Egyre szűrtebben létezik
belőle pár foszlány, csupán
– rossz memóriák ágbogán –
ami véletlen fennakad.

Szóródik ritkás anyaga
rossz memóriákon, szerte
– ahogy nő benne(1) az elme –
pelyhekben hulló éjszaka.

Egy eltolt hangsúly mint blokád
szállong fölötte, nyomdokán
– fáknak erdő szoros pántja –
kényszerzubbonyába(2) rántja.

Utánuk pár foszlány csupán,
pár külön-külön lézengő
ritka folt, újra egy erdő
támad a fákon. Illanó

memóriák láncán fogas-
kerékbe tördelt ágbogak.
Egyenetlen rajtuk a súly
– ahogy tolódik a hangsúly –(3)

bomló erdő fákat szitál.
Emlékezetbe csúszik át.
Tolódik vele a torlasz,(4)
mígnem elnyeli ez ordas

személytelen szeméttelep:
rossz memóriákon porlad.
Csupa – egykor nemes – kacat
hűlt helyét rejtse talpalat.

Kripta, ahol ez ingatag
árnyakon békén ringanak.
Együtt, egyszerre illan az összes,
nem köti többé e köztes

világgal közös szem.
Fogva és fenn a sok emlék-
kép oszlik az elmék – ormán,(5)
akárhol – sosem egyformán.

Porladásban mind máshol jár.
Hamvukból fióka landol
– mintegy véletlen fennakad –.
Kalandor, utolsó foszlány.(4)

(1) Az egyik emlékezőben.

(2) Erdő: fáknak ugyanúgy nem önkéntes társulása, mint ahogy az emlékképek sem a maguk jószántából kerülnek össze egy (azonos) memóriában.

(3) Félig már be van tördelve, most dől el, hogy emlékkép lesz-e belőle.

(4)  Az őt blokádoló, egykor elkóborolt hangsúly.

(5)  A sok kis karrierista! A csúcsokra törne mind.