. Időm zömét a Rajna-parti városokban töltöttem: Düsseldorfban, Kölnben, Bad Godesbergben, s a véletlen kegyéből egy kiállító-teremmé üdvözült pályaudvar ikertornyának egyikében találtam szálláshelyet. Rolandseckben csak a személyvonatok álltak meg, de hogy mégis megállt néhány vonat, rendkívül fokozta a hely romantikáját. Ablakomból a Rajnára láttam. A modern képzőművészet eldorádója volt ez a vidék, s mint Chagall-rajongó nem tudtam hová tenni magam az áhítattól, amiért a festőt ugyanebben az épületben nemrég vendégül látták a képeivel egyetemben. Az utcákon, rendezvényeken töményen megéltem a beat-korszak lényegét, magával ragadott kortársaim érzésvilága, de egy pillanatra sem felejtettem el, hogy én egy másfajta világrendbe születtem. A sajátos világérzés Nyugat-Berlinben magasabb dimenziókba jutott. A szocialista és kapitalista berendezkedés szikrázó összecsapásának vérzékeny helyszíne lett a hat évvel korábban felépített berlini fal, mely ormótlanul kettévágta a várost, és mint marhába a billogot, úgy égette bele Németország szívébe a szétszakadást, mementóként. Aki Nyugat-Berlint fölkereste, érkezett legyen a világ bármely tájáról is, vendéglátója nyomban a falhoz vitte. Nyugat-Berlin légkörét a fal jelenléte határozta meg.

Amikor 1967 augusztusának végén visszaérkeztem Németországból Budapestre – egy másik ember voltam. Szegény édesanyám bánta, amiért beleegyezett ebbe az utazásba. Ő a nyelvgyakorlás kiváló alkalmát látta a lehetőségben – én azonban ráeszméltem önmagámra. Ez a 7x7 nap jelentős cezúra lett az életemben.

1975 nyarán a kaposvári színházat vendégül látta a varsói Nemzetek Színháza Fesztiválja, s mint a társulat tagja, s az általunk előadandó mű rendezőasszisztense, én is a lengyel fővárosba mehettem. A színház volt szememben az a fenomén, mely minden létezés alfája és ómegája. Kellemesen jó volt az előadásunk. Amikor azonban a nyugat-berlini Schaubühne produkcióit végignéztem, megállt bennem az ütő. Láttam már addig is rendkívüli színházi rendezéseket: Peter Brookét, Grotowskiét, Ljubimovét, Tovsztonogovét, nem is egyszer. Peter Stein Homburg hercege Bruno Ganz előadásában azonban életre szólóan letaglózott. Olyan elementárisan felborzolta a létezésemet, hogy a rögeszmémmé vált: el kell jussak ebbe a színházba, egy életem – egy halálom. Ahogyan a népmesében a királyfi csakis az üveghegyeken túlról remélheti az üdvösségét, az én üdvöm esélye ebben a vágyban rögzült. A beteljesülés tűzpróbái is népmesébe illettek.

1978 januárjában egy fűtetlen és ablaktalan szoba közepén kuporgok csíkosra festett panofix bundám melegének védelmében. Egy zsinóron lóg az égő, annak fényében igyekszem naplót írni. Itt vagyok Nyugat-Berlinben, ideértem. Mostantól kezdve az a dolgom, hogy Peter Steint és csapatát figyeljem. Odaléphetek végre a tükör elé, hogy mögé lessek.

A sors fintora, hogy a tíz éve tündöklő Schaubühne épp ekkorra lendült át csúcspontján, s ahhoz a pillanathoz sikerült megérkeznem, hogy rátehettem kezem a válság ütőerére. Stein kijelentette: sajnos nem halaszthatták el a válságukat a kedvemért. Kár. Szárnyalni vágytam és lobogni, megismerni a bölcsek kövét és világgá kiáltani, hogy ebben a színházi műhelyben rábukkantam az életelixír forrására. Ebben a színházban minden a színészi tökéletesedésért folyt. Nyolc hónapon át szemlélem, miként hanyatlik a tökéletesség a halotti maszk státuszába. Mégis ez, a második németországi időzés is cezúrának bizonyult. Peter Stein legfontosabb elvárása a színészeivel szemben a saját színészi tudat létrehozása volt, ennek a tudatosságnak a kimunkálása, a tudatossá tétel volt a színházi műhelymunka legfőbb alapelve, s én is mint hospitáns e közösség részesévé lehettem. Bevilágítani a sötét pincesarkot, tudatossá tenni mindent – ez az igény és készség lett a hozományom, melyet kaptam, s melyet magammal hozhattam. Itt dőlt el, hogy nem a színház, hanem az írás a médiumom. Itt lettem képes fölismerni önmagamat.

Ez év, 2007 májusában megint eljutottam Berlinbe, 23 év után.

Hosszú idő. Az ember életében különösen, de egy városéban is. Időközben – 1989-ben – leomlott a fal, egyesült a kettészakadt város, majd Németország is. Vissza kell tudni menni a helyszínre, amely meghatározó volt az ember életében. De nagyzolnék, ha azt állítanám, hogy megvolt hozzá a bátorságom. A repülőjegyem igen, már egy évvel ezelőttre. Jól jött kibúvóul és haladékként a sors által időzített két operáció a családban, melyek morálisan az el nem utazásra késztettek. Az elmúlt esztendőben végre megértem az újratalálkozásra.

Egy barátnő bukkant elő a régmúltból vendéglátóul. A hetvenes évek elején Nyugat-Berlinbe ment férjhez. Sikeres a családi élete, s emellett a festészetnek hódol, festőként is.

A barátnő, A., megfoghatatlan indíttatást érzett rá, hogy Berlinbe hívjon, s kitartóan dolgozott rajta, hogy legyőzze ellenállásomat. Nélküle nem lettem volna képes betörni a kapun, melyen még csak nem is kopogtattam. Nélküle nem sikerült volna emlékeznem önmagámra. Mindig az emberi vonatkozás az esszenciális. Berlin újra meghódított építészetével, kultúrájával. De ahogyan egy emberöltővel ezelőtt a Schaubühne-színészekkel való kapcsolatom megfogalmazásának vágya első regényem megírására ösztökélt (Találkozások, Szépirodalmi Kiadó, 1984) most is az emberi együttlétek hordozták a maradandót. Lenyűgözőek tudnak lenni a művészeti teljesítmények – a jelené és a múlté egyaránt –, de az emberi találkozások, az ami két ember között, egymás jelenlétében létrejön, még a művészetnél is erőteljesebben megérintett világéletemben. Az persze igaz, hogy már nem igénylem ezeket az érintéseket. Legalábbis nem keresek új élményeket e téren, sőt időnként el is zárkózom, de a meglévőket igyekszem ápolni és életben tartani. Már amelyiket érdemes. Nyilvánvaló volt, ha újra időzni akarok Berlinben, abban a városban, mely mindig is „a várost” jelentette a számomra, meg kell nyitnom a belső kapuimat. Emlékezni önmagamra azt jelenti: újra befogadóvá válni. A helyszín, ahová visszatértem, tökéletesen megváltozott. Nincs többé felfokozott légkörű Nyugat-Berlin, ahol a nyugat-berlini polgárnak sziget-tudata van az ellenséges világ közepette, s nincs meg a színház, ahová „egy életem – egy halálom”, eljutottam. De hisz én is egészen másmilyen vagyok!

Akartam is, meg nem is, régi Schaubühne-színészekkel összefutni Próbaképpen felhívtam W.-t, akinél sokat vendégeskedtem hajdanán. Ujjongva fogadta telefonhívásomat és sajnálkozott, hogy holnapután Olaszországba utaznak a feleségével. De azért találkozzunk! Náluk rumli van, ezért megnevezett egy közeli kávéházat. Már ott voltak, mire odaértem. W. elképesztően örült, a felesége kicsit különös volt eleinte. A férfiak egyszerűbb lelkek, és megkockáztatom azt is, hogy őszintébbek és elfogulatlanabbak. Hamarosan úgy éreztem, hogy mindkettejükkel ugyanott folytatódik a kapcsolatunk, ahol megszakadt. Csodás érzés, a ritka barátságok biztos tünete. Az ember még semmit nem tud arról, mi minden történt a másikkal annyi éven át, de mindkét fél antennája adja s veszi a jeleket, ugyanúgy, mint egykor. Semmi nem számít, csak a hullámhossz, amire az egymástól elszakadt lelkek automatikusan újra és azonnal rátalálnak. Nincs nyelvi nehézség. Az egymás értése talán nem is a szavak értelmezésében zajlik le, ámbár a szavak mégis rendkívül szükségesek. Olyan energiahullámok képeznek fluidumot az egymás felé fordult lények között, melyek a szóbeli megértés fogyatékosságait játszva felszámolják. Régi berlini korszakom megdöbbentő élménye volt ez, hogy miközben anyanyelvemen oly ritkán és oly kevés emberrel sikerült a megérintettség katartikus állapotába eljutni egy beszélgetés során – a Schaubühne színészeivel folytatott diskurzusok alkalmával visszatérő esemény volt ez az elmeállapot. Most a kávéház asztalánál természeten nem történt meg, de felidéződött. És újrakezdődött. Éreztem, hogy újrakezdődhet.

Vizitbe mentünk L.-hez, barátnőmék festőművész ismerőséhez. Nemrég ünnepelte hetvenedik születésnapját, a felesége gyógytornász, mindketten magyarok. Egy kreuzbergi, már nem működő sörgyárban van a lakásuk. Berlin építészete elképesztő. Az egykori gyár és környezete pazar élőhellyé változott. L.-éknek két lakásuk is van itt. Az egyik főleg lakhely, a másik műterem inkább s vendégház. Ez az új szerzemény, ezt jöttünk megnézni. Nem tettek rám jó benyomást. Furcsa az az előítélet, ami eleve meg tud bennem foganni, mintegy megérzésként. Utána már csak a bizonyítékokat keresem. A képekhez kevéssé értek, nem tudom, mennyire jók, mindenesetre nem fogtak meg.

Fölmentünk az emeletre „kuchenezni”. Azt hittem eddig, ilyen picike torta nem is létezik. Az asszonytól fölállt a szőr a hátamon. Zsíros hajában egy piros műanyag csat. Valahogy házmesterszerű az egész jelenség. A régi jó szocreálból. A sütin nem könnyű elosztozni. Visszafogottan táplálkozom, igyekszem barátnőm édesszájú férje javára hagyni a részemből, ámbár a festő is örül a maradéknak, mint mondja, rajong az édességért. Talán ennek szól a homoktorta-méret? A nő slampos és taszító, párbajt kell vívjak könnyen ítélkező önmagámmal. Lemegyünk a kicsi falépcsőn, belépek a toalettbe. A fürdőszobaajtón egy koszlott, piros hálóing lóg. Szinte „aha”-élményem van. Egy gusztustalan darab. Teljesen megnyugszom. Csúf dolog így kilesni valakit, de csak akkor áll helyre bennem a béke, ha megtalálom a tárgyi bizonyítékokat. Most már akár kedves is lehetek.

A hajdani sörgyár egy másik épületében van a műteremlakás. Isteni. Egy filmes éjszakázott benne, magyarországi magyar, a fiával. Pezsgőzgetés, csevely. A falak itt is tele vannak L. képeivel. Nem tudom megállapítani továbbra sem, milyen minőséget képviselnek. De az az érzésem, hogy L., noha sikeres pofa, embernek is, művésznek is középszerű. ‘56-os emigráns, kapott egy kitüntetést októberben Frankfurtban 1956 hőseként. Mutatta az oklevél másolatát a falon. Azt is, hogy leretusálta róla a magyar miniszterelnök nevét, s átcsúsztatta rá az államelnökét. Persze csak a másolaton. Az eredetit azért átvette a miniszterelnök kezéből.

Hazafelé az autóban rákérdeztem, milyen hőstettet vitt végbe L. ‘56-ban? Barátnőm tudomása szerint munkaszolgálatos volt. Olyan, mondom, nem volt 1956-ban. Otthon elővett egy kötetet, melyben utánanézhettem az adatoknak. A könyvet L. adta ki Makón az ‘56-os évforduló alkalmából. Benne áll dicsőséges pályafutása. És ismét a bizonyíték! Hogy mi taszított benne! A csúsztatás. Ő épp azok közé tartozott, akik 1956-nak köszönhetik a karrierjüket. Kiskatona volt, azon az őszön hívták be Pécsre mint munkást, egy „munkaszolgálatos” nevezetű egységbe. Nos, jött a forradalom. L. együtt sodródott társaival. Tankok, lövöldözés, rettegés, menekülés, disszidálás. A következő őszön azonban már a stuttgarti képzőművészeti szakon tanul. Diploma – és rengeteg kiállítás. Karrier – és feltehetően kellemes ötven esztendő. Ismét megnyugodtam. Az L.-féle életutakban az a zavaró, hogy a „hős” nem éri be vele, hogy a forradalom konjunktúrája dobta a magasba. Beírja az életrajzába és hangozatja is, hogy „munkaszolgálatos” volt. E szónak tragikus a csengése, különösen Radnóti miatt. A hős fél évszázad múlva, békében és jólétben leélt élete magasából eldönti, ki elég morális ahhoz eredeti hazájában, hogy azért a pár puskalövésért lovaggá üthesse.

Látogatóba vagyunk hivatalosak Potsdamba. Pontosabban túl a városon, a Havel folyó egy szigetére. Csak uzsonnaidőre várnak, hogy láthassam útközben a nevezetességeket. Potsdam délnyugatra fekszik Berlintől, szinte határos vele, Brandenburg tartomány székhelye. A Hohenzollernek itt élték ki építkezési szenvedélyüket. Nagy Frigyes a legenda szerint gyermekkorában sokat üldögélt a lépcsős művelésű szőlőskertben, és megálmodta nyári palotáját, a későbbi Sanssoucci-t. A francia szó azt jelenti, hogy „gond nélkül”. Voltaire gyakori vendég volt itt. Gazdagon díszített rokokó kastélyával, mely uralkodása hatodik esztendejében, 1747-ben már elkészült. II. Frigyes, a poroszok nagy királya a franciákéval, a Napkirállyal kívánt vetekedni. Az aranytól csöpögő szobabelsők sokba kerültek a népnek. Hogy ne éhezzen mégse: a király behozatta és elterjesztette országában a krumplit. A sírját jelölő márványlapon ezért a hálás utókor mindig elhelyez néhány burgonyagumót.

Az utolsó Hohenzollern-építmény a Schloss Cecilienhof, mely fontos történelmi szerephez jutott. Az angol udvarház stílusában épült vadászházat az első világháború idején építtette a dinasztia, s bár elvesztették a trónt, 1945-ig ez volt a család lakhelye. Hitlert többször is vendégül látták, mert noha II. Vilmos császár 1918-ban lemondott a trónról, reménykedtek benne, hogy a náci vezér visszaadja nekik a rangot s a hatalmat. Végül ez a kastély szolgált a híres potsdami békekonferencia színhelyéül, s az akkor használt történelmi bútorok ma az 1945. július 17-én itt létrejött nagyhatalmi találkozó emlékét őrző kiállítás relikviái. A legszebb szobát Sztálin kapta. Parancsba adta, hogy a bejárat elé piros muskátliból ötágú csillagformát ültessenek, ezzel akarta sokkolni angol és amerikai tárgyalófeleit. A szovjet hatalmi jelvényt a történeti hűség kedvéért évről évre újraültetik.

Érdekes vizitnek ígérkezett ez a Havel-szigeti, bár nem maradt meg túl sok a memóriámban barátnőm információ-áradatából. Nehezen menthető tulajdonságom, hogy amíg valaki vagy valami nem érint meg belülről, azonnal elfelejtem mindazt, amit hallok róla, s csak érzetekként maradnak meg az információk, melyek aztán mozgásba lendülnek, ha megfelelő inspiráció éri őket. Szinte lehetetlen tehát, hogy bármire intellektuálisan előkészüljek. A fölkészülés egyedüli módja, hogy tudatosan befogadóvá válók. Ha a hatás végbement, szomjúhozom az értelmezését. Jöhet az intellektus. Teljesen érintetlenül léptem be tehát a kertbe. A kertek kertjébe. Egy romkertből édenkert, egy romvillából kacsalábon forgó kastély épült egy gyermektelen házaspár kreatív álmaiból. A férfi híres és gazdag kertész fia, korombeli lehet, Adolfnak keresztelték, bajos lenne azt képzelni, hogy nem a Führer melletti lelki kiállás jeleként. Barátnőm férje egy sokgyermekes evangélikus lelkészcsaládból származik, szomszédok voltak, a kertész és a lelkész, a kertész két kecskét ajándékozott a papcsaládnak, hogy átvészeljék a háborús időket. A kertészetet államosították, a kertész kelet-német lett, ahogyan a lelkész is, de barátnőm férje a véletlen kegyéből Skandináviában turistáskodott épp az alatt, miközben a fal Berlint kettéosztotta, s ő kisorsolhatta az ujjain a túra végeztével, hogy kelet-német vagy nyugat-német akar lenni. A nyugati szektort választotta. Tanárember lett belőle, míg barátja, a kertészfi, apja hivatását folytatta. Miután Kelet-Berlinben, így a saját kertészet minden esélye nélkül. A rendszerváltás viszont jókora kárpótlási összeget zúdított az ölébe. A palackból kiszakadt a szellem, amikor saját földbe gyökereztethette növénykülönlegességeit. Irigyei a botanikus tanszék professzorai. Üvegház, télikert, buján illatozó rózsák eldorádója, rododendronok szigete, a kerti utak geometriája, a kert tárgyai, a növények s a virágok művészi ihletésű együttélése, a kert, amelyben megáll az idő.

A ház sem méltatlan a kerthez. Egy lakás-múzeum, mely egyszerre szolgálja lakói kényelmét és szépség iránti szenvedélyét. Minden egyes berendezési tárgy muzeális érték, de korántsem csupán a szem gyönyörködtetésére szolgálnak. Az uzsonna végeztével a ház asszonya lemosta a két tésztás tálat, s visszaakasztotta őket a falra. Úgy látszik, kizárólag ezeken a legszebbeken érezte felszolgálhatónak számunkra az ételt. Elképesztő, mennyi munkát követelhet naponta ennek a környezetnek a toppon tartása – s ugyanakkor mennyi játékot és szórakozást kínál!

Nem mondható kedvesnek az asszony – sőt inkább nem-kedves. Eszembe jut hirtelen barátnőm információja: „nem nagyon enged senkit a közelébe”. Nekem azonban nagyon tetszik az egész nő. Kiderül: félmagyar, az apukája magyar volt. Sikeres keverék. Tetszik a stílusa, igen, ez az, ami igazán tetszik. A kinézete, a viselkedése, a mód, ahogy létezik. Fekete nadrág, valami finom anyag, nem tudom megállapítani a megérintése nélkül, hogy pontosan mi, a blúz bordó tisztaselyem. Én is mennyire szeretem a selymet, ez igazán épp az a foka az eleganciának, amit el tudnék viselni, vannak is selymeim végben, érdemes lenne keresni egy jó ingszabót, hiszen ahogy öregszem, kicsit jobban kellene adnom magamra – egyszóval jó ránézni erre a nőre. Fülében finom kis brillek, a haja melírozva. Energikusnak és határozottnak tűnik, teljességgel belepasszol a maga köré teremtett világba, csöppet sincs az a benyomásom, amit barátnőm állított róla, hogy nincs elég iskolája, s emiatt bármiféle komplexusa lenne. Nyugodtan elhinném róla, hogy egy grófnő vagy egy hercegi sarj, aki nem találta elég korszerűnek, hogy az útközben látott kastélyok bármelyikében lakjon, ezért teremtette ezt az igényes, de mégis csak szerényebb miliőt. Arisztokratizmusa persze a sugárzó személyisége. Arra gondolok: szívesen megismerném közelebbről.

A vacsorához már nem, de az uzsonnaasztalhoz felhozták a földszinti lakásból az édesanyját. Ő az, aki egykor egy magyar férfihoz ment feleségül, s meg is tanult a kedvéért magyarul. Lengyel ápolónője kezelte a tolószékét, csak azzal tud közlekedni, 95 éves. Kommunikálni nemigen lehetett vele, rosszul hall, de éber a tekintete. Impozáns jelenség volt ő is. Elegánsra öltöztetve ültették az asztalhoz. A csoki torta nagyon ízlett neki, többször is elfogadta. Szeretett volna bekapcsolódni a társalgásba, de nem tudott, és ezt nehezményezte. A lánya azt mondta tagoltan, hangosan – őt azért jól értette –, és persze németül: „Nem olyan nagy baj, hogy nem érted. Az a fő, hogy együtt vagyunk!” Nem volt eközben sem kedves, sem elutasító vagy bántó a hangja. Mindannyiunk számára egyértelmű volt, hogy irigylésre méltó öregség jutott az édesanyjának.

A két étkezés között szórakoztatásomra előhozott egy vaskos, szép kézírással teleírt naplót, s elkezdett belőle felolvasni. Az apai nagyanyja visszaemlékezései. Túrkevei sokgyermekes szegénycsaládból származott – hiteles vallomás a századelő Magyarországáról. A szöveg remek, fölkapom a fejem, megtudom, hogy az imént megismert idős asszony tíz éve fordította németre anyósa memoárját. Kérdem: megvan-e az eredeti? A magyar szöveg? Megvan, nyolc kockás füzet. Most hűltem csak el igazán: izgalmas olvasmány, jó fogalmazás, s még a helyesírás sem csapnivaló. „Ki kéne Magyarországon adatni – kockáztatom meg –, kár lenne veszni hagyni”. „Sajnos arra van ítélve ez az egész itt körülöttünk!” – felel, s most először észtleltem érzelmet a hangjában.

Nem követtem szoros figyelemmel egykori sarkcsillagom, a mágus Peter Stein színházi pályafutását az elmúlt három évtizedben. Kimondható-e és igaz lehet-e egyáltalán egy efféle mondat: „Nem érdekelsz többé engem!”? Peter Stein nem egy színházi rendező volt a sok közül, akiknek színházi munkáját megismerhettem. Lássam bármilyen rendezését, sohasem fogom tudni objektív szemmel nézni. A hatás, amit gyakorolt rám, kiforgatta sarkaiból az életemet, nem lehet érvényes esztétikai mércém három évtized múltán, mellyel megállapíthatom, jó-e vagy se az a színházi vállalkozás, amit éppen folytat.

A véletlen a legjobb rendező. Nincs benne semmi csodálatos, hogy Peter Stein évek óta készült Schiller Wallenstein-trilógiájának színpadra vitelére, s hogy a hazautazásom előtt három nappal volt a mű bemutatója. Évek óta tartott felolvasásokat belőle. Nincs saját társulata, Claus Peymann, a Berliner Ensembles vezetője hívta meg, hogy megrendezhesse Berlinben a hétezer sornyi költészetet. Egykori kedvenc színésze, Bruno Ganz nem volt hajlandó dolgozni vele, és a híres Gerd Voss sem vállalta vele a munkát, inkább Bécsben játszotta el a Burgtheaterben a szerepet. Az előadás egy Neuköln-i sörgyárból épített hatalmas csarnokban zajlott – egymás után három egész estét betöltő mű, folyamatosan délután kettőtől éjfélig, négy szünettel. Klaus Maria Brandauer játszotta el a főszerepet, s két régi Schaubühne-színész vett részt a munkában. Az 1799-ben keletkezett trilógiát soha nem játszották egyben. Schiller hosszú éveken át foglalkozott a harmincéves háború történetével, és világtörténelmi előadásokat tartott a jénai egyetemen. Hatalmas „drámai költeményével” új, klasszikus korszakot kezdett drámaírói fejlődésében. Történelmi kutatásai közben jutott el a Wallenstein-témához, s ezt alkalmasnak találta arra, hogy kipróbálja rajta új nézeteit, magából a tárgyból és annak összefüggéseiből fejlessze ki személytelen, „objektív” módon a tragédiát. A harmincéves háború legzseniálisabb hadvezére, Albrecht von Wallenstein szinte kínálkozott egy nagy történelmi dráma hősének, mert az ő kezében megvoltak az eszközök arra, hogy véget vessen a nyomorúságnak, a háborúnak, a német föld földaraboltságának. Hogy békét hozzon a német népre.

Egy mű tartalma s mondanivalója meghatározza a formát és a terjedelmet, melyben meg tud valósulni. Schiller tizenegy felvonást tartott szükségesnek ahhoz, hogy végbemenjen Wallenstein tragédiája. Peter Stein annak idején gyakran nyilatkozta, hogy nem tud meghúzni egy jó szöveget. Schilleré pedig nagyon jó. Hatalmas vállalkozás lehetett rávenni a színészeket, hogy betanulják és elmondják a színpadon a hétezer sor klasszikus verset. Nagy tett a klasszikus irodalom szolgálatában. A mai színház, rettegve az unalomtól, bármit behurcol a színpadra, csak ne unatkozzék a néző. Stein szembeszegül a színész és a néző unatkozhatnékjával, s úgy tesz, mintha nem létezne az idő-tényező. De nem azon a módon, ahogyan Wilson színháza, mely kiragadja a nézőt az időből. Végigülni a Wallenstein-t – a nézőt is megpróbálja. Bevallom, alig bírtam kivárni, hogy öljék meg már végre társai Brandauert. De nem merném kijelenteni, hogy ez a tíz órán át tartó színház nem történt meg, s hogy valaha is el fogom tudni felejteni.

„... csak a nagy tárgy tudja felkavarni
Az emberiség nagy mélységeit,
A szűk körben szűkül a lélek is,
Ha célja nagy, az ember nő vele...”

(Schiller: Wallenstein tábora, Prológus)