Lackfi János: Halottnéző, Noran, Budapest, 2007

Amikor gyerekkoromban a panelház biztonságos falaitól távolabb merészkedni gondoltam, és egy Csepel márkájú bicikli keresztülhajtott rajtam, és a donaldrágós tetkók helyett keréknyomok borítottak, és ordítottam az ijedtségtől a lépcsőházban fölfelé, nem gondoltam, hogy ez és sok más kedélyesen-ironikusan vagy egyáltalán visszaidézhető lesz. Igaz, azt sem, hogy jobb lenne nem felejteni, sőt megérteni, hogy mi miért és hogyan történt, mert úgy talán előbb gyógyulok. Most meg tudottan elfelejtődtek emlékek, de még inkább hiányzik, hogy nem ismerem azt, aki elfelejtette azokat. Hogyan élte meg azokat a mindennapokat, éveket, amikor a panelházból még csak a játszótérre akart átszaladni, vagy amikor a szünetben nyaralni vitte a Trabant a téeszcsébe, apja munkahelyére?

Lackfi Jánosnak regényében sikerült ezt az időszakot, tárgyi- és szociokulturális világát elevenné, de legalábbis emlékezhetővé tenni; olyannak láttatni, ahogy volt, amilyennek akkor tűnt. Még akkor is, ha szükségszerű, hogy az a világ valamelyest olyan lett, amilyen most, amilyennek most tűnik, hiszen az emlékezet által csak jelenünk lehet a múltról. A múlt hiányos, foszlányos, ragasztott időszalagjának mégis zárványát a hetvenes-nyolcvanas évek világába/világából tekintő regény mégis hitelesen tudja ábrázolni, élményszerűvé, érdekessé tudja tenni a történeteket.

A könyv tizenhárom fejezete akár elbeszélésfüzérként is olvasható, amelyben jóval több történet bontakozik, bontakozhatna ki, hiszen számos epizódot, félbehagyott sztorit, majdhogynem novellavázlatot tartalmaz. Éppen ezért is szerethető, mert nem akar mindent elmondani, de mégis kicsikarja a folytatást, más(ok) szövege(ine)k, mástok) emléke(ine)k beleszövődését.

Nemcsak a tizenéves főhős, hanem szomszédok, barátok, ismerősök, idegenek történeteiből szerveződik a szöveg narráció- és nézőpontváltásokkal. A többféle beszédmód még a felnövő fiú narrációiban is megfigyelhető, az általa mesélt történetekben többféle nézőpont érvényesül, éretlen és érettebb reflexiói jelzik a közben eltelt időt, felnőtté válás közeledtét, a gyerekkor múlását. Többször megtörténik a narrátor szerepének cserélgetése egy mondaton belül, és az amúgy is élőbeszédszerű szöveg így még élőbbé, lüktetőbbé, közvetlenebbé válik.

Mindennek morális vonatkozása is van. A gyermektől elvárt viselkedés alapvető normája, hogy tiszteletet tanúsítva elhallgat, amikor a felnőttek beszélnek. Gyakori, hogy kíváncsian a közelükbe férkőzik, akár hogy tanuljon tőlük, vagy egyszerűen csak ott van, de nem vesznek róla tudomást, és folytatják a felnőtt dolgaik megtárgyalását. Ezek a momentumok megjelennek a regényben, és az elbeszélői szerep váltogatásával ezek a szituációk még nyilvánvalóbbá válnak, illetve jelezhetik, hogy bizonyos problémák, élethelyzetek egy gyermek számára még nem értelmezhetők, legfeljebb érzelmileg tud viszonyulni hozzájuk. Mindez persze nem jeleni, hogy esetenként ne reflektálna az eseményekre, de a többszempontú narráció a különbség felmutatását szolgálja, illetve a traumák gyökereire, lélektani folyamatokra mutat rá.

Mindemellett stilisztikai bravúrok és bravúrközeli megoldások is akadnak szép számban, amelyek megérnének egy alapos szociolingvisztikai elemzést. A csőszerelő Szepi bácsi monológja rögtön a könyv elején azért zseniális, mert úgy imitálja egy egyszerű melós beszédét, hogy azon keresztül a proletárlét kulturális közege, érdeklődése, mindennapi életvitele és vágyai fejeződnek ki mosolyognivalóan, mégis hitelesen. Szepi bácsi a vízaknából mesél Jancsinak a munkájáról, hogy mennyire lelkiismeretesen, akár önzetlenül végzi, arról, hogy imádják a nők a szőrös férfiakat, vagy szerelmi kalandjáról egy háziasszonnyal, felvilágosító leckének szánva mindezt. Önérzetességét hangsúlyozza azzal az anekdotával, amelyben elmondja, hogy Brezsnyev halálának bejelentésével szalonnázás közben zavarták meg a sváb munkást, aki párttitkár jelenlétében szóvá is tette nemtetszését. A legtipikusabb mégis a panelotthon idilljének ecsetelése, a konformista kisember elégedett, önigazoló számvetése: „Ott lakok túdod, a Flóriánnál, a panelba, egy mese az egész, kíül az ember a balkonára, és az a győnyörű, vílágító sok kócsi, ahogy őzönlenek a sőtétben, és már égnek az ősszes panelban a víllanyok, mint valami ékszer az egész, fólyékony arany, ahogy áramlik. És elgondolni, hogy míndenik kís kócsiban ótt ül egy ilyen ípse, kíköpött mínt én, azt kóslat a dólgai útán, mínt a hangya, vagy megy haza az asszonyhoz meg skubizni a tévét, én meg itt nézem őket, és hógy az ablakok mőgött is ótt áll százezer ílyen pasas, kísember, melósember, és nézi a sőrével a kezében ezt az egészet vagy a meccset nézi vagy az anyut dőgönyözi (...) és nem is kell más.”

Az albatroszos krimik, indián-, romantikus, vagy szovjet ifjúsági regények stílusában írt részek nem pusztán ujjgyakorlatok, nem is csak a korabeli kultúraközvetítő médiumok (így a tévéműsorok, sorozatok, filmek) ironikus-nosztalgikus felidézései a hangulatteremtés kedvéért, hanem a tömegkultúra terjedésének, társadalomformáló hatásának nem analitikus, de mindenképpen érzékletes, szituatív elemzését célozza.

A társadalomba való beilleszkedés, a felnőtté válás folyamatának ábrázolása, a nem tipikus emberekkel, helyzetekkel való találkozások bemutatása a regény terének mind nagyobb kitágulásával jár együtt. A lányokkal való ismerkedés színtere először az iskola (kollektív tapizás az udvaron), aztán a dilemma, hogy hazakísérje-e Ágit, majd mennek a levelek külföldre németül, franciául, mert ha az ember nyelvet tanul, ahhoz egy levelezőpartner a legjobb lektor, majd magyarul is ír, mert a kórustalálkozón megismerkedik egy lánnyal, aki máshova valósi. A Mennyei öblítőillatú ruhák című fejezet leveleiben a magyarországi életről esik szó, s a környezetismeret-, vagy földrajzórai ismeretek, illetve olvasmány- vagy filmek családi történetek alapján szerveződő, a külföldi viszonyokkal való összehasonlításokban a világkép naivitása jellemző. A Nem is lepke, hanem sasmadár című rész pedig egy nyaralás naplója, amelyben a családi viszonyok, történetek, régi konfliktusok válnak Jancsi számára ismertté, a gyermeki világkép pedig egyre érettebbé. Ahogy mind több területen fedezi fel a valódi összefüggéseket, úgy szorul vissza a korábban minden hézagot kitölteni képes gyermeki fantázia.

A regény minden derűje, ironikus hangvétele ellenére át van szőve szorongásos képzetekkel és élményekkel, amelyek a legvégén válnak igazán nyomasztóvá. Az állását elvesztett apa a költözés és házfelújítás után öngyilkos lesz, és a fia talál rá. Innen visszaolvasva, válik érthetővé az a kijelentés, hogy az utcában egy gyermeknek sincs apja, vagy kap még nagyobb súlyt egy alkoholista apa lecsúszásának és családja viszontagságainak története. Bárány István aparegénynek nevezi kritikájában a Halottnézőt, amely valójában az apa hiányának regénye. De a Kalapos Ember (valójában vándorköszörűs) gyermeki fantáziával félelmetessé, késes gyilkossá növesztett, vagy a szomszédban lakó, egyszerre groteszk és komikus homoszexuális pár alakja is a biztonság elvesztésének traumájához köthető.

Lackfi János Halottnéző című könyve terjedelme ellenére tartalmilag és formailag egyaránt nagyon összetett, mindemellett – talán éppen a közvetlen, élőbeszédszerű nyelvezetének köszönhetően – igazán olvasmányos. A nyolcvanas évek tárgyi világának, társadalmi viszonyainak, kedélyesen vagy éppen tragikusan tipikus történéseinek ábrázolása, szociológiai-pszichológiai állapotrajza egy, a felnőttkor küszöbéig érő, azt átlépni kényszerülő tizenéves (és környezetének) nézőpontjából. Szociografikus aparegény. Az emlékezhetővé tett múlt könyve.