(Kiss László: Árnyas utcai szép napok. Tiszatáj, Szeged. 2008)

Az Árnyas utcai szép napok elsőre zavarba hozza az olvasót. Nem elsősorban azért, mert elbeszélései nem fűzhetők fel egy szálra, inkább amiatt, mert az egyes elbeszélések sem homogének – erre azért már ritkábban találunk példát irodalmunkban. Egy-egy kispróza itt több, néhány oldalas egységből áll, melyeknek azonban olykor szinte semmi köze nincs egymáshoz. A Barátom, Attilát csupán a hős személye tartja össze, akit igencsak különböző helyzetekben látunk viszont: íróként, majd csajozás közben, egy úttörőtáborban, albérlőként, végül úgy, hogy éppen álmodik. A Németvárosi Attila én vagyok egy Harmonia caelestis paródiába oltott fiktív önéletrajzzal indul, bédekker-szerű résszel folytatódik, és többek közt Kosztolányi életrajzára is kitér egy humoros esszétanulmány formájában... A leginkább széttartó pedig a záró szöveg, melynek címe azonos a kötetével: a belföldi vonatokon és külföldi utazásokon, koncerteken, zenekarokon, évszakokon, Krúdy alakján, a pecázáson és a borozáson át minden, de minden szóba kerül itt.

A műfajok és a stílusok kavalkádja is az Árnyas utcai szép napok. Klasszikus novella, útinapló, tárca, esszé, paródia, bédekker, tájleírás, helyszíni beszámoló, impresszionista jegyzet és levél váltja egymást (és bizony könnyen meglehet, hogy még kihagytam ezt-azt), a beszédmód pedig a hömpölygő hosszúmondatos, asszociatívtól a feszesebb, tömörebb megszólalásformákig terjed. Hogy mégis mi az oka ennek a kavalkádnak, arról árulkodó adalékokat tartalmaz Szabó Tibor írása: Kiss ,,[e]lmeséli, hogy a gyűjteményben található hat ciklust eredetileg mind külön kötetnek gondolta ő, azzal a szándékkal fogott a prózákhoz, de írás közben mindegyiknél kiderült, hogy nem könyvnyiek, nem lehet, nem kell belőlük önálló kiadványt készíteni, végül a hat töredékes szövegfüzért dolgozta össze egy egésszé.” (Szabó Tibor: „A nyelv, az egy vadállat!”. Kiss László könyvbemutatója a szegedi Millenniumi Kávéházban 2008. szeptember 29-én. http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=740&Itemid=9)

Csak egy példát említenék: itt van például Németvárosi Attila alakja, akiből a szerző eredetileg saját alteregóját kívánta létrehozni – mígnem letett erről a vállalkozásról, s az ezen az álnéven megírt textusokat belekeverte jelen kötetébe. Ezek a szövegrészek eredetileg nem Kiss László, hanem Németvárosi Attila néven jelentek meg a folyóiratokban, a figura hitelesítését szolgáló körítéssel. „A három éve elhunyt, Békés megyei származású Németvárosi Attila munkássága még nem teljesen ismert a szélesebb közönség előtt. Összes műveinek feltárása és kiadása folyamatban van. A magát elsősorban költőként vállaló, ám figyelemre méltó irodalomtörténeti tanulmányokat, szerzőportrékat is író Németvárosi Attila kisesszéjét közreadja: Kiss László. (KISS LÁSZLÓ -1976-ban született Gyulán, író, kritikus, a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium tanára. Első novelláskötete: Szindbád nem haza megy [2003])” – így jelent meg például először az Esztergom, ősszel c. „esszé-elégia”, amely a kötetben a Németvárosi Attila én vagyok c. szövegbe van rendezve, s már Kiss neve alatt fut. A Tiszatáj kiadványában jelen vannak tehát ugyanezek az írások, de a szerzőségi funkcióban nem ugyanaz a személy található – ami azért jócskán más megvilágításba helyezi a textusokat. (Megért volna egy külön kötetet ez a hasonmás; kár, hogy (jelenleg legalábbis úgy tűnik) erre már nincs esély. Nagyobb ívű vállalkozásnak tűnt ez annál, minthogy – némiképp súlyát is vesztve – csak úgy belesimuljon egy másik kötetbe, azt még heterogénebbé téve.)

Az olvasóban könnyen felmerülhet: valóban megfér ennyi minden egy helyütt, nem elhibázott a kötetkoncepció? A rövid válaszom erre: megfér, és nem elhibázott. Csupán arról van szó, hogy manapság sokkal inkább az olyan szerkesztésmódhoz vagyunk hozzászokva a prózában (és a lírában is), ahol az egyik szöveg építi a másikat; míg Kiss prózái inkább egyenként olvastatják magukat. Szemlélődhetünk rajtuk, beléjük feledkezhetünk, nem fontos az összefüggéseket keresnünk. De mindjárt korrigálnom is kell magamat, mert az Árnyas utcai szép napok írója azért, bár történetei széttartanak, és hősei újabb és újabb alakok, több eszközzel is egyféle tereli az alkotásokat. Tagadhatatlan, hogy első ránézésre rendkívül heterogénnek tűnik a könyv, ám szorosabban olvasva azt észrevehető, hogy az elbeszélések, többféle eljárás eredményeként (melyekről az alábbiakban teszek majd említést), át- meg átszövik egymást.

Nem lehet nem észrevenni, hogy – ha más is a helyszín és a szereplői gárda – néhány motívum újra és újra visszatér: a foci, a peca, a pia, az egyetem, az elmúlás. Mint ahogy azt sem, hogy a vendégszövegek, illetve a más szerzők alkotásaira való utalások is gyakoriak, különösen a záró műben. A legritkább esetben idéz Kiss pontosan, inkább átírja, parodizálja a pretextust. Parti Nagytól a Hamletig, Darvasi Lászlótól Tóth Árpádig, Radnótitól A walesi bárdokig, József Attilától Kosztolányiig, Kölcseytől Adyig tart a skála; főleg a klasszikus műveltségbe tartozó sorok kerülnek előtérbe, olyanok, melyeket az olvasó könny(ebb)en felismer. A legjátékosabb ebben a tekintetben a Kosztolányi és a kábítószer c. esszétanulmány, melynek lábjegyzeteiben szerepel ál-citátum (már ránézésre nyilvánvaló, hogy nem létezik a lap alján feltüntetett forrás, a „Nádiposzáta és gülüszem: társas szex a mindennapokban” c. kiadvány), vagy az eredeti kontextusából kiragadott, Németvárosi Attila által „megerőszakolt” idézet (igaz, hogy Kosztolányi „[g]yalázkodó leveleket kap, lelövéssel, megveretéssel fenyegetik...”, de nem az állítólagos kábítószeres ügyletei miatt, hanem a hírhedt Ady-cikke apropóján; mint ahogy a Féja Gézától vett gondolat sajátos interpretációja is szándékos csúsztatás, hiszen a Viharsarok szerzője semmi olyasmit nem állít, mint Németvárosi, hogy Ady „a magyar nemzet legmerevebb hímtagja”).

Sorolni lehetne, hány alkotóra játszik rá Kiss. Legalapvetőbben most is, akár az első kötetnél, Kosztolányira (a széttartó szövegek főként az Esti Kornél novellaciklust idézik fel) és Krúdyra. Utóbbira már a címekben (de az írásmódjában) is: hiszen a Szindbád nem haza megy a népszerű ködlovagra (és Márai Szindbád haza megy c. munkájára), az új könyv pedig az Aranykéz utcai szép napokra (és talán akaratlanul, de Márton László Árnyas főutcájára is) utal (egyébként már a szerző első kötetében is szerepel egy Árnyas utcai hendikep. Invokáció c. novella). Érdekes adalékot említ a címekkel kapcsolatban Szabó Tibor a már említett írásában: „az Árnyas utca egy szép hely Gyulán, a nagyszülei laktak ott [Kissnek], gyerekkorának színtere, de ez a cím, az Árnyas utcai szép napok nem is ennek a könyvnek, hanem a harmadiknak lett volna a címe, amit most ír éppen, csak másképp alakult, ő azt akarta ehhez a kötethez, hogy A virágáruslány és más csodák, de a kiadó nem támogatta, aztán a Beethoven, vidékenre gondolt, de ezt se engedték, mert akkor biztos a zenei részleghez került volna a könyvesboltokban, úgyhogy maradt az Árnyas utcai.” Egyébként, ahogy azt a közelmúltban az Írók Boltjában tartott könyvbemutatón elárulta a közönségnek, az első kötetnek is más címet szánt az alkotó – mindkét esetben az eladhatóság miatt kapott más, talán hangzatosabb címet a kiadótól a könyv. Persze marketingszempontok ide vagy oda, Kiss László erősen merít Krúdy világából, megérne egy külön tanulmányt ennek a viszonynak a részletezése.

Az elbeszélések legfőképp terepe az emlékezeté. A narrátor kedvtelve beszél a múltról, s főként a letűnt gyerekkorról, olykor egész’ nosztalgikusan – de hogy modora véletlenül se váljon elviselhetetlenül negédessé, hamiskássá, iróniával és még inkább humorral fűszerezve. A gyerekkor ábrázolásába az infantilizmus, a túlzások, a rögeszmék és a hazugságok is beleférnek. (A kötet egyébként jó humora ezekben a részekben néha megbicsaklik. Ennek könnyen beazonosítható oka az, hogy ami a gyermek szerint poénos, az a felnőtt olvasónak már gyakran nem az, így az utóbbi pozitívabb esetben is legfeljebb jópofaságként értelmezi az ilyen betéteket. Én legalábbis így jártam például a Nem én csesztem el esetében, amikor a főhős hasonló hangzása folytán a denevért és a dévért, illetve megközelítőleg ugyanolyan kinézete miatt a puskát és a horgászbotot összetéveszti – még ha ezeket a dolgokat egy gyermek valóban össze is cserélheti.) Érzelmesség, erős atmoszféra, líraiság (a líraiság és a nosztalgia miatt tartja Kiss Ottóéhoz hasonlónak Kiss László írói világát az egyik kritika = Károlyi Csaba: „Ezt hozta”. Kiss László: Árnyas utcai szép napok. Élet és Irodalom. 2008. 32.) jellemzi a szövegeket. Bár bizonyos írásokban az asszociációk, az automatikus írásmód veszi át a főszerepet, mindegyikben – ezekben is – érzem a feszességre való törekvést s azt az igényt, hogy a – teremtett – valóság minél pontosabban, hitelesebben, kordában tartva legyen megjelenítve. Részletes, beható környezetrajzokat, precíz, alapos leírásokat kapunk, melyek révén a történetek helyszínén ismeretlenként is ismerősként bolyonghatunk (persze a Békés megyei olvasó könnyen felismeri Gyulát és környékét, amikor „a” sugárútról, Póstelekről és Remetéről [ezek képezik nem egy Krasznahorkai-szöveg – hogy csak a legjobbakat említsem: Sátántangó vagy a Herman, a vadőr c. novella – hátterét is], vagy a Körösökről esik szó) a narrátorral karöltve.

Külön kiemelném az arányérzéket: egészen mesteri, ahogy az elégikus, szomorkás A virágárus lány és egyéb csodák lassan hömpölygő – bő 20 oldalas – szövegfolyama egyetlen mondatra van felfűzve, egyetlen kétségbeesett kiáltásra fut ki („A halált, a kurva anyját, nem lehet megszokni” – hangzik el egy olyan írásban, ami a vulgáris megnyilvánulásokat – nem úgy, mint más Kiss László szerzemények, melyekben az élő nyelviség és akár a káromkodások nagy szerepet kapnak – egyébként messziről elkerüli). Vagy kiváló a Barátom, Attila Bódis nénije, aki mindössze kétszer kerül szemünk elé; már-már megfeledkeznénk róla, amikor a sztori végkifejletében váratlanul, humort keltve, a történet középpontjába kerül. Finom megoldás az is, amikor a Beethoven, vidékenben, mely egy mozdulatlan faluban játszódik, vissza-visszatér, külön bekezdést kapva, a kilátástalanságot sugalló mondat: „Maradt minden, ahogy volt.”

Az Árnyas utcai szép napok bővelkedik az önéletrajzi játékokban is. A fülszöveg úgy mutatja be a szerzőt, mint aki egyebek mellett muzsikál, pecázik és ír. A kötet pedig tele van zenei utalásokkal, horgász-sztorikkal, írókkal. Persze elsősorban az autobiografikusság imitálásáról van itt szó, amely legalább annyira közkedvelt eljárás a mai irodalomban, mint a valóság és a fikció közti viszony problematizálása – ez utóbbira is kitér a szerző. Aki máskülönben kis dolgokról, jelentéktelen(nek tűnő) helyekről, emberekről ír. A Beethoven, vidéken (ami véleményem szerint a kötet legjobb írása) központi tere például „a mindentől egyformán távol eső Zöld Hordó”, A virágárus lány és egyéb csodák hőse, Rück Laci ott lakik „a kisutca végén”, ahol „elfogyott az út”. Ennek a világvégi miliőnek a pesszimista hangulatát, megdermedtségét, változatlanságát is ragyogóan megragadja Kiss. Nem meglepő hát, ha ebben a világban nagyobb politikai-történelmi események és összefüggések alig-alig kerülnek szóba, s ha igen, akkor is gyermeki alulnézetből.

A kötetet összetartja az is, hogy az elbeszélések egy kivételtől eltekintve hasonlóképpen záródnak. Éspedig valamilyen mozgással, elutazással. A virágárus lány és egyéb csodákban Rück Laci visszafordul a lánykollégium kapujából; a Beethoven, vidéken Palija buszra száll, és elhagyja a szülőfaluját; a Barátom, Attilában a címszereplőt a járőrkocsi viszi át a városon, mely elmosódott arcát mutatja az esőben; a Nem én csesztem el végén Skodában szállítják hazafelé a gyermekfőhőst a sötét országúton; míg az Árnyas utcai szép napokban „a mennyezeten túl valaki óvatosan lépeget, ... valaki lábujjhegyen, feltűnés nélkül távozik...” (kiemelés tőlem – D. E). Otthagynak egy-egy helyet, lezárnak egy-egy történést, amely szükségképpen múlttá válik, s amelyet csak az emlékek képesek felidézni. Nem véletlenül a beszélő Rück nevet kapta hát az első szöveg főszereplője, s a borító sem véletlenül ábrázol egy hidat, hanem az az élet és a halál, a jelen és a múlt, a valóság és az emlékek közti ingázás, a hazatérés és az elutazás metaforája.

Az Árnyas utcai szép napok elsősorban apró részleteiben, finomságaiban mutatja meg szerzője tehetségét. Kevesebb vendégszöveg több lett volna, s a Németvárosi Attila-alteregó is megérdemelt volna egy önálló kiadványt, felesleges lenne azonban ezen fanyalogni, amikor az elbeszélésekre jellemző fegyelmezettség és arányérzék, valamint a kiváló, aprólékos leírások és az atmoszférateremtő erő azt mutatják, hogy Kiss László jó úton jár.