A meggyilkolt Marian Cozma emlékére

2009 februárjában Nyugat-Magyarországon az MKB Veszprém kézilabdacsapat három idegenlégiósát egy mulatóhelyen megtámadták, egyikőjüket, a román Marian Cozmát agyonszúrták, a szerb és horvát játékost életveszélyesen megsebesítették. Ez történt. Ez a hír.

Egy gyilkosság önmagában is felborzolja a kedélyeket – noha nem ritka; sőt igen sokan a televízióban is kifejezetten a gyilkossági történetekre szeretnek ráizgulni. A rossz hírek áradatában olykor mégis felkapja az ember a fejét. A veszprémi játékosok esete ilyen; divatos szlogennel azt mondhatnánk, hogy „kiverte a biztosítékot”. A közszolgálati televízió műsorában az egyik elemző, akit a műsorvezető a gyilkosságról kérdezett, azzal igyekezett megnyugtatni a kedves nézőket, hogy „a sportolók rosszkor voltak rossz helyen”. Vagyis a késelés nem is kifejezetten nekik volt szánva.

A veszprémi tragédia nem sokkal azután történt, hogy Miskolcon a rendőrkapitány úgy vélekedett: a bűnözők nagy része cigány származású, vagyis a „cigánybűnözés” elszaporodásáról tájékoztatta az érdeklődőket. Az etnikai megbélyegzést hordozó kijelentés országos vihart kavart, ellene és mellette egyaránt megnyilvánultak, végül az elébb még elmozdítani tervezett rendőri vezető mégis a helyén maradt, bár kicsit megdádázták. E frissen fölkavart közhangulat okozhatta, hogy a sportolókat megtámadó, gyilkossággal gyanúsított személyek etnikai hovatartozását nem firtatták a híradósok, az osztrák sajtó azonban – mivel három körözött személyből kettőt Ausztria területén fogtak el – nem volt beavatva a „tabutémába”, s így az osztrákok cigányoknak nevezték az elfogottakat.

Nyilván senkit nem lep meg, hogy fiataljaink azon csoportja, mely szeret balhét szervezve az utcán tiltakozni, ezúttal is örül a lehetőségnek, s olvashatjuk, hogy február egyik napjára demonstrációt szerveznek a „cigánybűnözés” ellen. Lányom találja meg a hírt a neten. Egy régi jó ismerősünk fiának a neve is a szervezők között szerepel. „Te tudtad, hogy jobbosok?” – kérdi meglepődve. Nem, nem tudtam. A nagyanyja bő két évtizeden át, míg meg nem halt, szomszédasszonyom volt a tanyán. Az apja katonatiszt volt a Kádár-korszakban, most már nyugdíjas. A nehéz sorsból „valakivé” vált férfit mindig inkább „pártunk és kormányunk” elkötelezett hívének véltem. De ez mindegy is. Balos vagy jobbos – tökmindegy; nagykorú fia nyilván már amúgy se kéri ki a véleményét.

Viszont megállapíthatjuk, hogy bajban vagyunk. Kezdünk megint eltévedni. A „nemzet”, a „haza”, a „nép”. Tévedés azt hinni, hogy bármi, ami történik, nem kiált a felelősségünkhöz. Mint tudhatjuk az Ó-Testamentumból: „Az apák bűne hetedíziglen...” Az Új-Szövetség Jézusa viszont védelmébe veszi keresztre feszítőit: „Bocsáss meg nekik Uram, nem tudják, mit cselekszenek!”

De mi tudjuk. Velünk, nálunk, már minden megtörtént. Nem hivatkozhatunk tudatlanságunkra.

Edmund Veesenmayer, aki 1944. március 20-ától – tehát a német megszállás napjától – Németország teljhatalmú megbízottja volt, magyarországi követ, ekképp vallott a nürnbergi perben: „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságokat a zsidókérdésben, annak megoldására nem kerülhetett volna sor. Nyomás lett volna, de – az 1944-es év krízisév volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar hatósági és karhatalmi apparátus együttműködése tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni erre a célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik a népet ismeri, s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen – csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”

Sokféle forrásból tudhatjuk: nemcsak a „kormány és a karhatalom” volt együttműködő, hanem a közönyös lakosság is.

„Mi az oka az antiszemitizmusnak, s miért erősödött fel Európa több országában a húszas-harmincas években?” – kérdi Vámbéry Rusztem (Az élő múlt, Bp., 1931.) „Az egyik vád, hogy a zsidóság mint idegen test a nemzet testében átöröklött nacionalizmusának hódol, a másik, hogy a nemzetközi kozmopolitizmust képviseli. Egyik vád, hogy lelketlen kapitalista uzsorás, a másik, hogy szocialista és bolseviki. Egyik vád, hogy gyáva és alattomos, a másik, hogy pökhendi, és nyíltan uralomra tör. Egyik vád, hogy vallási fanatizmusával és különleges szokásaival nem tud beleilleszkedni a nyugati kultúrába, a másik, hogy vallástalan és alkalmazkodó. Az egyik vád, hogy tehetségével tisztességtelen versenyt űz, a másik, hogy a fajta alsóbbrendűségnél fogva igazi tehetséget sohasem termelt. Az egyik vád, hogy kicsinyesen smucig, a másik, hogy vakmerő vállalkozással ássa alá az üzleti élet szolidságát”, stb. stb.

Szombat késő este volt, és szórakozottan lapozgattam a tévécsatornák között. Az Echo-tévénél megálltam, mert épp egy négyszereplős vita folyt közéletünk aktuális eseményeiről. Amikor bekapcsolódtam, a terézvárosi polgármester bűnszövetkezetben elkövetett ingatlan csalásáról s a mellette való rokonszenvtüntetésekről beszélgettek. Majd a műsorvezető minden különösebb logika nélkül, mivel a műsoridő végéhez közeledtek, slusszpoénként kifejtette, hogy Amerikában magától értetődően beszélnek kínai maffiáról, olasz maffiáról, stb., és mégsem kap senki idegrohamot, nálunk ellenben idegrohamot kapnak a cigány maffia említésétől, pedig igenis van, és egyre veszélyesebb.

Tisztázni kell valamit. A „cigány maffia” és a „cigánybűnözés” nem azonos fogalmak. Ha kijelentjük, hogy a főváros terézvárosi polgármesterének bűnelkövető köre magyar maffia – elég murisan hangzik –, akkor hozzáfűzhetjük, hogy a cigány maffiának nem volna esélye konkrétan erre a bűncselekményre, merthogy nem ül elég közel a hatalom húsosfazekához. (Vagyis nem követhetne el nagy értékű csalásokat fővárosi ingatlanok eladogatásánál.) Cigánybűnözésről beszélni azonban mi, magyarok, óvakodjunk. Amikor már javában égtek a krematóriumok Auschwitzban, és a magyar közélet rezzenetlen arccal vette tudomásul, hogy vagonokban deportálják a vidéki zsidóságot a haláltáborok felé – még mindig kedvelt szellemi tevékenység és bevett szokás volt a „zsidó bűnöket” elemezni. Amerikában nem likvidálták a 20. század kellős közepén cinikus, és irtózatos módon a kissebséget, a demokratikus érzelmű amerikainak tehát nem rándul görcsbe a gyomra különféle nemzetiségű maffiák emlegetésétől, ahogyan a miénk sem feltétlenül. Viszont az amerikaiak is vétkeztek például az indiánok ellen – igaz, nem faji alapon, hanem az életformájukért üldözték őket, főleg haszonlesésből, a területükért, de az indiánoknak lehetőségük volt és van integrálódni. A fekák ellen is súlyosan vétkeztek az amerikaiak, épp ezért a „fekete bűnözés” emlegetése nem ajánlatos, mivel rasszizmus. Csakhogy Amerikában mindezek ellenére a demokrácia nemcsak vágyálom, s a színes bőrű lakosság integrálása valódi közfeladatnak számít. Barack Obama elnökké válása azt mutatja, hogy a törekvés elég sikeres.

Meg kell jegyeznem: ha netán igaz, és statisztikailag, számszerűségben tény, hogy a cigányság bűnözőbb, mint a nem-cigányság, vagyis 100 főre eső bűnelkövetés nagyobb számot mutat a kisebbségnél, mint a többségnél – annál rosszabb fényt vet ránk, a többségre. Mert a felelősség kérdését bajos lenne elvitatni Ha gyerekem rosszul tanul és rossz bizonyítványt hoz haza – nem moshatom a kezeimet, hisz én hagytam idáig fajulni a dolgot. És ha megbetegszik, és nem sietek a segítségére – kit terhel utána a felelősség? Ha felnőtt nemzet lennénk – amiként nem vagyunk –, irtózatos lelkiismeret-furdalást kellene erezzünk, és tennivágyás kellene, hogy gyötörje mindannyiunkat, hogy a „nemzettestben” észlelt bajt orvosolni próbáljuk. Hogy több rendőr lesz az utcákon, az jó, de csak tüneti kezelés, bár tagadhatatlan, hogy a betegnek legelőször is a lázát kell csillapítani. Életveszélyes a többségnek a kisebbség ellen fordítani az indulatait. Vajon mivé fogunk válni, ha most, amikor a pénzügyi és gazdasági válság kihívása amúgy is nagy próbatétel elé állítja az egyes közösségeket, a többség azzal igyekszik lecsillapítani a haragját, hogy kisebbsége ellen fordul. De hisz volt már erre példa bőven! A történelem ismétli önmagát. Mi lesz velünk, ha vakon, és a múltból mit sem tanulva, megint söpredékké válunk? Ha prolongáljuk a történelmünket? „Nekünk Mohács kell” – írta keserűen Ady. Nekünk nem elég se Muhi, se Mohács, Trianon és Auschwitz is hiába volt. Mi a majd félévszázados szovjet megszállásból sem okoltunk. Mi semmiből nem tanulunk, a bekövetkező végzetben nem ismerjük fel a büntetést: hogy kihívtuk magunk ellen a sorsot. Nem tanítjuk meg történelmünk tanulságaira a gyerekeinket, nem nézünk szembe a felelősségünkkel, a bűnökkel mindig másokat vádolunk, hibáinkat sose vesszük számba, és fogalmunk sincs róla, hogy a bűnt kivédhetetlenül követi a bűnhődés. Utcára vonulni és protestálni, egyenruhás fekete sereget szervezni egy betegségre utaló diagnózis ellen, nemcsak hasztalan, hanem akár katasztrófát előidéző is lehet. Ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra, amit egyszer elkövettünk, elkövethetjük újra. Mert az emberben nemcsak jóra van készség; sokkal nagyobb hajlama van a gonoszra. Az emberrel vele születik, hogy gyűlölni tud. A legszemélyesebb élmény ébresztette rá e felismerésre.

Immár negyedszázada történt. Három hónapos volt a lányom – Pesten éltünk –, amikor heves vágy fogott el, hogy látogassunk le együtt a tanyára, mintegy bemutassam őket egymásnak, hőn szeretett Szolnok megyei tanyámat és a gyermekemet. Jogosítványom épp nem volt. Hét hónapos terhes koromban ugyanis Trabantomba belerohant a budai BAH-csomópontban egy honvédezredes elvtársat szállító Zsiguli (igazán csodával határos módon csak a trabi lett totálkáros, anya és magzata megúszták) – ellenben a rendőrfőhadnagy elvtársnő az elromlott lámpákért engem vont felelősségre, így pénzbüntetésre ítélt, és egy időre bevonta a jogsimat. Egy családtagot kértem meg a sofőri feladat ellátására. A gyermekorvos megnyugtatott: amíg egy csecsemő szopik, bárhová elvihető, hiszen bármikor kéznél van a testmeleg, higiénikus táplálék. Az én csemetém nem így gondolta.

Fent említett szomszédasszonyom már két napja fűtött a cserépkályhákban – november volt –, hogy meghitt, barátságos légkör fogadjon bennünket. Hozzá is láttam a csecsemő megszoptatásához. Csakhogy ő, mielőtt elfogadta volna az ételt, körülnézett, és megállapította, hogy semmi nem úgy van, mint eddig. Üvölteni kezdett, nem szopni. Furcsán érintett, mivel már egy jó hónapja elhagyta a bömbölősdit, nagyon jó, nyugodt baba volt. A régi, megszokott szobahangulat boldog, várakozó örömmel töltött el – nem így porontyomat. Ő ádáz üvöltéssel válaszolt minden próbálkozásomra. Délelőtt tíztől késő délutánig minden cselem és kísérletem sorra kudarcot vallott: a csecsemő protestált és éhségsztrájkolt. Cumisüveget nem hoztam, hogy megteáztathassam, hiszen a gyermekorvos épp az ellenkezőjéről győzött meg. Mikor estefelé kétségbeesetten visszaindultunk a fővárosba, úgy készültem, hogy infúzióra kell vigyem, de azért előbb még ki akartam próbálni: hátha a helyváltoztatás az oka mindennek. És így volt. Minden problémánk egy csapásra megoldódott.

A megrázó a történetben nem is nem-evés volt, hanem hogy testem-lelkem egyszülöttje, ez a parányi és látszólag oly tehetetlen lény, akiről azt hittem eddig, hogy teljesen ki van szolgáltatva nekem – ennyire gyűlölni tud engem. De hát ki mást gyűlölt volna? Mindazok eszközök, melyekről azt hihetnénk, hogy a kisded megnyugtatásul szolgálnak – az anya arca, hangja, simogatása –, dühödt, kétségbeesett tiltakozást vált ki belőle, melynek megélése és kifejezésére juttatása alapvető létérdekének, a táplálkozási szükségletnek is fittyet hánytak. Megdöbbentett e felismerés, hogy ezek szerint a gyűlölet vele születik az emberrel, bele van oltva eleve, mint, mondjuk, a szopnitudás. Ha pedig így van – állapítottam meg patetikusan –, az életünk arra szolgál, hogy megtanuljunk szeretni.

A gyűlölettel szembe kell fordulni. Le kell birkózni. Nem szabad beleegyezni. Lehetetlen elfogadni. A gyűlölet olyan, mint a kóbor láng: mindent és bármit felgyújt a környezetében. Éhes és kielégíthetetlen. A zsidótörvények nem csillapították az antiszemitizmust – ahogy pedig létrehozóik közül sokan remélték –, hanem épp ellenkezőleg, tovább szították. A gyűlölet nem elfogadható. Minden bizonnyal össze lehetne irkálni egy vaskos tanulmányra valót az érvekből, miért nem tudunk együtt élni a roma kisebbséggel. A gyűlölködésre mindig találni elég okot. De ne áltassuk magunkat: mi „egymással” sem tudunk együtt élni, sőt önmagunkkal sem, ezért járunk élen az öngyilkossági statisztikákban. Híresen megosztott nemzet vagyunk. Ezért is volt óriási élmény az életünkben 1956. Mert akkor egy intenzív időtöredékre eggyé fonódott a magyar nemzet. Amúgy olyasmiben tudunk egyetértésre jutni, hogy ne kelljen háromszáz forintot az egészségünkre és az egészségügyre áldozni. És persze a bűnbakkereső gyűlölködésben; ez az indulat is egységbe toboroz.

Meggyőződésem, hogy a mai fiatalok, akik árpádsávos zászlót hurcolnak és Trianont szajkóznak, nem mélyültek el a nyilas rémuralom korszakának tanulmányozásában, és arról sem gyűjtögettek információt, milyen mulasztásaik voltak dédszüleinknek és ükszüleinknek a nemzetiségekkel szemben. Hogy sem magasabb, sem közép, sem alacsony szinten nem vette fontolóra a magyar nemzet a nemzetiségi kérdést; a birodalmi tudatban és vágyban élő magyarság nem észlelte és nem vette tudomásul, hogy a „nemzettest” körös-körül fekélyes, hogy nem tudtuk és nem is akartuk érdemben kezelni a nemzetiségek problémáit, vagy amikor már akartuk kicsit, megkéstünk vele. Hogy soha nem voltunk képesek beismerni a hibáinkat és mulasztásainkat, s hogy 1848 örökségének a Habsburg-házzal való paktumozást tartottuk, vagyis hogy közjogi értelemben minél függetlenebbnek hihessük magunkat, ám ezt a függetlenséget főleg egy csomó előjog biztosításában láttunk a szomszédos népekkel szemben (főleg csehekkel, de a horvátokkal is), s hogy ami ma nagyon fáj nekünk a leszakadt országrészek területén – a magyar nyelv hányattatása –, míg nálunk volt a karmesteri pálca, mily értetlenül és intoleránsan kezeltük a nemzetiségek igényét saját nyelvük használatára.

Megszégyenítettek Marian Cozma édesapjának szavai, melyeket Veszprémben mondott a fiát búcsúztató sportolóknak és szurkolóknak. Megköszönte, amit a fiáért tettek, és azt mondta: „Egy száraz ágért nem kell felgyújtani az egész erdőt”, s hogy „fogjunk össze, és győzzük le együtt a gonoszt”. Vajon mi, magyarok, tudtunk volna-e ilyen lelki nagyságról és nagyvonalúságról tanúbizonyságot tenni, ha az eset Romániában történik egy magyar játékossal? Hátborzongató, hogy éppen a három „idegenlégióst” akarta lemészárolni a három vagy akárhány magyar bűnöző. A szégyen kínoz, és arra vágyom, hogy sokunkat kínozzon.