Asszem, az idén inkább kihagynám az egészet, gondoltam. Nem tudok ajándékokat választani, megvenni pláne, nem akarom, hagyjatok, kedves anyu, apu, barátaim és feleim, kérve kérlek, ne akarjátok, hogy az idén csináljak nektek karácsonyt. Nem akarom, hagyjál. Feldereng, amint a munkahelyemen állok a műfenyő műpirosezüst műboájával a nyakamban, mert, ugye, éljenek a céges karácsonyok, és még el is bőgöm magam, annyira nem akarom. Nem akarom, hagyjál.

Mindenhol azok a francos mikulások meg szarvasok, és akkor ez még nem is az igazán durva rész, a fenébe is, lassan egy lépést sem tehetsz anélkül, hogy föl ne rúgnál véletlen egy rudolfot vagy egy szantát. Nem akarom, hagyjál. Kivilágítva a világ olyan szánalmasnak látszik, mint egy romjaiban dizőzködő negyven éveskurva. És mindenhol csak a kari-ajiról hallani. A céges kari-aji, a papim kari-ajija, a párom kari-ajija, a kutyám, a macskám meg a díjnyertes tengerimalacom kari-ajija. Nem akarom, hagyjál. A liftben persze elkezdem énekelni a Santa Clause Is Coming To Town-t, nyilván valamelyik üzletben ragadt a fülembe, és most gyűlölöm magamat, mert azt énekelem, amit nem akarok. Szantaklauszizkamingtutáon, szantaklauszizkamingtutáon, szantaklausziz-kaming-tu-táááon.

Nem akarom, hagyjál. Támad a pulyka, a halászlé, a bejgli, és főleg támad a cukormázas küldd-tovább-képsorok tömkelege, a szeretet-spamek, basszus, képeslapokat kéne írnom, de nem fogok azért se. Még onlájn se. Sehogy se. Szóval nem akarom. Szóval kihagynám. Pedig tavaly ilyenkor még nem értettem, hogy lehet így hozzáállni a karácsonyhoz. Tavaly ilyenkor még a fiúmat cikiztem, amiért karácsonyitisze van, imádtam, hogy minden olyan jólesően giccses, és gurgulázva nevettem csak az egészen, mert tudtam, hogy otthon a saját fácskánk vár, épp úgy, ahogyan szeretem, ahogyan szeretjük, gyertyákkal a szobában mindenütt, mindenütt, csak nem a fán. Most meg tessék, a fiú elment, nekem meg karácsonyitiszem van. Elkaptam, vagy mi.

Aztán mégis az lesz, hogy hazajövök, útközben szerzek fehér gyertyát, a virágosnál veszek fenyőgallyat, fagyöngyöt meg egy apró cserepes fenyőt. Mert igaz, hogy karácsonyitiszem van, de vannak amolyan megrögzött dolgaim is, hogy ilyentájt legyen a lakásban fenyőág. Ha nem köszönök legalább halkan, morogva a karácsonynak, még elviszi a szerencsémet. Szóval, mégis lesz fenyőszag, gyertya, meg hasonlók. Aztán meg hazamegyek a családhoz, karácsonyi vacsorát főzök, csirkét szerecsendióval, gyömbérrel, császárszalonnával, áfonyával, ananásszal, rummal és mazsolával, és rizst csinálok hozzá, mert a rizs jó, a rizs fehér és nyájas. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy a karácsonyitisz halott. A karácsony meg él. És ott vagyunk mind, együtt. Aztán meg majdcsak. Majdcsak lesz valahogy.