Gyönyörű látvány, oxidvörös és okkerszínű lankák, helyenként zöldföld szigetekkel tűzdelve, majd itt-ott elszórt világos nápolyisárga és vakító titánfehér foltok, előbb ritkásan, aztán egyre nagyobb területekké összeállva, egymásba kapaszkodva. Elmozdul a képmező, és alul, jobboldalt egybefüggő sárgásfehér sáv jelenik meg átlósan. Külső szegélye játékosan szabdalt, töredezett körvonalú, és ezen a szegélyen túl egybefüggő, feketébe hajló párizsikék mélység terül el végeláthatatlanul. A Peloponnészoszi félsziget több tízezer méter magasból, műholdról. Csipkézett, fraktálszerű rajzolat ott, ahol föld és víz találkozik.

A Vizet látni összehasonlíthatatlanul többet jelent, mint látni a patakot, a folyót és a tengert. A Vizet látni több annál, mint kutat fúrni, záporban ázni, virágot öntözni, hajót építeni, vagy rettegni az ártól. De ugyanúgy több annál, mint ismerni a vegyi képletét, betéve fújni a kémiai reakcióit és tudni azt, hogy az emberi szervezet túlnyomórészt vízből áll. Az ősi kultúrákat mélyen átható szemléletmód – melyet talán helyesebb szemlélésként jellemezni – az embert körülvevő világot teljességében tette átélhetővé. Ez térbeli és időbeli vonatkozásban is értendő, tehát a pillanatnyiság, az emberi élet és az egész közösség léte vonatkozásában egyaránt alapvető érvényű. Minden szellemi vívmány, írásbeli vagy szájhagyomány útján fennmaradt emlék, épület, műalkotás és régészeti lelet egy örökkévaló, időtlen világ vízióját sugározza felénk, olyan világét, melyben a dolgok formája a külső érzékelés számára végtelen számú alakot ölthet, ám a lényegi, mélyebb tapasztalást a változhatatlan, örökkön létező erők észlelésének és ismeretének bűvölete hatja át. Ezen ősi kultúrák embere számára a jelenségek mint a fent említett erők összeütközésének, egymást áthatásának és szétválásának szimbólumai jelentek meg, és egy végső, monumentális látomásban egyesítették a tapasztalható világ egészét. A mitikus-szimbolikus szemlélet tehát valójában sokkal több, mint kultúrtörténeti hagyaték. Létállapotról van szó, amely a tudat egészét mozgósítja, kortól és helytől függetlenül, és amely a kozmoszt és a tudatot kölcsönösen egymás szimbólumává avatja. Így válik lehetővé a valódi, metafizikai létszemlélés megvalósítása.

Az analitikus, diszkurzív jellegű nyugati tudomány az utóbbi néhány évszázad során, elemzése tárgyává téve, ízekre szedte ezt a világképet, saját eszközeként használva a filozófiát, mint a „bölcselet tudományát” is, lényegesen gyengítve ezzel napjainkra a mítoszok tudatformáló erejét. Azonban gyökerétől megfosztani nem tudta, mert a metafizika gyökerei az emberi létforma legmélyebb-legmagasabb rétegében és azon túl, a minden létezést magában foglaló tudatban vannak. Néhány mainak mondható tudományos irányzat színre lépése (pszichoanalízis, rendszerelmélet, káoszelmélet, holisztikus tudományszemlélet stb.) és az elméleti fizika területén megjelenő újabb problémafelvetések jelzik ugyan a törekvést az analógiás, szimbolikus megközelítési formák integrálására, ám erre napjainkban teljességében leginkább a művészi szemlélet nyújt lehetőséget. Természetesen itt nem pusztán valamiféle megjelenítő vagy ábrázoló készségről van szó, még kevésbé a ma oly nagyra becsült „művészi önkifejezés” exhibicionizmusáról, hanem egészen pontosan a jelenségek lényegét, azok időn túli mozgatóit meglátni, érezni, átélni képes tudatról, ami mindenkor a művészi létforma alapját képezte, és képezi ma is. Ilyenformán a művészi tevékenység eredményeiként létrejött műtárgyak inkább egyfajta dokumentumai, szükséges és fontos járulékai a fent említett tudatállapotnak, nem pedig elsődleges céljai egy bármilyen más emberi tevékenységgel egy sorba állítható cselekvéssorozatnak. A szimbolikus látásmód a művészet teljességét áthatja térben és időben, és nem korlátozódik, nem is korlátozódhat leképezésre, másolásra vagy egyszerű „ügyességi bemutatókra”, és ugyanígy nem bír művészi értékkel az emberi kultúra nagy horderejű, időtlen szimbólumainak formai reprodukálása, díszítő motívummá vagy pusztán kompozíciós elemmé süllyesztése, azok mögöttes jelenségtartalmának teljes átélése nélkül. Ellenkezőleg, a művészet feladata, hogy a dolgok jelentése mögé ismét világokat építsen, visszaállítva ezzel teljes szellemi rangjukat. Valójában azt kell mondjuk, hogy az igazi művészet a priori ezt teszi, anyagtól, stílustól, formától függetlenül, abból a létmódból adódóan, mellyel a művésznek szükségképpen rendelkeznie kell, és amely minden tudatos cselekedetét automatikusan áthatja. (Tekintsünk itt el az olyan irányzatoktól például, melyek a modernizmus megjelenésével válogatás nélkül műalkotásnak óhajtottak és óhajtanak kikiáltani minden, a „művészi individuum” által akár véletlenszerűen létrehozott vagy átalakított tárgyat, és ez a törekvés – horribile dictu! – egyes esetekben még az emberi ürülékre is kiterjedt.)

A négy alapelem, úgymint: levegő, tűz, víz és föld lényegi ismerete és szimbolikus feldolgozása ősi kulturális hagyaték. Ennek a szellemi kincsnek a jelentőségéből semmit sem vonnak le a legújabb idők pszeudo-szellemi irányzatainak leegyszerűsített, a jelenségnek csak a felületét érintő értelmezései, melyek a heti magazinok asztrológiai rovatain keresztül mindenki számára, kvalifikáció nélkül hozzáférhetőként kívánják ezt feltüntetni. Magától értetődő, hogy egy mai, valódi műnek – a művész egész lényét átható szimbolikus látásmód következtében – olyan mélységben kell képesnek lennie megérinteni ezeket az erőket, hogy lehetőség szerint azokat – akár működésükben, akár a hatásuk világban tárgyiasult formáinak erőteljes és rendszerezett megjelenítése által – tetten érje és láthatóvá tegye. Egyszerű, mindennapi példával élve: egy szökőár közvetlen vagy közvetett hatásait ábrázoló kép átélhetőbbé teszi mindazt, amit a víz pusztító energiája jelent, mint esetleg magának a víztömegnek a puszta képszerű megjelenítése. Ugyanígy a kopár sivatagi tájból buján kiemelkedő oázis vegetációja a lehető legérzékletesebben idézi meg számunkra a víz életet adó és tápláló erejét. A közelmúltban készült űrszonda-felvételek, melyek a víz eróziós tevékenységének nyomait mutatják a Mars felszínén, világszerte megdöbbentő hatást gyakoroltak.

A víz, bármilyen formában jelenjék is meg, az égből jön. Eleven erő, összekötő híd a szellem és a holt anyag közt. Lényege a mindenlehetőség. Bármilyen formát magára ölthet. A Víz a Mindenható könnye. Az anyag, ami a Föld, a könnyből kicsapódott só. A könny újra és újra a földre hull, és formát ad neki, és életre kel a Test. A föld halott víz, és a pára a víz feltámadt teste. Ez a vizek alkímiája, és az alkímia nyelve az örök szimbólumok nyelve, a teremtésé. És a művészeté, mert művész az, aki ezt a teremtést nap mint nap megismétli.

Ne keressük tehát a Vizet szellemétől megfosztott, pusztán anyagivá süllyedt formájában. A valódi művészetben nem fogjuk megtalálni. A bibliai özönvíz és Noé, a sumer Utnapistim legendája, Poszeidón és Njörd tengeristen, Neptunusz és az északi déróriások ma is utat mutatnak nekünk, és ha jól figyelünk, a nyári zápor áztatta haragoszöld tájban meglátjuk kirajzolódni az azték esőisten, Tlaloc arcát.

Ismét mozdul a képmező, a csipkézett partvonal közelében, a szárazföld felületén hasításszerű, sötét sávok tűnnek fel: egymást keresztező utak. Itt járt az Ember, aki az esővel érkezik és a párával utazik Föld és Ég között.