„előbb tanulj meg vágyakozni, és találsz tárgyat is hozzá;

nem akartál beszélni az éj-
szakádról sem, összesen ha
három órát aludtál, felszíne-
sen vagy rémekkel, félre-

verő szívvel, azóta is minden
éjjel, leginkább a szorongás-
sal háltál, a kifuthatatlannal,
meg az önmarcangolással, mi-

kor tervezte el, mennyire vagy
hibás te, viszont ami most tény-
leg bánt, az az, hogy mégis-
csak hiábavaló volt a ma dél-

előtt, hiába kísérgetted, hiába
karoltad át, vigyáztál rá, hiába
voltál te a megértő, mert túl
későn láttad csak be, neki egy-

szerűen szüksége van arra, hogy
kivárja, a héten találkozzon
a kulcsosemberrel, aki vissza-
adja a kulcsait, már ha vissza

kell adnia, mi lehet még ebből,
mit tudhat az a tekintet, de azt
hiszem, jó, hogy végül nem vál-
tál még szánalmasabbá, nem

mondtad azt, hogy nem akartad
elmondani, bár talán másképp
alakulhatott volna akkor, ha el-
fogadod az ismerősöd hívását,

hogy végre üljetek össze egy
italra, igaz, most hármasban
lennétek, de ott várnak rád csen-
desben, ne kérdezzen semmit,

és nem mondtad el, mi volt a
félkész, ám határozott terv,
mellyel tegnap este hozzá ér-
keztél, és fenntartottad, amit

az előtte való napokban el-
képzeltél (amiről nem sza-
bad lemondani), függetle-
nül attól, amit sejtettél, és

az milyen pontosan igazo-
lódott be, nem mondtad el,
hogy már e sejtéstől föld-
höz vágtad a gitárodat, me-

lyet egyébként is csak ritkán
vettél kézbe az utóbbi időben,
de lett terved legalább, sza-
vamra, jó terv volt – nem

biztos, hogy ha ma este, hol-
nap vagy a jövő évben felhív,
hogy mégis, mégis, akkor is
őszintén el tudnád mondani.”

~

bognár péternek

helyettesíthető bármi bármivel,
mindenki pótolható, nem vitás.
még jó, hogy én is.
(ne röhögj.
akkor se, ha egy, két
vagy akárhány hét múlva
esetleg azt találom mondani:
te is.)
de most tudni akarom,
nemcsak a történteket,
de a mozdulatokat, hangokat, egytől egyig.
(mekkora seggfej vagy te,
kulcsosember,
majdnem mint én.)
kérdezem, elmondja minden pórusod,
de a tekinteted nem.
mit tudhat ez a tekintet.
(te viszont azt nem tudod, hogyan kell belenyalni,
bár nem kizárt, hogy megtanulod, már ha akarod.)
és azt sem tudtam meg
– holott nyilvánvaló, kívül –,
az ágy melyik felén aludtál.
csak a ráhagyott paplanom sajnálom.
most rád vár.

extraszisztolé

cso-csobánka zsu-zsuzsának

majdhogynem gennyes jelenettel zárunk
– mondod –, zárt peron, már ha belátom.

mire belátom, addigra kilátás nincs,
és senki sem vett észre semmit.

nincs fölöttem égbolt, minek is,
bennem sincs semmi használható.

dadogásom idézed: „miért, hogy mindent
újra meg újra el kell ismételned?

akaratlanul, szándéktalanul, gyanútlanul,
bárhogyan? miért, hogy újra meg újra

ugyanazok az utak, mellékutcák, téveszmék,
zsák a foltját, jönnek elő? s ha épp nem azok,

honnan veszed, hogy épp nem azok?
ebben a csendben, ebben a tompa, fásult,

voltaképpen béna és giccses csendben
milyen morajt vélsz felfedezni?”

– és még folytatod is, majd elfordulsz,
ha már mintha elfordultam volna, megértelek.

aztán csak ennyit mondok magamnak:
fordulj el, tedd mindezt a másik oldalra

– és igen, itt az idő egy újabb xanaxra –;
hideg marad, sötét marad, vacogok,

de közben mégis kiver a veríték,
félrever a szívem, félreve, félrev.