(Sirokai Mátyás: Pohárutca, Budapest, JAK + PRAE.HU, 2008.)

Sirokai Mátyás optikus. A képalkotás felettébb különös módját gyakorolja, méghozzá úgy, hogy Pohárutca című első kötete a kép és a költői kép természetét tárja fel és értelmezi újra. Mindeközben pedig szemfényvesztő – ez a szó elvont és legkonkrétabb jelentésében egyaránt értendő.

A Pohárutca szerkesztettsége igen figyelemreméltó; a közelmúltban nemigen láthattunk ehhez foghatóan összeszedett, jól formált és megkomponált első kötetet. A versek nagy része ugyanazt a jelenség-problémát dolgozza fel, ebből kifolyólag sok finoman el és bedolgozott vándormotívum vonul végig a könyvön, sőt kifejezetten keretes szerkezete van: az utolsó versek számos, a kötet elején található kép, nyelvjáték és problematika elemeiből lettek megépítve. Az olvasó fel-alá járkálhat az oldalak között – néha egy jó értelemben vett bosszankodásig izgalmas bolyongás során – a finom aranyfonalakat követve. Az egyik ilyen elem az első, Képkalapács című ciklusban jelenik meg.

Sirokai különféle terek egymáshoz képesti viszonyát járja körül: ,,[a]z ablakon túl kezeletlen táj, vad / domborzatú térkép. Sínek szelik át, vasúti / vitrinablakok, vészfék, képkalapács. Üveg mögül / rombolok bele”. A sík és a térmélység nem mindennapi kapcsolata mutatkozik itt meg. A vonatablakban tehát kétdimenziós táj úszik, egyfajta tér-kép, melynek mégis domborzata van, ráadásul bele lehet hatolni. Zavarba ejtően összekapcsolódó vizuális képzetek ezek – Sirokai egyéb versein is végigvonul ez a nagyszerű széthajtogatott látvány. Számos afféle túraverset is ír (Dobogó-bérc, Az Altorjai-dűlő); ezekben újfent megjelenik a kilyukadó térkép, továbbá a tó síkja, melyhez képest a domb, mivel valószínűleg abban tükröződik, valamiképpen lejjebb van. Erről a vers beszélője úgy ad számot, hogy ,,[e]gyedül vagyok, / süllyedek fel, a Tó tartja felszínen / a tájat” (Az Altorjai-dűlő).

Szokatlan látvány-érzékenységének kimunkálását Sirokai a vizuális észlelés paradoxonáig vezeti: „a nap, mint egy másológép / fénycsíkja, végigpásztázza / kertet, [...] papírvékony az egész. / Hihetetlen, mint egy tökéletes / másolat” (Lécek között) A költészet mimézise sejlik itt fel, de olyan formában, hogy a poézis nem gondolatokban vagy nyelvben viszi véghez az utánzást, hanem bizony papírra dolgozik. A szó nélküli élményt csak a papír két dimenziójává képes kalapálni, tehát a képkalapács nem kizárólag a képek üvegcserepekké történő szétverésére, hanem sajátos precíziós összekovácsolására is alkalmas. A költői képeket (vagy a költői képekkel az életélményt) úgy lehet kiérlelni, (anyaggá) erősíteni, tömöríteni, hogy egy anyagi felületet használunk. Sirokait gyakran foglalkoztatja ez a síkká fejlődő szilárd dimenzió. Talán azért fontos ezekkel a távoli, elméleti vonatkozásokkal is számot vetni, mert Sirokai költészetének másik erénye – és egyben furfangossága –, hogy jó érzéke van a könnyed hangulatokhoz, amelyek elfedik ezeket a kérdéseket.

Furcsa, látszólag távoli motívumok jönnek számításba ezen érzékenységének és kiváló, precíziós képalkotásának igazolásához. Feltűnően sok ipari létesítmény kerül szóba a szövegekben. Figyelmét leköti az autóbontó, a fűrésztelep, a finomító, a szerelőcsarnok. Ezek mind a költői képek szétszerelésének, széttörésének kapcsán merülnek fel – ez a kalapács terepe. Sirokai ugyanis az egységes látványokat ragyogó eleganciával és hideg hatékonysággal szereli elemeire, és költészetének ereje abban áll, hogy cseppet sem kívánja ezeket összerakni, hanem üvegcserepeit, úgy, ahogy vannak, összeforrasztja. Ezzel pedig üdvös nehézségeket szerez olvasójának, mert az először egy széttartó vízióval találkozik, s csak később tűnik fel, hogy nem igazi szétroncsolásról, hanem egy speciális, szétesésében megszilárduló költői képélmény megteremtéséről van szó.

Az Origó című költeményben „a szoba visszapillantása” játssza a főszerepet. A harmadik versszakban, a vonatablaktájhoz hasonlóan, egy busz megy el, amelynek – bár ez a busz „visszapillantása” kifejezésbe van sűrítve – innenső és túlsó plexi-reflexiói egymásba vetülnek. Sík-élmény ez térben, vagy tér-élmény síkban? Vagyis miféle képiséggel van dolgunk? Ez a döntő kérdés, ez Sirokai nyitja.

De vizsgáljuk tovább a buszt. Ennek a versnek az utolsó három versszaka maga a fentebb szóba hozott autóbontás: az üvegtáblák tükörképeinek, fényvisszaverődéseinek szétbontása, és az e mentén végbemenő megzavarodás tapasztalatát találjuk – nem tudni, hol a vonatkoztatási pont. A versbeszélő ugyanis („ülök szemben az ablakkal”) a tükröződések bármelyik hatványán lehet; lehetséges, hogy a tükörkép ül az üveggel szemben („nem látok ki magamon”).

Ugyanez az átjátszódó látvány figyelhető meg a 99 című versben is, azzal a többlettel és egyben a fentiekre vonatkozó bizonyítékkal, hogy itt a versbeszélő is kap egy optikailag sziámi ikermást, méghozzá úgy, hogy az egy nyelvi alakzatban is leképeződik: „Egy ablak mutatja szemben /sötétebb felem, jobb lenne / most nélkülem nekem, mint / a fodrásznál, huszonöt percig / bámulom az arcom, egyre ismeretlenebb. A presszóból is / néznek, az utcán is, néz a busz is, / aztán elmegy” [kiem: K. F. Á.].

Végül az elrelativizált térmélység rétegzettsége helyére az „ülök az ablakban” létmódja áll (Origó). A beszélő tehát transzparens: a szoba és az utca oda-vissza tükröződésének fókusza. Eleven ablakretina a térben. Erre utal a második versblokk címe is, az Ablakonálló.

Pazar, ahogy Sirokai a két ciklust összefűzi – minden túlzás nélkül zseniális. Ez annak is köszönhető, hogy a Képkalapács utolsó darabja, A Népszínház utca felett önmagában is csúcsteljesítmény. Foglalatául szolgál a megelőző verseknek, mindeközben pedig megalapozása, és a következőkhöz vezető út kiindulópontja. Egyfajta nekirugaszkodás. „A tűzfalat, a csempe kéményt, / az ablaktokot, ahogy elengedem, / a macskakő nyikkanását, a földetérést, / írom, hogy ne kelljen ott állnom / a félelem, a szabadság, a szomszédos, / fényes fogalmak felett, hogy írhassak / huzatban, nyitott ablaknál – a bukás felett, / miközben minden mást elengedek” – írja a legvégén. A szétvert és sűrített ablak-képek után egy szuicid aktusmagaslat következik be. A ciklushatárok úgy tűnnek fel, mint egy se ide, se oda nem tartozó sajátságos létállapot (ablakonállás) vagy egy stációk közötti elővételezés pillanata – a továbblendülés költői pozíciója. Ez az a terep, amelyet Sirokai kihasított magának: a képben állás poézisét.

A rejtekező, elfedett optikumhoz visszatérve a kötet címében is megjelenő poharat helyi értékén kell kezelnünk, Sirokai ugyanis egyrészt nem üvegben gondolkodik, hanem ablakban; másrészt ha valaki figyelmes, az Üveg című költeményben (szinte egyetlenként) megjelenő üveg nem is látvány (vagy nem elsődlegesen az), hanem hangzó dolog: „a vizespoháron köröz egy figyelmetlen ujj” – ebből jön létre „a bántóan magas hang”.

Az optikai viszonyok megzavarása, szétszerelése tehát nem szabad, hogy félrevezessen. A képkalapács nem széttör, hanem tömörít. Ha ugyanis a képek kiüresítése menne végbe egyfajta széttörés által, akkor Sirokai költészete kevéssé lehetne képalapú. Márpedig nagyon is az. Különös, szokatlan módon tagolt látványok jönnek nála létre, de ez illúzió: a kép nem hasad, lyukad rá mintegy az átlátszóság révén egyfajta ürességre. A látvány mindig tömör; a látásnak végpontjául szolgál még akkor is – s ezt használja ki Sirokai –, ha a képek illuzórikusan vetülnek egymásba; még ha egy halvány látványon keresztül egy opálos képbe merülünk is. A látás csak eddig tart, csak a képig ér el. A gondolat – egyéb költői eszközök révén – persze megpróbál túllendülni, de ez már nem képi tartomány, Sirokai pedig elsősorban ebben a szférában otthonos és sikeres.

Mindent összevetve tehát, nem szabad felülni a kötetcímnek, illetve a kiüresítettnek tűnő képeknek. Sirokai nagyon ravasz. A borító-tervező is. Feltűnt-e valakinek, hogy Fehér László Vasrajzok című munkájából készült, vonalrajz-embereket ábrázoló borítókép finoman, alig tapinthatóan (láthatatlanul) dombornyomott? A sziluett tömör, ahogy a kép is. Per definicionem nem lehet üres és átlátszó.

Ennek megfelelően Sirokai költészete sem kopár, szerkezeti és kiüresített-eszköztelen. Gazdag poétika: száz okos és elragadó csapdát írt az olvasó számára.

Sirokai munkáinak van azonban két gyenge pontja. Az egyik a rímhelyzet. Alig néhány versben használ rímeket (pl.: Arany, Nőszünet), amelyek döcögnek és amelyeken a rímkényszer nyomot hagyott. A többi költeményében is megjelennek rím- és asszonánc-sejtelmek, amelyek remekül illeszkednek Sirokai kimunkált prozódiájába, sőt meg is emelik azt. A másik felróható dolog, hogy bár költészetének optikai vetületei vannak előtérben, túl sokszor él a „fény” szó használatával. A legtöbb esetben izgalmas nyelvi alakzatokban, képekben és metaforákban jelenik meg, viszont vannak helyek, ahol a „fény” köznapi elkoptatottságán nem tud túllépni. A lumineszencia túlságos nyilvánvalóvá tételének gyanújába keveri magát. Célozgatás nélkül is kitűnne ez a rafináltabb és cseppet sem hétköznapi gondolataiból, képeiből. Ezek az apróságok természetesen nem képesek arra, hogy eluralják a könyvet, így az értékéből mit sem veszít.