29. oldal

Anyám arcvonásai napról napra
hihetetlenebbek.
Rakosgattam és számolgattam a tenger kavicsait
a cédrusok rajtuk nyugvó fenséges árnyékában.

Nápolyban esténként leszaladtam
az öböl tág fénykaréjába.

Ott láttam egy teraszon a legkarcsúbb
széket és a legkarcsúbb lányt.
Iszogattam, és Domenico énekelt,
de máris féltem a Tiszától, a virágzó víztől,
és elutaztam Toscanába, ahol Fra Angelico női
öleltek, és mindig közel kerültek a kékhez,

és a feszületről leemelt test levegőjét
ragyogták színeivel a falakra,
mert meggyújthatták hajukkal a halált, és kicsiny
szamarak jöttek az égért tikkasztó könnyük rétjeiről.

És ekkor oly érthetetlen lett bennem a szülőföld,
a virágok iszonyú belátása. De, ugye, sivatagom végén
feláldozhatom a sivatagot, és ragaszkodhatom még
a közbeeső utakhoz, meg a szél tágranyílt
gyertyáihoz, melyek eltévedtek a tengeren.

Nápoly, Firenze

32. oldal

Feszület test,
kit leemelnek a szürkületről
az aranyfejű asszonyok –
és a szélről,
a fák remegéséről,
aztán az időről.

Fáj még,
hogy a szerető öle
az anyáé is,
patyolatban és hullámverésben,
amikor juhok hozzák
az élet emlékét annak,
aki áttűnt a lombokon és a madarakon.

Hogy benne vagy-e
a tört fényű mozaikokban,
hajad mélysége méri,
és a magány ragyogása,
mely fehér állatokat idéz
arcok végtelen elfordulását nézni.

Ez, drága, talán a szerelem,
gömbfák zöldje és a sírás tükréből
kilépő asszonyok messzesége,
az ég megváltozott hullámain,

hullámain a megváltásnak

Firenze

38. oldal

Fényességbe törő omlás.
Hát hallgass, csak hallgass.
Fekete evezők kísértik árnyukat.

Az arcok lehozhatatlanok a földre,
bár telenézik arannyal és fákkal a tengert,
és látják szemük végtelen távozását.

Galamb-szárnyakban felhő foszlik,
hullámokon tévednek el a templomok is –
és fáklyák, dobok, maskarák.

Most visszatérhetsz a mozaikba,
a Nap lepkéje vörösen követ,
állj be a falba, fehéren. Meztelen,

hiszen a kínszenvedés térdelését
úgyis szégyellned felmutatni immár.
Ami ezután lesz: kendők szétrepült tömege.

Velence

43. oldal

Olykor-olykor megtorpan
szememen némely hópehely,
még gyermeteg, alig november,
mint ha még gólya kelne szárnyra
a ködben, és amíg térése tart,
tollazata két színtömeg.
Nézés-neszeimből a derű felfakad:
élve is, halva is ugyanaz:
levegőszív –
sugárzik, és ebben
minduntalan elakad.

Szigliget

50. oldal

Mirtuszvirágoké az ébredés –
képei a levegőnek.

Én meg árnyékomra lépem
árnyékomat, míg fentről holtak
szőlőfürt-sokadalma világol szerteszét,
és hullik folyton-folyvást odáig,
ahol az enyészet véget ér.

Dalmácia

61. oldal

Kerekén forog a kerék
hó illik a hóra,
így történik, ami történik, Istenem:
perceidnek perc a mutatója.

Örülök én bárminek,
ha az akár a semmisem éppen,
elém tárul – egyszer – a világod,
ahogy majd vakultomban is

a szemeddel nézem.

Pest

66. oldal

Mert, drágám, ha igaz: az őrült nyelvet
ingatja a lét – a mennybolt egész sötétjét
havazza a tél. Hóörömkönnyek,
meg holtvirágreszketés.
Magunkban jöttünk, és magunkban megyünk,
nincs mással inteni.
Jaj, drágám, te, szűz-téboly lebegés,
ingatod te is a létet,
míg ő test-pillanatokra tördeli azt,
ami sosem egész.

Szigliget

69. oldal

Összesei a levegőnek – körülvesznek.
Bennük nézegetem, pipázva kerti széken,
citrom-, narancs- és gránátfáim csemete
éppenségét. Derűállapotom az övék,
és várom,
ösztön-nesz létkeltésük
mikor lesz az is,
ami én.

Dalmácia