A hetvenes évek elején készülhetett az a fekete-fehér fénykép, amelyen anyai nagyapám és nagyanyám hajadonfőtt, kézen fogva állnak a régi, tornácos házuk előtt. Úgy néznek a lencsébe, mint két megszeppent, idős szerelmes. Egymás kezét érintik, holott mások előtt sohasem vetemedtek volna ilyesmire. A parasztemberek nem tartották ezt illendőnek. Valamelyik családtag felcsapott alkalmi fotósnak, s így állította be őket, erőszakot téve a szemérmességükön.

Annak idején hasonló tartással toporoghattak mindketten a lányos házban, amikor a nagyapám, apa híján, merthogy az atyja Amerikába vándorolt ki, egyedül ment leánykérőbe. Leplezve alacsony termetét, kihúzta magát a leendő anyósa, özvegy Pósán Györgyné Szabó Mária előtt, nagy levegőt vett, és feleségül kérte a négy lány közül az egyiket, Ilonát, akinek talán a kezét is megfogta akkor.

Attól a pillanattól kezdve csak álltak, álldogáltak egymásba kapaszkodva az idő sodrában, fölöttük sebesen gomolyogtak a felhők, váltakoztak az évszakok, s a hajuk deressé, a bőrük ráncossá vált. A hátuk mögött a nádtetős ház cserépfedelet kapott, az udvari facsemeték lombos fákká terebélyesedtek, s az öt kisgyermekük felnőtté cseperedett. Egy kivételével ki is repültek a családi fészekből.

A tornácos ház, amely előtt drótkerítéssel védett, keskeny kert is húzódott, hogy a háziállatok, főleg a libák ne férkőzhessenek a meszelt falakhoz, már nem áll, a család kalákában lebontotta. A helyre szüksége volt nagyapám legkisebbik fiának, aki a négy bátyja közül utolsóként adta fel a legényéletet, és a szülői háznál maradt a feleségével. A hajlék azonban szűkösnek bizonyult a két öreggel négyük számára. Másra, újra volt igény.

A bontást egy május végi vasárnapra időzítették. Összecsődült a rokonság férfihada. Fél évvel túlléptem a felnőttkor küszöbén, ott volt a helyem nekem is. A tetővel végeztünk a leghamarabb. A mohás, repedezett cserepekből alig lehetett megmenteni pár tucatot.

Még a tízet sem ütötte el, már lecsupaszítva meredeztek a korhadt, szuvas szarufák, lécek, amelyek épp, hogy maguktól össze nem dőltek. A tapasztott mennyezetet azonban az utolsó pillanatig szorosan ölelte magához a mestergerenda. Az utca felőli résszel kezdtünk, csákányokkal döngettük a szinte kővé keményedett, törekkel kevert agyagos sarat, amelyet régen a gerendák közé fektetett akáckarókra terítettek szét. Szállt a por, beleragadt az izzadt bőrbe.

A plafon csak araszról araszra adta meg magát, mígnem felülről elénk tárult a tisztaszoba. Ide nekem bemenni kisgyerekként nem volt ildomos, ha nem akartam korholást. Legfeljebb a pitvar felőli üveges ajtón kukkanthattam be, már amennyire engedte a horgolt függöny. Benn, ahol sosem volt fűtés, évtizedeken át nem változott semmi. A dunyhákból magasra vetett ágy a sarokban, a székekre terített tiszta ruhák, a szentképek a falon – mind-mind a mozdulatlanság ékszerfoglalatai voltak.

Itt öltötte magára nagyapám a fehér ingjét, a vastag, sötétszürke zakóját, kalapját, amikor a téeszszervezés idején a hatóság beidézte. Nyakkendőt nem kötött, ellenben az ingjét az álla aljáig begombolta, fekete bőrcsizmát húzott, és úgy indult gyalogosan végig az Erdei utcán a hallomásból már ismert „elbeszélgetésre”. Azon a reggelen alighanem a vánkosa alatt hagyta a szabad paraszti életről, a kiszámíthatóságról szőtt álmait.

A mozi épületében folyt az agitáció. Nagyapámat másodmagával, egy ugyancsak nyakas gazdával, Kerezsi Jánossal együtt győzködték az agitátorok, de eleinte mindketten hajthatatlanoknak mutatkoztak. Éjszakára sem engedték haza őket, csábítottak, ígérgettek. Másnap is, harmadnap is.

Anyám a húgommal volt áldott állapotban, amikor úgy gondolta, ebédet visz az apjának. Az ajtóban ketten is útját állták, de addig erősködött, hivatkozott a várandósságára, mígnem beengedték. Amint benyitott a terembe, és meglátta az elcsigázott nagyapámat, fúriaként támadt az agitátorokra.

– Ne merjenek az apámhoz nyúlni, hallják?!

– Menjen innen, jó asszony, semmi keresnivalója itt! – rivallt anyámra az egyikük, és a kijárat felé taszigálta.

Onnantól kezdve anyám minden este a homoklankán fekvő Nyíl utcából, ahová ötvenhétben férjhez ment, a Bíró-dűlőn leballagott a szülői házhoz, és nagyapám sorsát firtatta nagyanyámtól. A harmadik estén odabenn korán elfújták a petróleumlámpát. Anyám megkocogtatta az ablakot, és bekiáltott:

– Anyu, hazaengedik mán aput?

– Haza, lyányom – válaszolt álmosan nagyanyám a sötétben.

– Nem hiszem el – replikázott anyám. Nagyanyám nem gyújtott világosságot, inkább az urához fordult:

– Szóljál mán hozzá, nem hiszi el, hogy itthun vagy!

– Itt vagyok, lyányom – dünnyögte nagyapám, de a hangjából keserűség áradt. – Te meg mit csavarogsz éccaka terhesen?! Menjél hazafele!

Anyám nem tágított:

– Bántották, apu?

– Nem bántottak, lyányom.

– Mi lett a főddel, beadta?

– Nyóc hódat, a többit meghatták.

– A Balkányi-rísz megvan?

– Meg, lyányom, nyugodjál meg.

A Balkányi-részen fekvő földet nagyapám úgy vette meg a két világháború között, hogy az anyja, Balogh Borbála dunyhákat, párnákat adott el, meg minden mozdíthatót a ház körül, így rakta élére a pengőt. Ahhoz a földhöz túlontúl sok veríték tapadt, és megszenvedték a kuporgatást, semhogy szíre-szóra beadják a közösbe.

A bontáskor a tisztaszoba közepén porfelhőben úsztak a lehullott mennyezetdarabok. Egyre nagyobb kupac rakódott belőlük. Mintha egy sírhant vagy tán ravatal feketéllett volna a döngölt padlón.

Hatvanhárom húsvétján a tisztaszobában ravatalozták fel dédnagymamámat, Balogh Borbálát. Pár héttel azelőtt szélütést kapott, és már nem tudott megszólalni. A pitvar ágyán feküdt, rémült arccal mutogatott mindenkire, el akart búcsúzni. Anyám megfogta a kezem, és a haldokló elé vezetett. Dédnagymamám megsimogatta a fejem. Mennyire féltem tőle szótlanságában is! Ő volt az, akinek korábban a gondjaira bíztak a szüleim, amikor eljártak dolgozni. Szigorú öregasszony volt, szorongtam a felügyelete alatt. Nem egyszer megesett, hogy elszöktem tőle. Az utcakapu kilincsét alig értem el, észrevétlenül lenyomtam, legalábbis azt hittem akkor, és kilopóztam. Haza, a Nyíl utcába indultam volna. Csak néhány métert tettem meg futva, amikor dédnagymamámnak feltűnt a hiányom. Nem volt nehéz kitalálnia, merre keressen. Öregasszonyként is fürgén szedte a lábait, képtelen voltam elszaladni előle. Nyakon csípett, és visszacipelt. A sokadik próbálkozásom után megunta az üldözést. Keresett egy hosszabb madzagot, és a karomnál fogva kikötött a sebhelyes törzsű almafához. Úgy álldogáltam a zöld levelek alatt, mint egy szomorú kiskutya. A madzag csomóját nem mertem kioldani, mert tartottam dédnagymamámtól.

– Meg ne praubáld még eccer, mer’ szíjat hasítok a hátadbul! – parancsolt rám.

A koporsóban fakó arccal, fekete fejkendőben feküdt. Mellette tömzsi gyertyák pislákoltak, a szobába bevitt lócákon öregasszonyok zsolozsmáztak hangosan. Egyikük fohászkodása után a többiek kórusban ismételték az imát. Akkor jajdultak fel, amikor a férfiak a helyére illesztették a koporsófedelet, amelyet nyomban le is szögeltek. Sokáig kísértett engem a kopácsolás hangja.

Dédnagymamám nyolcvannégy éves korában hunyta le a szemét. Anyámtól tudom, hogy hányatott élete volt. Elhagyott asszonyként a falu lakodalmaiba fogadták fel szakácsnőnek, mert nagyon jól főzött. Máskor meg alamizsnáért a csendőrök ruháját mosta. Minden fillérre szüksége volt, mert az ura, Szabó György kiment Amerikába, magára hagyta három fiúgyermekkel, a negyedikkel négyhónapos terhes volt. A tengerentúlon dédnagyapám újra megnősült, és ugyancsak négy fiút nemzett amerikai feleségének. Soha nem tért haza. Az itthon maradt gyermekeinek küldött egy-egy borotvát, a Jóska fiának, nagyapámnak egy mechanikus hajvágót. Ennyi életjelet adott magáról.

A borbélyszerszám birtokában nagyapám a család önjelölt házi fodrásza lett. Az én hajamat is rendszeresen ő nyírta. Mivel sosem tanulta a szakmát, rosszul is kezelte az amerikás eszközt, amely talán életlen is volt, ezért húzta-vonta a hajszálaimat. Ha felszisszentem, rám mordult: ne nyafogj! Büntetéssel ért fel a fodrászkodása. Az egyik óvodás kori fényképemen, amelyen matrózingben, profilból vagyok látható, a tarkómon egyenetlenül felnyírt haj őrzi nagyapám keze munkáját.

Hatvanhat késő őszén elköltöztünk a faluból. A következő év nyarán még hazaküldtek a szüleim a Nyíl utcai házba, ahol apai nagyanyám lakott egyedül. Rá egy évre ő is elköltözött Debrecenbe. Utána már az Erdei utcára szűkült a szülőfalu.

Délre, állandó porfelhőben, a pitvar fölött járt a családi csapat. Nagyapám és nagyanyám a falaktól távolabb, a körtefa alatt egy hokedlin ülve nézte az öreg ház rombolását. Nem szóltak egy szót sem, csak nagyanyám emelte néha a zsebkendőjét a szeméhez. Úgy tett, mint akinek por száll a szemébe...

Valaha a pitvarban zajlott az élet. Ott állt a csikós spór, amelyben kukoricaszárral tüzelt nagyapám. A plattján egy nagy fazékban víz melegedett, hogy ha kell, merni lehessen belőle. Meleg vízre mindig szükség volt a háznál. Nagyanyám itt szűrte a tejet, amit a csarnokba én toltam el egy nagyméretű, kannatartós férfi biciklin, amelyen váz alatt tekertem visszafelé, ha nyaranta néhány hetet náluk töltöttem.

Nagyapám a pitvarban tárgyalta meg esténként nagyanyámmal, hogy másnap, harmadnap melyik földjükre mennek dolgozni. Nem volt naptárjuk, mégis pontosan tudták, hogy a téeszesítés után megmaradt nadrágszíjparcellák közül az Asszonyrész, a Fucskó-tag, a Bornyúkátyó vagy a Balkányi-rész, esetleg a Zsidókert következik. Az egyiken domboldalra kapaszkodó szőlőjük volt, amelynek sorai egy akácerdő ölébe futottak, a másikon kukorica, amit ők tengerinek mondtak, a harmadikon búza, még dohánnyal és málnával is bajlódtak.

Nagyanyám már este megfőzte a másnapi ebédet, a levest mindig ugyanabba a kisebb, fületlen, zománcozott kannába öntötte, a fedelét a tej szűréshez használt ruhával szorította le. A másodikfélét egy lábasba tette, amit ő kaszrolynak hívott, a fedőt gumival fogatta le.

Hajnalban óracsörgés nélkül keltek, korán befogták a két tehenet a szekérbe, és elporoszkáltak a földjükre. Ha mentem velük, leginkább én tartottam szóval őket, amúgy a bakon ülve nagyokat hallgattak volna. Úgy voltak vele, hogy megbeszéltek ők már ötven esztendő alatt sok mindent. Minek a fecsegés? Nagyapámnak az volt a szavajárása, hogy „egyszóval”. Szinte minden mondatát így kezdte vagy zárta. Mondhatta volna azt is, hogy „kérlek alássan”, de az ő világától távol állt az efféle városi finomkodás. Ha egy vitát le akart zárni a feleségével vagy a gyerekeivel, ennyit mondott: „Üres szalmát csípeltek.” Itt ért véget az érvelése.

Mindössze két osztályt végzett, írni, olvasni épp, hogy tudott. Józan paraszti ésszel gondolkodott, és talpig becsületes ember volt. Még tanácstagnak is megválasztották a faluban. Ha gyűlésre ment, gőzölgő vízben levendulaszappannal megmosakodott, nyeles borotvával lehúzta az arcszőrzetét, fehér inget vett fel és zakót. Tisztálkodása után egyszer belenyúltam a lavórba. A kezem alig állta a meleg vizet. Hogy bírta azt a forróságot? A mezőn nyaranta a déli hőségben is legfeljebb ingre vetkőzött, és a legváratlanabb pillanatokban szólt oda nagyanyámnak vagy nekem: „Hozzátok a mellínyemet, valahun jég esett.”

Kisgyerekként a tehénre vigyáztam, amíg a két öreg kapált. A Kati nevű tehén szarvaira egy másfél méteres fényes láncot erősített nagyapám, így vezettem a több mázsás jószágot. A Katit szállták a legyek meg a böglyök, ezért a fejével hirtelen oda-odakapott, ahol a legjobban csípték. Én meg mint nápolyin hizlalt, nyápic gyerek, ívben repültem a lánc végén. Majd’ kiszakadt a karom. Sírva panaszkodtam nagyapámnak, hogy nem bírok a Katival, mindig elránt. Ő meg azt mondta anyámnak, amikor értem jött a nyaralás végén, hogy „ej, lyányom, nem ért ez a fiú a fődhö”, se az állatokho’, meglásd, nem lesz ebbül jau parasztember.”

Meglehet, fájt neki, hogy bennem, a legidősebb unokájában nem ismert magára.

Amikor tizenhárom múltam, már nem kellett tehénpásztorkodnom, a négy évvel fiatalabb unokaöcsémre bízták a Katit. Nem sírtam vissza őkelmét, de nem is törlesztettem neki, pedig egyszer, amikor nagyapám nem látta, felkaptam egy vesszőt, és úgy döntöttem, megdorgálom a régi gonoszságaiért. Ahogy azonban nézett rám a nagy, ártatlan szemeivel, megsajnáltam. Végtére is a tején nőttem fel. Jó messzire hajítottam a pálcát.

Hetvennégy őszén középiskolába mentem Debrecenben. Azon a nyáron még utoljára belekóstoltam a paraszti munkába. Szénát forgattunk nagyapám egyik rétjén. Ő kaszálónak nevezte azt a dús gyeppel benőtt földet, amely két-három nyíri lanka völgyében feküdt. A rét már-már giccses látványt nyújtott: a szélén patak folydogált, a partján egy szomorúfűz árválkodott. Délben annak árnyékában ettük meg az ebédünket. Elmondhatatlanul jólesett azok után, hogy a napokkal korábban rendre vágott füvet, amely szénává aszalódott a tűző napon, átforgattuk villával.

Pár nap múlva újra a réten voltunk. A petrencerudakkal felszerelt szekér a rendek mellett araszolt, mi pedig nagyapámmal villával dobáltuk fel rá a szénát. Ahogyan magasodott a halom, felmásztam a tetejére, és ott igazgattam szét. A végén már öt méter magasan lehettem. Kötéllel lefogattuk az óriási boglyát. Aztán már nem is szálltam le róla. Az volt a jutalmam, hogy maradhattam. Úgy indultunk haza, hogy nagyapám a két tehén előtt ballagott hátra tett kézzel, ostorra nem is volt szüksége, mert a Kati és a Csonka tudta, merre kell menni. Az út menti házak udvaraiba bekukkanthattam lombmagasságból, miközben fetrengtem a puha, friss szénán, amelynek az illata semmi máshoz nem volt fogható.

Az öreg ház kamrájából létra vezetett a padlásra, de ha hű akarnék lenni az ottani tájszóláshoz, azt írnám: lábtó vezetett a padra. Ezt a nyírmagyar mondatot azonban csak ott értik. Az a kamra, amelynek ajtaján kerek lyukat vágott nagyapám a macskáknak, hogy az egereket távol tartsák onnan, sosem volt üres. Csíkos zsákokban állt a búza, a kukorica, néhány hordó bor, és fenn, a magasban egy vízszintesen felerősített rúdon sonkák, szalonnák meg temérdek kolbász lógott. Forró nyarakon a zsírjuk a padlóra csöpögött.

A kamra mennyezete után már csak a vályogfalak maradtak, de napszálltára leomlottak azok is. Amit heteken, hónapokon át építgettek az ősök, tíz-tizenkét óra alatt a semmivel lett egyenlő. A romok maguk alá temettek vagy százévnyi szegénységet, bánatot, de igazságtalan lennék, ha a vigalmakról nem tennék említést, hiszen itt tartották mind az öt gyerek lakodalmát. Az egyikre azért is emlékszem világosan, mert egy faluszerte ismert kéregető asszony, Jobbágy Erzsébet, aki talán értelmi fogyatékos is volt, a kapuhoz merészkedett, rongyokban, és ételt kunyerált. Valakitől kalácsot kapott. A cigányzenekar brácsása épp a sárga homokkal felszórt udvaron álldogált, és valamiért ráförmedt a szerencsétlen nőre, majd haragjában vagy csak heccből utána is rúgott. A lábát találta el. A muzsikus elégedett arccal, mosolyogva fordult vissza.

Ötéves gyerekként olyan zaklatott lettem az ágrólszakadt asszony bántalmazása miatt, hogy sírva fakadtam. Felnőtt fejjel is sokat gondolkodtam azon, vajon miért is alázott meg egy nyomorult egy másik nyomorultat? Imponálni akart a vendégseregnek? Valamiféle elismerést várt azért, mert elriasztott egy koldust, akinek a jelenléte nem illett a lakodalom hangulatához? Ez már rejtély marad.

Hetvenkilenc nyárutóján katonának hívtak be. Akkor láttam utoljára nagyanyámat. A következő év tavaszán halt meg a debreceni kórházban. Táviratot küldtek a szüleim a seregbe, de nem engedtek el a temetésre, mert az alakulatunkkal egy hónapon keresztül katonai díszszemlére készültünk Budapesten. Majdhogynem hermetikusan zártak el bennünket a külvilágtól. A parancsnokok nem hittek a táviratoknak, átlátszó trükknek vélték valamennyit. A szüleimnek megírtam, hogy nem tudok hazamenni, viszont benne leszek a tévében április negyedikén. Le is rajzoltam, hogy a teherautó platóján hol ülök majd, géppisztollyal a kezemben. Utólag tudtam meg, hogy a képernyőn csak egy apró, felismerhetetlen pontnak látszottam.

A leszerelésem után még kétszer találkoztam a nagyapámmal. A barátnőm és a szüleim társaságában látogattam meg őt. Láttam rajta, roppantul megviselte a nagyanyám elvesztése, nem találta a helyét. Naphosszat üldögélt az udvaron, de akkor sem ölbe tett kézzel, hanem kukoricát morzsolt, és etette, gondozta a háziállatokat. A kisebbik fia meg a menye esténként csábította a tévé elé az öreg ház helyére épített sátortetős, palás házban, ahol neki is jutott egy szoba, de szívesebben mászkált a szabadban. Azt súgta nekem, nem érti, az emberek hogyan férnek el a tévében. Valószínűleg ezen gondolkodott mindig, és nem is figyelt a filmekre. Jól feladta a leckét. Megvakartam a fejem. Meséltem volna neki a katódsugárról, a képcsőről meg pár dologról, amit fizikából tanultam, de inkább hagytam a csudába az egész technikai szemfényvesztést. Inkább kísérgettem őt az udvaron, a kertben. Megmutatta a veteményesét. Benéztünk az istállóba is, ahol a jászol előtt már nem kérődzött egy tehén sem, bár a szaguk beleivódott a falakba. Eljött az a pillanat, amikor nagyapám megérezte, hogy öregen nem boldogul velük, túladott hát rajtuk. Csak a gerendák tövébe fészkelt fecskék szálldostak ki-be az alacsony ajtón, amely mellé egy fotó kedvéért odaálltam, de mintha Lilliputban jártam volna: a szemöldökfa a vállamig ért.

Nagyapámnak akkor csillant fel a szeme, amikor Nyíregyházáról beszéltem neki. Büszkélkedtem, hogy ott tanulok, s egyszer majd, ha minden jól alakul, tanári oklevelet szerzek.

– Látod, lyányom, megmondtam én neked, ez a fiú nem lesz parasztember – fordult igaza tudatában anyámhoz. Aztán nekem szegezte a meghökkentő kérdést:

– Kisfiam, oszt Nyíregyházán megvannak méig azok a szalmatetőüs házak az állomás mellett?

– Á, nincsenek, nagyapa, csak emeletes házak vannak már – válaszoltam.

– Na, csak azé’ kérdem, mer’ kilencszázharmincegybe’, amiko’ katonának mentem oda, nagy vaut ott a szegínysíg.

Nagyapámat Nyíregyházára hívták be akkor is, amikor a második bécsi döntés után a magyar csapatok kelet felé indultak, hogy első lépésben felszedjék a határköveket, a sorompókat Magyarország és Románia között. Aznap kétszer is elmondta nekem, hogy úszott a boldogságban, amikor bevonultak Erdélybe, amit ő, ki tudja, miért, következetesen Erdelynek hívott, két e-vel.

A rendszerváltozás után szembesültem azzal, amikor megnézhettem videón az ezerkilencszáznegyvenes erdélyi bevonulásról készített korabeli híradós felvételeket, hogy miért is lehetett életre szóló élmény egy nyírségi parasztembernek a határ átlépése. Az ottani, népviseletbe öltözött lányok virágszirmokat szórtak a magyar katonák lába elé, a nyakukba ugrottak, és összevissza csókolták őket. Szem nem maradt szárazon. Nehéz leírni azt az eufóriát...

Nyolcvanhárom őszén nagyapámat kórházba szállították. Rákot állapítottak meg nála. Megműtötték, de az eredmény nem sok jóval kecsegtetett. Anyám telefonon hívott, hogy siessek haza, ha még életben akarom látni nagyapámat. Akkor már fotózgattam. Színes filmet fűztem a Zenitbe, és átvonatoztam Nyíregyházáról Debrecenbe. A kórházi ágy körül összegyűlt a rokonság egy része. Nagyapámat felültették, a párnát a háta mögé tuszkolták, hogy mégse hanyatt fekve fényképezzem őt. Sápadt volt, és halkan beszélt, a fájdalmakat szótlanul tűrte. Feltűnt, hogy mindkét kezén az ujjvégi percek iszonyatosan elgörbültek.

Szaporán csattintgattam az orosz masinával. A kórterem betegei együtt érzően néztek rám. Tudták, amit mi is és a nagyapám is, hogy ezek lesznek az utolsó képek róla. Épp, hogy a halál nem látszott a háttérben, amint a rokonok gyűrűjében megbújva elővillantja kaszájának hegyét. Nagyapám azt mondta viccesen: egy vakbélműtétet már a kórházi portás is el tud végezni, ahhoz nem kellenek orvosok. De az ő bajánál megállt a tudomány.

Azelőtt nem hallottam, hogy bármikor humorizált volna...

A kórházból átlátszó nejlonzsákban adták ki. A temetésén a hosszú görög katolikus szertartás alatt az jutott eszembe, hogy nagyapám hetvenhét évet élt, de sosem látta a tengert, még a Balatont sem. Neki a nyíri lankákon hullámzó gabonatáblák jelentették a tengert, a föld a mindent, az életet.

Anyám kívánsága az volt, hogy a koporsót a ravatalról az unokatestvéremmel emeljük le, rokoni segítséggel. Így vittük őt a gyászkocsiig, onnan pedig a megásott sírig, amelynek az alján előtűnt a három évvel korábban elhunyt nagyanyám földszítta koporsójának a széle.

Esztendő múltán a család dupla kőkeresztet állíttatott a sírra. A nevek fölé egy-egy ovális porcelánba nagyapám és nagyanyám arcképét kopírozta a sírköves arról a fényképről, amely a régi, tornácos ház előtt készült. A portréik kicsit messzebb kerültek egymástól, de a családtagok tudják, hogy az eredeti fotón fogják egymás kezét...

Nagyapám igazságosan végrendelkezett, a halála után mégis vita támadt a testvérek között bizonyos parcellák sorsát illetően. Anyám mint egyetlen leányörökös egy virág-cserépnyi földre se tartott igényt. A valaha nagyon féltett, Balkányi-részen fekvőre sem, ahová jó pár évvel a kárpótlás után elvetődtem, pusztán kíváncsiságból. A határt sok helyütt felverte a gaz, látható jelét mutatva annak, hogy egyre kevesebben akarnak már a földből megélni. Mintha nyűg lenne.

Nem tudom, hogy a Tejút peremén kószáló nagyapám látja-e idelenn azokat a szekérutakat, amelyeken hosszú évtizedeken át nap mint nap baktatott a teheneivel, az én gyerekkoromban a Katival meg a Csonkával. Ha igen, bizonyára elszorul a szíve, hogy majd’ mindegyiket benőtte már a fű, s az öreg ház után a keréknyomokat is eltűntette az idő fogatostól, porfelhőstől, visszavonhatatlanul.