Ferdinandy György: A bolondok királya. Orpheusz Kiadó, Bp. 2007.

„A szülői házon átok ül.” „Engem a szülői ház [...] legfeljebb az öngyilkosság két formájára tanított: hallgatni vagy ordítani.” (Szerecsenségem története. 1988.) Aki ilyen, menekülésre sarkalló emlékeket őriz néhai otthonáról, s több évtizedes küzdelmes emigráció után mégis a hazatelepülés mellett dönt – hogy ne csak magyar származású, francia-spanyol nyelvterületen elismert szerző, hanem kizárólag anyanyelvén alkotó, magyar író lehessen –, az akarva-akaratlan legfontosabb életfeladatát: a kínos–érthetetlen–homályos emlékek mélyén rejtőzködő okok és okozatok módszeres földerítését is kijelöli a maga számára.

Ferdinandy György pontosan érezte, hogy a családi elátkozottság érzését csak a „rontás” eredeti helyszínén hatástalaníthatja. „Sokáig azt hittem, hogy életem legnagyobb elhatározása volt, amikor felkerekedtem és nekivágtam a világnak” – vélekedett hazatelepülése után. – „Ma már tudom: elmenni nem nehéz... Az igazi nagy elhatározás a hazatérés... Ez a legfontosabb, a perdöntő fejezet, ami egy ember életének értelmet ad.” (Egy régi placc. 1999.)

Noha az emigráns léttel együtt járó gyökértelenség-érzés már a hetvenes-nyolcvanas évek óta arra késztette, hogy földolgozza fájdalmas gyermekkori emlékeit, valójában 2003-ig – édesanyja kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig – nem érzett magában elég erőt és bátorságot ahhoz, hogy kritikusan szembenézzen nyomasztó családi örökségével, az életét szenvedéstörténetté alakító szeretettelenség eredendő okaival.

Mozgalmas élete, franciaországi és trópusi kalandjai, fordulatos meseszövése alapján kritikusai önéletrajzi elemekből építkező novellistaként, amolyan modern Robinsonként könyvelték el, akinek nem kell különösebben megerőltetnie a fantáziáját, hogy elszórakoztassa közönségét. Ő azonban – noha mindig új és új aspektusokból „nézte az életét” – azzal is tisztában volt, hogy az időt és a teret kitágító, színes írói kaleidoszkóp csak nosztalgikus szemlélődésre adhat alkalmat: „történetekkel takargatom az álom mélyvizeit, vagyis, akár az üzekedő kandúr, csak kerülgetem a lényeget.” (Szerecsenségem története. 1988.)

Talán maga sem értette, miféle pszichés gátlás akadályozta minduntalan hamleti törekvéseiben, amikor a végére akart járni: milyen kárhozat zökkentette ki családi mikrovilágukat a megszokott kerékvágásból. Miért váltak el tíz évi, boldognak látszó házasság után a szülei? Miért kellett neki és testvéreinek férfiminta nélkül felnőniük, amikor volt apjuk – szeretetre méltó, okos, közvetlen és ragaszkodó –, aki ugyan fizikailag a gondoskodásukra szorult (volna), mégsem élhettek együtt vele.

Korábban is gyakran írt Ferdinandy György a sclerosis multiplexben megbetegedett, harminc éven át tolószékbe kényszerült, mind magatehetetlenebb ex-családfő megaláztatásairól és vele való intim kapcsolatáról. De legfontosabb kérdéseire – mindenekelőtt arra, hogy anyja miért nem ismert irgalmat, amikor férje gyógyíthatatlan betegségére fény derült, s miért kívánt mindenáron megszabadulni tőle – a családi tudattalanban kutakodó író sokáig nem kereste a választ. Anyja iránti kíméletből. Túlságosan ellentmondásos érzések zavarták-bénították igazságérzetét. Hazatelepülése után minden bizonnyal az idős édesanya testi-lelki jelenléte is lehetetlenné tette számára, hogy elfogulatlanul nézhessen szembe a magára hagyottan, előbb elfekvőbe, majd zárt elmeosztályra utalt, dühöngő őrültek részvététől kísérve, 1974-ben elhunyt apa emlékével.

Végül a sors adott lehetőséget a kései tisztázásra. Az édesanya elvesztését követő gyászmunka láthatólag már a kimondhatatlan kimondására ösztökélte az írót. A meglett embernek („kinek szívében nincs se anyja, apja”) immár nem kellett tapintatból tekintettel lennie a közös szenvedéstörténetért felelősnek tartott szülőanya érzékenységére. Előbb szimbolikus tettel, majd írói eszközökkel semlegesítette a családi „rontást”. Jelképesen kibékítette egymással a szüleit, anyja halála után. „Összetemettem apámmal, ez a bosszúm. Ez most már így lesz, az idők végezetéig. Megbeszélhetik a közös dolgaikat.” S noha annak idején neki is kijutott az anyai megaláztatásból, ekkorra már kibékült élete legproblematikusabb és legközelebbi hozzátartozójával. „Öregségére anyám is megváltozott. Biztatnak: írjam meg az életét. Végül is nem csak az apám, ő is áldozat. Nem teszem. Nem tépem fel a varratokat.” (Anya csak egy van. 2006.)

Közvetve mégiscsak megírta anyja és övéi történetét, a családi édenkertből – hozzá és testvéreihez hasonlóan – kiűzött apáról szóló tényregényében.

A műfaji megjelölés mindig üzenetértékű. Tudvalevő, hogy a tényeknél makacsabb lelkiismeret-pandúr nem létezik. Ami egyszer megtörtént, az többé letagadhatatlan. Első rátekintésre úgy tűnik, az író önmagához is kíméletlen őszinteséget ígér az apjának emléket állító, nem mindennapi családtörténetet föltáró kisregénye elején. A fikciómentességet garantáló műfaji definíció nem is sejtett, megrendítő jelentésárnyalatára csak a könyv olvasása közben derül fény.

2004-ben, a hajdan belgyógyász főorvosként praktizáló apa születésének századik és halálának harmincadik évfordulója alkalmából a Terror Háza Múzeum emlékfát készül ültetni a vészkorszak hősei között számon tartott doktor tiszteletére, akit 1944-ben a mostani múzeumnak otthont adó, Andrássy úti pártszékházban vertek nyomorékká, amiért élete kockáztatásával embereket mentett a nyilas időkben. A kitüntető gesztus feltétele: adatok, tények, tanúk fölkutatása, amelyek igazolják a családi legendáriumban is csak homályosan fennmaradt mendemondát az apa háború alatti, bátor tetteiről.

Az írót ekkor éri a szégyenteljes felismerés: alig tud valamit édesapja múltjáról. Nyomozni kezd – de hatvan év után már nem találhat élő tanúkat, használható adatokat. Magára utalva, írói eszközökkel próbálja tehát összerakni mindazt, amit hajdani emlékeiből, anyja elejtett szavaiból, a még élő rokonok, ismerősök tanúságaiból, apja önéletrajzából, leveleiből és saját korábbi írásai motívumaiból fontosnak érez.

A belső idő szeszélyes kronológiáját követi a szellemidézés során. Oda-vissza váltakoznak az idősíkok, amint a világ másik oldaláról Pestre érkező, halott apja hagyatékát átvevő férfi – az egykori orvostáska, a régről ismert sztetoszkóp és sétabot, majd saját levelei és az apjáról készült, ismeretlen kórházlakó által készített rajz birtokában – tudatosítja magában, hogy végképp elkésett.

Szülei egykori szerelmének testi bizonyossággal fölérő fészekmelegéből idézi föl élete első kilenc esztendejének boldog, érzékletes emlékeit. Színek, illatok, képek, „ősjelenetek” fölidézésével kezdődik az író apaidéző szertartása. Azt az idilli időszakot éli át újra – s jeleníti meg –, amikor anyja még nem torlaszolta el szekrénnyel a hálószoba és a rendelő közti ajtót; örökké mókázó apja pedig Schubert-dalok vagy katonaindulók melódiájára, személyre szóló szöveget kántálva társalkodott vele, miközben együtt borotválkoztak a fürdőszobában.

Csak akkor fogja föl gyerekként a válás szó tragikumát, amikor a papa már a rendelőben sem alhat – ő pedig megtalálja a mosókonyhában elrejtett, vaskos iratcsomót, amely az 1944-es válóperi tárgyalást dokumentálja. Amit elolvas, egy koholt per filmforgatókönyvére emlékezteti, hiszen a vallomások alapján úgy tűnik: az egész világ összeesküdött apja ellen. (Anyja és családja azzal a képtelen „indokkal” távolíttatta el a – fiatal orvosként Afrikát és Barcelonát is megjárt – apát, hogy külföldi útjain szerzett, autogén immunbetegségével „megfertőzte” a családját.)

A gyermek „szemet szemért, fogat fogért” jellegű, kegyetlen igazságérzete titkos elégtételként könyvelte el később azt a hírt, hogy a felperesek (anyai nagyszülei) és – anyján kívül – mindazok, akik a tárgyaláson apja ellen vallottak, a háborús bombázások áldozatául estek. Az igazság utólagos győzelme azonban nem lehetett valódi jóvátétel, hiszen szegény papa sorsán mindez semmit sem változtatott.)

Élete első huszonegy esztendejéből mindenesetre az elpusztíthatatlan kedélyű, vidám alaptermészetű, érzelmeit nem palástoló, önfeledten énekelő–tangóharmonikázó–tréfálkozó, fiával meccsre és moziba járó – majd már kórházi ápolásra szorulva: betegtársait olvasmányaival szórakoztató, sakkozni tanító, vicceket gyűjtő, a bajokat tolókocsihoz szögezve is kinevető – apa képét őrizte meg nagyfia emlékezete, „disszidálása” után még hosszú évekig.

Hamarosan azonban új, döntő fontosságú elem jelenik meg a regényben: az írót furdalni kezdi a lelkiismeret, méghozzá az idővel arányos módon növekvő mértékben. Amikor a hatvanas évek elején meghirdetik az ‘56-os menekülteknek az amnesztiát, már ő is hazatérhetne Dél-Amerikából, ahol mindaddig tanárként kereste a kenyerét; a másik híres világcsavargó író: Remenyik Zsigmond műveiből doktorált, és kubai lányt vett feleségül. Megszűnt ugyan a távollét hivatalos akadálya – de a szubjektív korlátok még sokáig maradásra késztetik. Egyelőre megélhetési, beilleszkedési gondokkal küszködik: nem tudja rászánni magát az utazásra.

Pedig pontosan tudja, hogy apja a Róbert Károly körúti kórház zárt osztályán – ahová protekcióval került be egy megüresedett orvosi szobába, a „bolondok” közé – a látogatási napokon megmosdatva, megfésülve, izgatott-ünnepélyes várakozással ül tolókocsijában, s egész nap az ő érkezésére vár. Fia azzal magyarázza önmagának késlekedését, hogy nem tud addig újra a szemébe nézni, amíg meg nem mutathatja, hogy idegenben is „vitte valamire”.

A tizenegy évi távollétet követő, megkésett villámlátogatás története – amint a két különböző világ találkozásának tükrében a jóvátehetetlen mulasztások és a kilátástalan közös jövő bizonyossága mindkettejük előtt világossá válik – a regény egyik csúcspontja.

Egy igazi író számára azonban a kudarcélmény is ihlető erejű. Sőt szenvedés-fedezet nélkül talán nem is létezhet igazi műalkotás. Ferdinandy György – a gyermeki igazságérzetét hét évtizeden át sértetlenül őrző író, aki önmagán is képes végrehajtani bármily, jogosnak tartott, kegyetlen ítéletet – ezúttal a flaubert-i empátia módszerét alkalmazva, képzeletbeli szerepcsere révén gyűjtötte össze apja utolsó éveinek ábrázolásához a tényregény adatait.

A fiú nézőpontját tehát fölváltja az apáé – pontosabban az íróé, aki immár atyja szemével térképezi föl az életút utolsó stációjának pokolbeli bugyrokkal vetekedő birodalmát. Képzeletben újraéli és megjeleníti a végeláthatatlan, eseménytelen várakozás kibírhatatlannak tűnő óráit, napjait, heteit, hónapjait, éveit, amelyek során apjának folytonosan nélkülöznie kellett azokat, akiknek a szeretetéért – a maga korlátozott módján – mindent elkövetett, és akik erre a természetesen áradó, önzetlen, mindenkit megszelídítő rokonszenvre érdemtelennek bizonyultak.

Az utolsó szalmaszál: a lánya kivételével. Az író húgának ugyanis megesett a szíve kegyetlenül sorsára hagyott apján, és ahelyett, hogy íróbátyjához hasonlóan férjével együtt, terhesen kivándorolt volna, az elutazás előtti pillanatban meggondolta magát, és mindvégig apja jó tündére maradt. Ő volt az egyetlen látogató, aki rendszeresen bejárt a „bugyuták” között szinte szentként tisztelt – mert mindenkit szeretni képes – apjához: mosott, vasalt rá, fürdette, ápolta. Táplálta béna testét és eleven szellemét: híreket vitt a külvilágból, vicceket gyűjtött neki. Tőle tudta meg a távolban élő fivér azt is, hogy apjuk idegsorvadása a hetvenes évekre már annyira előrehaladt, hogy ha az asztalnál ülve egy könyvet olvasott, csak a nyelvével tudott lapozni. (Olvasás közben örökítette meg őt az a névtelen rajzoló is, aki a könyv címlapján látható portrét készítette az író édesapjáról.)

Húga beszámolói – és saját, képzeletbeli azonosulása – révén a Puerto Ricó-i bennszülötteket saját élettörténetük elmesélésével öntudatra és nemzeti identitásra tanító író úgy ismerte már Pesten vegetáló apja mindennapjait, mintha ő is ott élt volna vele a kilincstelen kórteremben, ahol – igazi lánya távollétében – a bolondok családja gondoskodott róla. Nem csodálkozhatott túlságosan, hogy amikor már szívesen magával vitte volna, luxus-terápiás körülmények közé, új otthonába, az apa inkább a társadalomból kirekesztettek, a hajótöröttek szigetén kívánt maradni, ahol önmagáért szerették, gondozták, fölnéztek rá, megbecsülték – és ahol ő volt a „király”.

A Terror Háza muzeológusai hamarosan az író tudomására hozták, hogy élő tanúk és igazolható tények hiányában mégsem ültethetnek életfát a hősi tetteivel nem dicsekvő, évtizedek óta halott apának. Az író emlékekből–vezeklésekből–könnyekből–szavakból gyúrt emlékműve azonban elkészült. Ferdinandy György ezzel a mozaikos szerkesztésű, kettős (sőt többes) portrét fölvázoló kisregénnyel – amint arra a szöveg utolsó mondata utal – szó szerint „megkoronázta” életművét.

Aki azonban saját életét tekinti írói nyersanyagnak – dolgozzék bármily kihagyásos technikával –, akarva-akaratlan a folytatásos regény benyomását kelti életművével, s kiteszi magát annak, hogy olvasói olyan alkotáslélektani mozzanatokat is észrevegyenek, amelyekről az író szeméremérzésből – vagy bármely más okból – hallgatni akart. Carpe diem (2000) vagy Remisszió (gyógyultan távozott) (2002) című önreflektív elbeszélései alapján föltételezhető, hogy az említett okokon kívül volt még egy nagyon fontos motivációja Ferdinandy György „bensőből vezérelt” apateremtő késztetésének.

Nem a jubileumi adatszolgáltatás és az emlékfaültetés reménye, de még csak nem is a folytonos emlékezés penitenciáját vállaló, permanens lelkifurdalás motiválta ezt a megrendítő könyvet. Az író ugyanis nemcsak képzeletben, lelki szinten, hanem testileg is átélte azt a totális kiszolgáltatottság-érzést, amely akkor lett úrrá apján, miután észrevette, hogy erős akarata, életigenlő, vidám kedélye és az ellene vétkezőknek is megbocsátó szeretete mindenestől sem lehet úrrá a testét elsorvasztó betegségen. Az írót ugyan idejében kigyógyították végzetes betegségéből, de a kór megalázó következményeit élete végéig viselnie kell. Számára azonban az is megadatott, ami apjának nem: bármikor számíthat kedvenc fia, Vince segítőkész törődésére. Talán éppen az ő – visszamenőleg számára is példamutató – emberségének köszönhető, hogy az íróhoz élete legnehezebb periódusában, gyötrelmes önvizsgálattal járó főműve írása közben sem lettek hűtlenek a szavak.