Gion Nándor: Latroknak is játszott, regénytetralógia, Noran, 2007

Háy János: A gyerek, Palatinus, 2007

„Elcsúfította magát a világ...”

A nemrég elhunyt Gion Nándor a modern magyar próza egyik legjelentékenyebb alkotója. Munkásságának kellő értékelése számos tanulsággal gazdagíthatja nemcsak a magyar irodalomtörténetet, hanem – s ez nem túlzás – a nemzeti önismeretet is. Életműsorozatának kiadása sürgetően aktuális tett, s az oeuvre-t gondozó Noran mindjárt az első vaskos, csaknem ezeroldalas kötettel az írói termés legjavából merített. A Latroknak is játszott Gion grandiózus regénytetralógiáját, a szövevényes szenttamási családtörténetet foglalja magába. A Virágos katona, a Rózsaméz, az Ez a nap a miénk és az Aranyat talált egymásra épülő, de külön-külön is teljes értékűnek mondható regényfolyamáról hosszú szakelemzéseket írtak már és írnak majd, én mindenekelőtt az „egyszerű” olvasó szemszögéből hangsúlyoznám azt a banálisnak ható tényt, hogy a négy prózai mű minden oldala gyönyörködtető, elvarázsoló, igazi élményt nyújtó olvasmány. Gion egyik tévés interjúja végén maga is mindenek elé helyezte fő törekvését: unalmas sohasem akart lenni. S e legfőbb törekvésének maradéktalan képes volt mind a négy regényben megfelelni.

1898 őszén egy szegény sváb molnárral és családjának sorsával indul a sokszereplős családtörténet, s úgy száz év múlva egészen Budapestig nyúlnak a szenttamási gyökerek. A dél-bácskai község, majd kisváros életében szerbek, németek, zsidók, cigányok, magyarok és még több más nemzetiség sorsa fonódik össze. S feltűnik a csaknem évszázados történelem szinte minden jellegzetes társadalmi osztálya és rétege: földesurak, gyárosok, iparosok, szatócsok, cselédek, munkások és napszámosok, kisparasztok és csendőrök egyaránt. Olyan világ története tárul föl előttünk, amelyiknek eleven tapasztalatát elvágták tőlünk, „anyaországiaktól” két háborúval, Trianonnal, Jugoszláviával, a „Délvidék visszatért” hangos csinnadrattájával és „hideg napokkal”, csetnik terrorral, sztálinizmussal, „láncos kutyával”, hazug szocialista nemzetköziséggel, a máig elmaradt igazi számvetéssekkel meg főként gyilkos nacionalizmusokkal. Vagyis közhelyeken, gyakran ostoba elfogultságokon kívül oly keveset tudunk arról, mit is jelent az együttélés. S mit jelentett a nagy történelmi kataklizmák, határok és hatalmak drasztikus változása, az egyszer fenn, egyszer lenn 20. századi drámája a különféle „határközeli” nációknak és társadalmi rétegeknek.

Pedig minden jelentős politikai változásunkban, kis és nagy nemzeti nyavalyánkban, leghétköznapibb gondolatainkban is ott munkál ez az ízig-vérig közép-európai helyzet, hiszen évezredes történelmünk tényleg a más népekkel való együttélés históriája. Ám a nagy szavakból – az istváni befogadó államból, a soknemzetiségű nagy Magyarország álomvilágából – úgy látszik, nem tanulunk szinte semmit, vagy csakis ostobaságot, üres frázist és alaptalan dölyfösséget. Jelszavak, hadonászás, handabanda, kurta-furcsa történelemleckék gyenge táplálékán éldegélünk majd száz éve. Ahelyett, hogy arra figyelnénk, ami a lényeget rejti, az ezer színes élményt, kölcsönhatást, összefogást és egymásnak rontást, egymástól tanulást és elfordulást, a hétköznapok valóságszövedékét. Ez tényleg elveszett Trianonnál, s azóta is kallódik, ez a tapasztalat, tanulság, a másik fajta értésének vérrel-verítékkel megszerzett képessége. Vagy tán mi, magyarok soha nem tanul(hat)tuk meg úgy ezt a leckét, hogy ne kelljen elszenvednünk Trianont?

Úgy látszik, nem. Eddig nem. Be kell iratkoznunk Gion Nándor négykötetes iskolájába, s átszűrni magunkon regénytetralógiájának minden tanulságát, szépségét és borzalmát. Olyan lencsén át nézhetjük így a magyar sorsot, a közép-európai együttélés hullámveréseit, a kataklizmákat át- és túlélő nép életét, amilyenen át csakis olyan ember képes látni és láttatni, aki hetedíziglen magában hordja a nemzeti és szociális sokféleség tapasztalatait.

Milyen ez a tapasztalat, ez a fajta tudás a hétköznapokban? Roppant egyszerű és ugyanakkor mélységesen bonyolult. Ilyesmiről beszélget a harmadik regényben, az Ez a nap mienkben a frissen Bácskába betelepült bukovinai székely Rojtos Gallaival, a szenttamási őslakossal:

„– Az Ábris nevet adom neki, ha fiú lesz.

– Errefelé még nem hallottam ilyen nevet, de majd megszokjuk. És ha lány lesz?

– Hogy hívják a feleségét?

– Rézinek.

– Én meg ilyen nevet nem hallottam sohasem. De megszoknám.

– Német asszony. Teréz a neve, de Rézinek becézik.

– Megszoknám.”

A történelmi tapasztalatok apránként és hosszú idő alatt halmozódnak egymásra, s annyit érnek, amennyit a leghétköznapibb életben hasznosítunk belőle. S ahhoz, hogy valamit tényleg megérteni lehessen múltból és sorsokból, apránként kell összeállítani a történelem nagy mozaikját. Gion Nándor nem spórolta meg magának a hatalmas munkát, Szenttamás mint origópont körül megforgatta a múlt kerekét: a Monarchia végnapjaitól, az első háború pokoli évein keresztül, a jugoszláv világon át, az 1941-es magyar megszállás meghozta „szép magyar világ” utáni fasizálódásig és a tényleges harcokig, majd a „partizán túlkapások” utáni népi Jugoszlávia sztálinista és antisztálinista fordulatáig, az enyhülés évein át szinte a máig jutunk el időben. És tanulságban.

A nagynak mondott politikai fordulatok jórészt mint elháríthatatlan természeti katasztrófák zúgnak át a szenttamási nációk életén. Igyekeznek túlélni, az ügyesebbek, tehetősebbek a javukra fordítani – ha a szerencse úgy hozza –, akár a másik kárára is. A történelem néha durva katonacsizmaként beteszi a lábát az otthonokba is, máskor csak távoli csatazajként szűrődik a házak közé. S ahogy már lenni szokott, nem a nagynak mondott politika közvetlenül, hanem az a bizonyos kisbetűs, hétköznapi élet – ebbe persze beleitatódik politika és történelem – színezi át igazán a színes közösség hétköznapjait. Születések, halálok, lagzik és kocsmai verekedések, szerelem és féltékenység a legtöbbször fontosabbnak látszik ebben a fénytörésben, mint az, hogy éppen magyar királyságban vagy szerb köztársaságban történik-e.

Ahogyan a túlélés mindennél fontosabb parancsa írja felül a kénytelenségből elfogadott hivatalos írott és íratlan törvényeket. S felülírja, bizony, a rokonságét, a nemzetiségét is időnként. A túlélés imperatívusza szabja a helyi törvényt és etikát, s ez gyakran köszönő viszonyban sincsen az állami törvényekkel és a hivatalosan hirdetett közmorállal. Ez is tanulság, tán a legnagyobb. A közösség a maga szabályai szerint ítélkezik, s ebbe a közösségbe beletartozik szerb, zsidó, cigány, német, magyar, bunyevác, mindenki. Becsüli a bátorságot, de a fineszes ravaszságot is, még ha valamelyest a másik kárára is nyerészkedik, elfogadja azt, ha valaki nem akar és nem képes hősként viselkedni. Képes megbocsátani és főként megérteni a gyengeséget, a kapzsiságot, az esendőséget. A magáét mindenképpen, de hosszabb távon a másikét is. A dolgok nem feketék és fehérek, s mindenki tudja – generációk tapasztalata tanította rá –, nem pusztán attól függ, ki a gonosz, ki a jó, hogy éppen minek született, vagy hogy a politikai forgószél éppenséggel hová hajította. A két sváb fiútestvér egyike beáll az SS-be, a másik meg illegális kommunista lesz, de ezzel alig mondtunk el róluk valami érdemlegeset. Gion mondókája az emberekről – értékekről, gyarlóságokról – jóval árnyaltabb annál, mint amihez a mindenkori hivatalosság szoktatná a népeket. S a sorsok a mindenkori jelenben egymásba fonódnak, egymás szorításában kénytelenek kibontakozni – ez némelyeket felmenthet, másokat elveszejt. S ami tán ennél is fontosabb, a szenttamási figurák nem a semmiből jönnek elő, kisebb és nagyobb közösségük múltja már születésük pillanatában megjelöli őket, s ezekben a fojtogató szükségszerűségekben élnek és halnak, szomorkodnak és vigadnak. S választanak is, persze, döntenek, ha kell és lehet. Végül szabadságok és szükségszerűségek, szomorúság és vidámság, élet és halál valahogyan mégis kiegyensúlyozódik. Nem az igazság győz, hanem az élet.

Gion Nándor már fő főhősnek is (legalább) kettőt választ a négy regényhez, két különcöt. Két nem jellemzőt. A testet-lelket felfaló robottal – ami mellesleg a hivatalos morál szerint felemelő és becsületes választás volna –, a parasztok „vakondéletével” szemben két menekülőút nyílik: mindkettő átlépi az írott és íratlan törvényeket. Az egyik vállalja a komolytalan mihasznaság bélyegét. Álmodozó, művészféle, aki nem áll be a rangsorért vívott napi harcba, ez az egyik Gion-ős, Rojtos Gallai. A másik a vadember, aki a maga kemény törvényei szerint él, és kivívja a tiszteletet vakmerő merészségével, Csoszogó Török Ádám. Mind a kettő könnyedén mozog a társadalom szinte minden szegletében, s bármennyire másfélék, egész életükben barátok maradnak. Az el nem érhető teljesség két felét adják ki. Valamelyest mind a kettőt féli és irigyli a többség. A paraszt, az igyekvő iparos szemében a bátor rabló és az ügyes citerás végső soron ugyanolyan kalandor.

A rabló hősként hal meg, nem képesek megalázni még akkor sem, amikor pedig mindenki fél, a citerás pedig túlél mindent. Vele győz az élet mindenek ellenében.

A csaknem ezeroldalnyi történetfolyam oly mesés és őrült, amilyet csakis a valóság képes produkálni. Gion a négy regényben izgalmasan váltogatja az elbeszélő módot, múlt és jelen időt, első és harmadik személyt. Ettől hol felizzik, hol lehűl, és egy kissé távolodik a történet a mohó olvasótól – az író szándéka szerint. Bármennyire is személyes azonban a hang az igazán kedves alakok és részek esetén, az egész tetralógia elbeszélő módja azt a fajta távolságtartást modellezi, amilyennel a családokban, az összeszokott baráti társaságokban a nagy közös történeket, szinte legendákká gyúrt, de nagyon is valóságos eseteket elbeszélni szokták egymásnak újra és újra. Valamiféle sajátos realizmus jellemzi az ilyen elbeszéléseket, korántsem idealizált, hanem nagyon is esendő hősökkel esnek meg a kalandok, ahogyan Gionnál is. Bizonyos részleteket plasztikus naturalizmussal részleteznek, másokat viszont népballadai tömörséggel foglalnak össze. A hallgató – ha sokadszor hallja is – teljes odaadással bele képes élni magát az eseményekbe, mégis egyetlen pillanatig sem felejti el, hogy legendát hall. A jól ismert történetet és a jól ismert történet közösségen átszűrt tanulságát egyszerre kapja. Ahogy A latroknak is játszott regényeiből is. Gion családi legendáriumának világába is villámgyorsan bele képes illeszkedni az olvasó, s attól fogva pontosan tudja, mire számíthat az elbeszélőtől. Nincsenek önmagukért való formai csavarok és trükkök. Ugyanannak a legendának a színes szövetét szövi az író, a meglepetéseket és az élményeket egyszerre szolgáltatja maga a történet és a történetszövés bravúros szépsége. Gion prózája olyasmi, mint a látványpékség: látványírás. Az a benyomásunk, hogy a szemünk előtt tekeredik elő a toll hegye alól a kacskaringós történet. Egyszerre csodáljuk a kalligráfiát és a mondatok értelmét.

Bár a hétköznapi legendamondás örök szabályai szerint sorjáznak elénk az események, mégis némely lényeges vonatkozásban megváltozik a tetralógia regényfolyamának előrehömpölygése. Az idő mint dimenzió változik meg ebben a csaknem évszázadban. Nem pusztán gyorsulnak és sűrűsödnek az események, hanem az a „szépen folydogáló” régi idő – az első regényé – lassacskán teljességgel el is tűnik. A maga tiszta és szép formájában csakis a Virágos katonában tapasztalható meg maradéktalanul. A (látszólagos) semmittevés csodás érzete, a szűkös egyéni lét meghaladhatóságának nagyvonalú megélése, amit az idő elfecsérlésének, a fékezhetetlen, parttalanul hömpölygő szabadságnak a mámora nyújthat, később már soha sem tér vissza. Az az állapot, amelyikben a megértés, az átélés, a rádöbbenés, a katarzis elsősorban abból a végtelen szabadságból ered, hogy a szemlélődésre vagy akár a magunkba fordulásra – bizonyos keretek között – annyi időt szánhatunk, amennyit csak akarunk. Gion főhőse a Kálvária dombon szemlélődve és merengve – a többség szemében, persze, pusztán lustálkodva – még kiélvezi azt a királyi gazdagságot, amit az időnk bizonyos része feletti szuverén önrendelkezés jelentett, amit nagyjából vagy teljesen elveszítettük már a modern, technikai világban. Mindannyian.

Rojtos Gallai, a merengő, egész életében ezt a szabadságot, illetve ennek apró cserepeit igyekszik valamilyen formában megmenteni. A zenével és dallal, a szerelemmel, a családi és baráti melegséggel, a kalandokkal. Főhős párja, a vakmerő Török Ádám nem ismer félelmet s maga fölött állót, ezért nem tudják elvenni a szabadságát (csak az életét), ahogyan a merengőét sem. A második és harmadik regény a szűkülő terek és fogyatkozó szabadságcserepek krónikája is.

A 2. világháború utáni új korszak, a negyedik kötet története pedig gyökeresen különbözik az addigiaktól, ez már a modernitás szürkülő, praktikus, monoton világa.

„Véget ért a háború, lelassult a világ forgása, de még forgott, és lassúbb járásában látszott meg igazán, hogy mennyire megcsúnyult ez a mi világunk, régebben sem volt túlságosan szép, néha azonban mégis sikerült lelkesebbre, jóságosabbra, sőt büszkére festeni, mert jó napok és jó évek is jöttek, amelyek elbírták a színezést, csakhogy a festék mindig olyankor fogy el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, és elmennek azok az emberek, akik otthon vannak a szép színek között, és időnkén gyönyörű képeket tudnak festeni. Elmennek, és szürke foltok maradnak utánuk. Elcsúfította magát a világ, nehéz lesz újból megszeretni.”

Oda az egyik főhős, oda a szabad szilajság, itt, az Aranyat talált című utolsó könyvben már legföljebb a ravasz művészlélek, az álmodozó-realista Rojtos Gallai képes lavírozni. Ahogyan kettős kémként, mint afféle falusi James Bond, a vad kalandokban meg is teszi. Jellemző, hogy a hatalmas termetű, vakmerő, fáradhatatlan Török Ádám helyett Rojtos Gallai főhős-párja ezúttal egy közepes képességű és vitatható jellemű falubelije lesz, aki ugyan feltalálja magát a nagyvárosban, Budapesten, ám a nagy formátumú elődnek inkább csak ügyeskedő karikatúrája. A Török Ádámokat ez a korszerű világ már nem viseli el.

Ahogy közeledünk a jelenhez, úgy válik egyre inkább maga a valóság abszurditássá, és már nincs szükség arra, hogy a múlt legendává szőtt rejtelmei tűnjenek föl hihetetlen, mégis hihető valóságként. A jelenben a realitás összecsúszik az irrealitással, a privát ügyeskedések a hivatalossággal. Ám mielőtt még végképpen elcsüggednénk, s azt hihetnénk, hogy már oda, legyőzetett az a kisbetűs élet, amelyikben a tetralógia írója egyedül volt képes hinni, amelyik megtartotta minden vészen át – álmokkal, hősiességgel, bolondsággal, csalással – a különféle embereket, Gion megkegyelmez nekünk, olvasóknak. Pedig a negyedik könyv vége felé már azt hihetnénk szomorúan, hogy nincs többé mese és legenda, csak a bolond világ űz rossz viccet az emberekkel, ám hőseink kincset találnak, mint a népmesékben, elnyerik méltó jutalmukat, amiért bujtatták a zsidó órás fiát annak idején. Amiért hétköznapi emberségük felülírta a nagy embertelenséget, és amiért bátrak mertek lenni a nagy megijedés idején.

S úgy látszik, talán újra kialakíthatják életük normálisnak mondott kereteit, ahelyett, hogy lelőnék egymást, ahogy egy órával korábban gondolhattuk volna. Az öregedő Rojtos Gallainak már megint sikerül békét kötnie egy időre, ezúttal a szerb belügyessel:

„- Boldog vagyok – mondtam elégedetten. – Mezőőrként indultam és kemény munkával eljutottam odáig, ahonnan elindultam. Ezután a dűlőutakon hosszasabban elbeszélgethetünk egymással. Nekem ez megfelel. Életben maradtam. Maga is.

– Én is csinálom tovább a dolgomat.

– Ne küldjön a nyakamra fegyveres hazafiakat.

– Ezen már túl vagyunk.”

Mi persze már tudjuk, hogy sajnos ezen sem vagyunk túl, a fegyveres hazafiak még mindig nem fogytak ki a torz lelkesedésből. A további bácskai regények, a folytatás lapjai azonban üresen állnak, ezekről még nincs mit mondanunk...

Gion négy könyvében az időnek mint a regényfolyam legfontosabb dimenziójának a minősége egyébként nemcsak a történelmi idő szerint módosul, a négy regény az emberi életkor, a kiszabott idő négy fázisaként is felfogható. A gyermek- és serdülőkor tarka végtelenségeként, a magára találó, de már kompromisszumot is kötni képes ifjúság aranyszíneként, majd a tragédiákat is átvészelni vagy hősiesen elviselni kész felnőttség vérvöröseként, s a szürkülő, de bölcsülő, pasztell színű öregedés időszakaként.

Ebben az időértelmezésben, ahogyan Gion könyveinek szinte minden rétegében, mozzanatában – nemcsak a cselekményben és a párbeszédekben – összefonódik az egyedi és általános. A kis- és nagybetűs élet. Összefonódik valóságos tapasztalat és hétköznapi legenda is. S ettől a tetralógia minden sora színes és gazdag, s egy cseppet sem unalmas, éppen olyan, amilyennek Gion akarta.

A magunk része a gyalázatban

Nem nagyon tudok fontosabb témát ma Magyarországon annál, mint amiről legutóbb Háy János regényt írt. A hazugságnál. A magyar hazugságnál, egyik legjelentékenyebb nemzetkarakterológiai vonásunknál. A magyar hazugságba minden beleértendő, persze, minden rendű és rangú, kis, nagy, magán, társadalmi, történelmi és jelenkori, s főként beleértendő – szinte azonos súllyal – az, amikor másnak, és az is, amikor „csak” magunknak hazudunk. (Nemrég egy családi problémát taglaltunk kisebb társaságban, s egy okos ember azt találta mondani: bajaink, tragédiáink jó része abból fakad, hogy a gyerekeinknek folyton csak arról papolunk, ne hazudj a szüleidnek, tanáraidnak, barátaidnak, pedig a legfontosabb az volna, hogy megértessük velük: ne hazudj magadnak.)

Háy regénye kíméletlen látlelete mentális állapotunknak; annak a folyamatnak, amelyikben hétköznapi képmutatásaink, önbecsapásaink és a saját magunkkal való kóros kommunikációhiányunk, az apró, jelentéktelennek látszó hazudozásaink, az egymás félrevezetése s az ezzel szinte egyenértékű kaján hallgatásunk – cinkos, aki néma –, a hazugságok nyugtázása, a szándékos félreértések, a szembenézés és őszinteség hiánya a társadalmi szintű, „szükségszerű” nagy (történelmi) hazugságok ólomsúlyától tovább terhelve, a testi és lelki züllés mélyébe húzza az erőseket és gyengéket, nőket és férfiakat, tehetségeseket és mihasznákat egyaránt.

S úgy látszik, ezer korláttól alig mozogni képes szuverenitásunkat a legtöbbször elfecséreljük a hazugság, irigység, gyávaság „választására”. Fogékonyságunk a hazugságra olyan nagy, hogy cselekvő energiáink jó részét elemészteni látszik, s olyan gazdag hazugság-örökséggel tesszük meg a világban az első lépéseinket, hogy szinte lehetetlennek is látszik megtörni a tradíciót és az eleven napi praxist. Úgy látszik, apró kis szabadságunkat főként arra használjuk, hogy hazudhassunk legalább.

Háy regénye a késő Kádár-kor (és következményei) metaforája, a tipikus magyar faluból, paraszt és munkás ősöktől származó s társadalmi-földrajzi helyzetéből ellendülni kívánkozó „tehetséges” fiatal provinciális látszat-szárnyalása és viszolyogtató, lassú pusztulása. A képlet – egyénileg és társadalmilag is – sok-sok rétegű, de végső soron mégis egyszerű: a törekvésed lehet indokolt és imponáló akár, az életed mégis elmocsarasodik és nyomorulttá lesz, mert a nagy alapkérdésben hazudtál magadnak meg persze a többieknek is. Ráadásul, ha eleve hazugság volt, amit ígértek nekünk, akkor már az sem ér egy fabatkát sem, amit mégiscsak megkaptunk helyette. Ami mégiscsak több lett, tán jobb is lehetett volna, mint előtte. Folyton siratjuk a nagy karriert – pedig tudjuk, hogy sohasem volt rá esélyünk –, s így aztán, ami adódott helyette, azt meggyűlöljük és tönkretesszük, s vele saját magunkat is.

Ezen szinte semmit sem változtat az a tény – egyénileg és társadalmilag sem –, hogy tudatában vagy-e a hazugságoknak. Rájöttél-e már, bevallottad-e már magadnak? Ha nem, csak még rosszabb neked. S bár a te nagy élethazugságodat – Háy főhőse esetében azt az egyszerű tényt, hogy butaságból és kivagyiságból olyan célt tűzött maga elé, amit lehetetlen volt elérnie – nem pusztán a magad erejéből mondod ki, hanem legelőször is szüleid és felmenőid hagyatékaként, mégis vitathatatlanul a te felelősséged. Hiába is igyekszel mindenki másra hárítani a felelősséget, hiszen ez is a nagy hamisság része. Háy könyörtelenségének – némelyek meg is róják azért, szerintük túl sötétre festi a képet – egyik fő oka, azt hiszem, éppen ennek a hárításnak, a magánéleti és társadalmi szintű megmagyarázásnak, felmentésnek, végső soron eltagadásnak az elutasítása. Hiszen, ha végre nem hazudnánk, legelőször is a magunk részét kellene keresnünk a gyalázatban. S akkor – ezt már, persze, csak én gondolom – talán ki is törhetnénk a nagy magyar hamiskodás burkából.

Az írói kíméletlenség és a mélyfekete tónusok másik oka, ha már itt tartunk, talán éppen az elbeszélő módban keresendő. Az ítéletek, tanulságok és minősítések nem az írótól származnak, hanem szereplőitől. A regényben végig a szereplők belső monológjai, kavargó, gyakran zavaros érzései és gondolatai kerülnek felszínre, az, ahogyan magukról és a többiekről vélekednek, ahogyan ők interpretálják az eseményeket, történéseket és egymás gesztusait. S ezek jórészt – a nagy magyar hazugság szabályai szerint – soha ki nem mondott, sőt éppenséggel eltagadott kígyósziszegések. Mély és romboló előítéletek táplálják. Háy „csak” formát ad ezeknek a mélytengeri áramlatoknak, megpróbálja úgy a felszínre hozni a sötétség világának jelenségeit, hogy ne robbanjanak szét a nekik idegen közegben, a kimondás, szavakba öntés óhatatlanul leegyszerűsítő világában.

S a formába öntés nemcsak a szükségszerű leegyszerűsítés miatt roppant nehéz feladat, hanem a sűrítés szükségszerűsége miatt is. Nemzedékek során felhalmozott komplexusokat, egyszerre racionális és emocionális gesztusokat, bonyolult kölcsönhatásokat kell a regény – vagyis a figurák – természete szerint néhány erőteljes, de vázlatszerű vonással felrajzolni. Hiszen meg kell őrizni a lélektani hitelességet, vagyis megmutatni azt az állapotot, amelyikben fontos döntéseink, konfliktusaink, válságaink „megesnek”, amelyik a legtöbbször pusztán fölsejlés, körvonalazódás, megérzés, futó ráeszmélés. Különben az egész csak írói okoskodás volna, nagyképű ítélkezés a vacak kis emberek fölött. Háy mindenesetre egy apró lábjegyzettel a beszélőt magát is belekeverte a történetbe – a félreértések elkerülése végett –, ő is egyike a szánalmas figuráknak. Nincs hát megfellebbezhetetlen viszonyítási pont; ki merészeli azt mondani, hogy a többiek hazug férgek, ő pedig mindig igazat mond és tesz?

S meg is kapja a magáét mindenki: a családot megtartó, örök anya, a szorgalmas melós, a feleségét terrorizáló alkoholista, az elhízott vidéki értelmiségi, a nemzetközi karriert befutó nagykoponya a fővárosi elitből, a sikeres vállalkozó kicsiben és nagyban, az elhagyott asszony, a derék öregek és a lázadó fiatalok. Ritka széles és mély társadalomismeretről árulkodik a kacskaringósan szerteágazó, de végül bravúrosan a főszálhoz folyton visszataláló regényszerkezetben helyet kapott több tucatnyi fő- és mellékkarakter, s a körülöttük akár csak villanásnyi időre előtűnő, de roppant fontos epizodista sereg.

S miért A gyerek története? Tán azért, mert a reális számvetés, a tényekkel való szembenézés, saját magunk józan megítélése felnőtt tett volna. S Háy úgy látja, mi csak hazudozunk, mint a gyerekek. Így aztán a nagy nemzeti leckét egyenként és együttesen elszabotáljuk. Szenvedünk, meg is halunk, de komolytalanok vagyunk. Nincs kegyelem, nincs remény. Háy tényleg könyörtelen, így fejezi be a könyvét: „Maga az élés valójában egy olyan szükségszerűen rossz folyamat, amit nem terhelhetünk tovább, például azzal, hogy ebben mi is, a magunk döntéseivel bűnösek vagyunk.”

Fájó szavak, lemondás és kilátástalanság kiált belőlük. Na, de őszintén: várhatunk-e mást az írótól? A hazugságok, a fél-, negyed-, nyolcad- stb. igazságok önpusztító országában nem lehet őszinte művészi gesztus a kíméletesség.