A tél egybeterelte a családot. Arról szó sem lehetett, hogy az egész házat folyamatosan fűtsék nagyanyámék, ahogyan mi sem tehettük otthon. Mindenki úgy intézte a dolgát, hogy néha legalább melegedhessen egy kicsit az éppen lobogó tűz mellett. A hideg őszi napoktól kezdve mindenki folyton fázott, ezen nem lehetett segíteni. Majd az első meleg májusi napsütésben olvadunk föl a hosszú tél után először. Ha nagyon hideg lett, és végképpen nem lehetett másként, akkor átmenetileg pokrócok alá bújtunk, vagy hamarabb ugrottunk este a dunyha alá.

Nagyapáméknál napközben a kiskonyhában zajlott az élet, amelyik egyébként nem volt kicsi, sőt jóval nagyobb, mint az elegánsabb téli konyha. A kicsinyítés ebben az esetben a helyiség házon belüli „rendfokozatát” jelentette: itt végezték a koszosabb munkákat télen – olyanokat, amelyek nyáron az udvarban folytak –, ide be lehetett rontani sáros csizmával, ugyanis a padlója egyszerű döngölt föld volt. S itt lakott agglegény nagybátyám. A hosszú ház végében, a műhely előtt álló kiskonyhának külön bejárata volt, ahogy az összes többi helyiségnek is a házban, kivéve az utcára néző tisztaszobát, amelyikbe nem a hosszú verandáról, hanem csak a nagyszobából nyílott a bejárat. Vagyis a külön és különös életet élő öreglegény nagybácsim észrevétlen járhatott ki-be a házból.

A kiskonyhában télen csak akkor volt aranyélet, amikor a kemencébe befűtöttek. A falba épített kemence szája az udvar felé nyílott, de a meleget a szobába öntötte. Amíg nagyanyám bírta magát, hetente megrakták a búbost kukoricacsutkával, s már vetették is bele előbb a sülteket, aztán a tésztákat. Ahogy az oldalas és a pecsenye a feketére égett tepsikben sülni kezdett, részegítő illat töltötte be az udvart. A láncra kötött Foltos ilyenkor megigézve meredt a kemence ajtajára az udvar drótkerítésénél lecövekelve, s már nem is nyalta le a száját, hagyta, hogy a nyál vékony sugárban folyjék ki a szája sarkán. A friss pecsenye, a nemrég vágott szerencsétlen disznó húsából, mennyei csemege volt. Még frissen, fehér kenyérrel és savanyúval kóstoltuk meg. Maga a hús is finom volt, de a zsíros szaftba mártogatni legalább olyan élvezetet jelentett, mint az oldalas csontjáról leszopogatni a maradékot. Aztán bekerült az egész tepsistül a kiskonyha melletti kamrába, hogy ott dermedjen sötétesre a hús, miközben a megfagyott zsír egyre fehérebben világított körülötte. Egész héten eszegettük hideg sültként.

Ha ünnep jött, akkor mindenképpen készült két gyönyörű, mázas fonott kalács. Sós és édes. Karácsony reggelein is ezekből ettünk, nem a kenyérből. A sós kacsazsírral, az édes lekvárral volt felülmúlhatatlan. Ma még csak szenteste napjára virradtunk, a kiskonyhában hideg volt, a lehelet is meglátszott még, nagyapa éppen csak készült a kemencét befűteni. Mamám, vagyis nagyanyám meg a sparheldtot gyújtotta be aprófával, hiszen az ebéd és az ünnepi vacsora előkészületei is itt folynak majd. Nem a fázós unoka miatt zajlott a kétszeres fűtés, hanem a kelt tészta kedvéért. Az ugyanis csak a melegben hajlandó legalább a kétszeresére dagadni. A tortát tegnap lefekvés előtt már áhitattal megszemléltük. A diós krémjét két napja délután kevergettük fölváltva, hogy habos, könnyű legyen. S az is a jeges kamrában várta a szentestét, szépen megdermedve, a tetején a kristálycukorba forgatott kövér meggyszemek ékkövekként ragyogtak. Mamám cukrásztudománya közismerten lenyűgöző volt.

Ám a bukták és a kétféle kalács elkészítése még hátravolt. A kiskonyha nagy asztalán a lesúrolt hatalmas gyúródeszka szélén már ott sorjáztak a hozzávalók: tojással kevert vaníliásan illatozó túró, citromhéjjal megbolondított mák és házilagos meggydzsem. Meg a mintás hengeres fémtartályban a hófehér búzaliszt, a még fehérebb disznózsír a kis piros bödönben, egy kis tej az élesztő futtatásának, só, a már beáztatott mazsola mellett a tisztára mosott tojások. Bár nem volt nagyon hideg, a nagyszobában, ahol mindhárman aludtunk, reggelre majd fagypontra süllyedt a hőmérséklet. Az ágyból kiszállva szinte csípte a hideg az ember bőrét. Amikor később láttam, hogy a Forma 1-es autóversenyen milyen ügyesen és gyorsan cserélik a kereket a depóban, az jutott eszembe, hogy az én gyerekkori felöltözéseim a mindig hideg szobákban magánszámként ugyan, de erre emlékeztetnek. Aztán sipirc végig a fedett verandán a téli konyha ajtaja előtt, ki a nyitott gangra a padlásfeljáró és kamara mellett, s már bent is van az ember a kiskonyhában. Ott meg egy jól irányzott ugrással nagybátyám bevetetlen ágyába, a még testmeleg dunyha alá lehetett ugrani, ahonnan mindent szemmel kísérhettem a konyhában és az udvarban történtekből. Mamám kegyes volt, s az ágyba nyújtotta a még csak melegedő tűzhelyen éppen csak langyosodó tejeskávét a nagy szelet kenyérrel.

Estig puritánul eszegettünk, majd a vacsora lesz fejedelmi és az utána jövő két karácsonyi ünnepnap. Mire elmajszoltam a kenyeret, ki is világosodott, s jól láttam a lassan párásodó apró ablakon át is, hogy megjöttek Keresztkéék. Mamám testvérnénje meg a férje, mindenkinek csak Tata. Mogorva és gonoszkodó nagyanyám tán a világon egyedül csakis a nővérét, Keresztkét szerette, de őt rajongásig. Olyan meghitt viszonyban voltak egész életükben, amilyenre azóta sem láttam példát az egész nagy családomban. Tata lekezelt Papámmal, és már segített is a kemence fűtésében. Két gyönyörű öreg alföldi parasztember. Papám nyúlánkabb, inasabb, Tata egy kicsit zömökebb, de egy gramm túlsúly nélkül. A hátuk még mindig szálfaegyenes, a kopottas munkásruhájuk makulátlan rendben, az ing állig felgombolva, a zsíros kalap elegánsan a szembe húzva, az ősz bajszok pedig kackiásan kipödörve. Estére a heti borostát is lekaristolják majd az arcukról, s még szebbek lesznek.

Tata már lép is be a konyhába, a fali fogasra akasztja a kalapot és a rövid télikabátot, elmaradhatatlan kertészköténye mély zsebéből pedig furcsa ágas-bogas, barna növényt vesz elő.

– Na, kisonokám – kérdi, pedig neki nem is vagyok az unokája, de saját gyerek és így unoka híján már régen annak tekintenek ők is –, édesgyökeret ettél-e már?

S már nyújtja is a furcsa, tisztára mosott, barna gyökérdarabokat.

– Rágicsáld és szívogasd – tanácsolja Keresztke, aki már be is állt Mamám mellé az asztalhoz. Egyforma hófehér, kishímzéses kötényben, ezúttal hátrakötött világos kendőben forgolódnak az asztal körül, mint két öreg grácia. Egyetlen szó nélkül értik egymást, úgy dolgoznak egymás keze alá, hogy öröm nézni. Évtizedek óta sütik-főzik együtt az ünnepi menüt. Nagyon hasonlítanak egymásra, bár meg kell hagyni, hogy Mamám még mindig szebb, mint a nővére. A fiatalkori képei ragyogó szép lányt mutatnak, s ha 15 évesen nem ficamítja ki a lábát, s a szülei nem tétováznak az orvoshoz vinni, akkor nem sántult volna meg egész életére. Deformálódott a jobb lába, s ahogy öregedett, a beteg végtag egyre jobban kínozta. Én már csak bottal láttam sántikálni. Anyám szerint ezért is lett olyan kérlelhetetlen és hideg szívű vénasszony. A sánta szép lány előnyös partija ugrott ugyanis, így került a képbe a nincstelen árva, a nagyapám, aki boldogan vette el a nyomorék jobb módú lányt. Imádta és szolgálta mint cseléd egész életében. Kétszer vágták le az öreget a kötélről a padláson – a családi legenda szerint –, amikor szerelmi bánatában próbálta fölkötni magát.

Keresztke gyengébb és lágyabb volt, orrán az elmaradhatatlan pápaszem, most a köténye aljával törölgeti folyton az egyre párásodó konyhában. A paprikás krumpli is rotyogni kezd a kajla kis piros lábasban. Ahogy rágogatom az enyhén édes gyökereket, azon morfondírozom, amit mamám szokott mondani. Keresztnek folyton ókulát kell hordania, elromlott a szeme a cukor miatt. Hogy lehetséges ez? Én még a kenyérre is cukrot szórok, ha tehetem, mégsem vagyok szemüveges. De már kellőleg meleg van a konyhában, a dunyha alatt meg a kelleténél is inkább. Kiugrok, aztán bele az újságpapírral kibélelt sáros gumicsizmámba, és irány az udvar. A bágyadt napsütésben az ól felé száguldok. Bentről halk röfögés, a két főre csökken disznóállomány örömmel veszi el tőlem a szétrágott édesgyökeret. Aztán már jönnek is a fejüket fölemelve, halkan röfögve. Ballal Lalit, jobbal Dezsőt vakargatom. Értelmes szemükben gyanakvás és vonzalom. Nem csoda, majd egy hete nézték végig az ól résein át társaik brutális kivégzését. Összeszorul a torkom: ők sem érik meg az új évet. Még szilveszter előtt újra eljön a böllér a Horváth pap utcába.

Inkább az öreg, megszürkült kertkapu felé veszem az irányt. A góré mellett a két sovány macska kuporog fázósan. Mintha bóbiskolnának, de a fülük apró rezzenéseiből látszik, hogy a kukoricahalom alatt tanyázó egérkolónia mozgását detektálják. A reggel kapott tejbe áztatott kenyérhéj óta ma még nem volt más a gyomrukban. Reménykedve követnek a fejükkel, pedig már messziről kiszagolhatták, hogy ezúttal nem loptam nekik semmit a kamrából. Egyre hidegebbre fordul az idő, a kert fekete földjében lassan dermednek meg a tegnapi sárba taposott lábnyomok. A súrló fényben a szaporodó jégkristályok gyémántként csillannak meg a földön. Felkapom a fejem, hatalmas varjúcsapat repül a városba befelé. Lelkesen rikoltoznak egymásnak, s egy kisebb társaság leszáll a kertünk fagyos barázdáira. Gyönyörű kékes-fekete tollazatukon megcsillan a napfény, peckesen járkálnak fel és alá, mint a tábornokok a győztes csata után. Leguggolok, hogy ne riasszam el őket, s ők úgy tesznek, mintha észre sem vennének, egyre közelebb jönnek. Az ég alján fekete felhők tömörülnek.

– Estére havazik majd – hallom a hátam mögött Papám hangját. A karján nagy garaboly, tele aranysárga csöves kukoricával. Egy pillanatra megáll, és magától értetődő eleganciával befogja az egyik orrlyukát, a másikon fúj egy nagyot, aztán fordítva, és már kész a tökéletes orrtisztítás. Higiénikus és környezetbarát, gondolhattam volna, ha akkor ilyesmit gondoltunk volna egyáltalán. A mutatványt már nyár óta irigylem. Mikor az öreg beteszi maga után a kertkaput, megint, sokadszorra megpróbálom én is. Nem kellett volna. A varjak is elrepülnek közben, én meg fölszaladok a partra, vagyis a kert végi emelkedőre, hogy aztán onnan a lehető legnagyobb sebességgel, kitárt karokkal rohanjak lefelé, azt képzelve, hogy én is repülök egy kicsit.

A gyors ebéd után előkerülnek a kisszékek és a sámlik. Kukoricát morzsolunk. Én hamar megunom, persze, és csak nézem a ráncos, bütykös ujjú öreg kezeket, ahogyan szakszerű mozdulatokkal dörzsölik a magokhoz a már üres csutkát, s peregnek a kövér szemek a füles kosarakba. Föltámad a szél, a vacak ajtó alatt hirtelen benyalint a hideg, felkúszik a lábszárra. Papám már tápászkodik is, megy befűteni a téli konyhát. Ott esszük meg közösen az ünnepi vacsorát. Keresztke kicsoszog a hurkás tepsiért, és beveti a kemencébe. A szél egyre erősebben fúj, hallani, ahogy zörgeti az ablakot, s hajlítgatja a nagy eperfa ágait. Megborzongok, pedig még meleg van a kiskonyhában.

– A kis Jézus is fázott – mosolyog rám Tata.

Nahát, erre kíváncsi vagyok. Itt Orosházán sem az Istenről, sem a fiáról nem esik sok szó. A katolikus rokonsághoz képest ez a néhány csökönyös lutheránus mintha kirekesztené a mindennapokból az égi világot.

– Tudod – folytatja Tata –, menekültek éppen, és az Isten fia egy istállóban született. A barmok melengették, különben megfagyott volna.

Nem szólok bele, nem mondom el, hogy ezt már mind hallottam a kedvetlen, kövér öreg paptól a hittanon. Benne is van a jelenet egy színes rajzon a kiskatekizmusban. A sápadt kis emberke, ahogy fekszik a jászolban egy kiterített kendőn. Odafordulnak hozzá az ökrök, a bivalyok, a lovak, a birkák, s ott térdepelnek előtte a pásztorok, kezükben a kucsma, a jászol mellett ott ül az anyja, Mária, mellette a kopaszodó József, de annyi esze senkinek sincs, hogy betakarja a gyereket. Még jó, hogy fázik. Kíváncsian várom, milyen Jézuska kerekedik ki a történetből itt, mert arról már megbizonyosodtam, hogy a felnőttek annyiféleképpen festik le őt, ahányan vannak. Ami azért furcsa.

Közben nagyapám is visszaül a morzsolók közé, s csak úgy bajsza alatt mondja:

– Szegények voltak, sógor, ők is, mint mi legénykorunkban. Amikor először voltam a nagytemplomban, a lelkész úr éppen arról szónokolt, hogy Isten a szegényeket szereti a legjobban. Ez azóta sem megy a fejembe, bennünket szeret, s mégsem a gazdagok szenvednek, hanem mi ...

– Eriggy, nézd meg a disznóságot a kemencében – fojtja bele a lázító szavakat, nagy bánatomra, az öreg protestálóba a Mamám.

– Gyere, testvér, mi meg menjünk teríteni. Te maradsz! – rivall rám, látva, hogy velük mennék.

Tata rám hunyorít, látva megszomorodásomat:

– Tán meglepetés készül...

Csak nem? Pedig már egy hete megmondta Mamám, náluk nuku ajándék, és karácsonyfa sem lesz. Minek? Odakint közben besötétedik, a kemence ajtajából zuhog a vörös fény a gang sötét köveire. Ahogy a szél meglódul, felragyog a vörös fény, ahogy alábbhagy, elhalványul. Jaj, még hátravan egy félelmetes és kellemetlen ügy. Hátra kell menni a töksötét budiba. Az ember a fekete, büdös mélység fölé kuporodik, a deszkák között süvít be a hideg szél, s ilyenkor mindig eszébe jutnak a félig tréfás történetek a leszakadt budideszkákról meg a szerencsétlen, fekáliába fulladt gyerekekről. De végre már a riglivel matatok. A kiskonyha már sötét, csak távolabbról látszik a télikonyha félig üveges ajtaján a kiáramló sárga fény. Húsz nagy ugrás, és ott vagyok. Már nyáron lemértem. A padlásfeljáró előtt kétségbeesett jajdulás, fölrúgtam  szegény Cirmost. Már hallom a rádió halkan sercegő hangját, Esti krónika, s az orromba csap a nyíló ajtóban a konyha kevert, nehéz szaga. Rutinosan lerúgom a saras csizmát a verandán, s már bent is vagyok. Nem, nem fenyőszag, de hasonlít rá. És a sarokban egy hímzett kendővel letakart hokedlin ott áll az előkert takaros kis örökzöldje, feldíszítve. Aranypapírba csomagolt diók, nagymama sütötte habcsók, mézeskalács figurák, gyertyák, és láss csodát, vagy húsz szem szaloncukor. Az öregek mind felállnak, mamám előhúz a kötényéből egy zörgő selyempapíros kis csomagot, és felém nyújtja.

Ajándék! Egy pár gyönyörű, egyujjas irhakesztyű. Finom, drága darab, látom. Szó nélkül belefúrom magam Mamám keményítő- és levendulaszagú kötényébe, és átölelem teljes erőmből. Abban a pillanatban már patakzik a könnyem. Mit keresek én itt a világ végén ezek között a vének között? Hol van az anyám, az apám, a testvérem? Hogy hagyhattak itt egyedül? Persze, kihallgattam őket még otthon, ahogy suttognak az ágyban a közös hálószobánkban. Pénzről volt szó, hogy elittad a prémiumot, örülök, ha valahogy januárig kihúzzuk. Ebből nem lesz karácsony, Sanyi úgy is karácsonyi táborba kívánkozik, a kicsit meg anyádéknál hagyjuk. Nem lehetne másként? Nem. Egyszer a te anyád is viselkedhetne úgy, mint más nagymamák. Még sohasem marasztalta ott az unokáit. Engem is csak azért vár, hogy kimeszeljem a házat. Jól van, de ne kényszerítsük, csak ha akar – hallom még apám bűnbánó hangját. De nem merek felordítani, hogy nem akarok, nem kell karácsony, csak ti kelletek. Aztán másnap úgy teszek, mintha akarnám, mert látom, hogy ezt kell akarnom. De végig reménykedek benne, hogy úgyis meggondolják magukat, hogyan is bírnák ki nélkülünk?

– Bőgsz? – taszít el magától bosszúsan az öregasszony. – Nem is örülsz az ajándéknak? És a fa?

– Látod – vigasztal Papám –, találtam szaloncukrot a kamrában. Van vagy huszonöt éves. Fogadjunk, hogy nem bírod elharapni!

S hirtelen azon kapom magam, hogy nagyot kordul a gyomrom a nagy csöndességben. Ezen mindenki felszabadultan nevetni kezd.

– Asztalhoz – parancsol a nagyanyám, de most azt is megengedi, hogy a kint fagyoskodó macskákat beengedjem. Elnézi, hogy Cirmosnak helyet engedek a széken magam mögött. Az éhenkórász macska aztán minden falatnál jelzi a combomon a karmaival, hogy ő is kérne pont abból. Erre már nagyanyám egy célzott mozdulattal lecsapja szegényt. Stikában dobálom a földre neki meg a feketének a kolbászdarabokat.

Vacsora után a férfiak kivonulnak a verandára, ünnepélyesen, bagózni, az asszonyok meg az asztalt szedik le. Én csak végigheveredek a szúrós lópokróccal letakart lócán, s kesztyűs kezemet a fejem alá téve, darvadozva hallgatom a rádiót, amint családról és a szeretetről beszél valaki nagy komolyan. Közben Keresztke már magára kanyarítja a sötétkék berlinert, Tata pedig fejébe nyomja a kalapját, s begombolja a kiskabátot. Papám meggyújta nekik a viharlámpát. Olyan ritkán állnak a lámpaoszlopok az utcában, hogy világítani kell hazáig, különben orra buknak a vaksötétben. A kapuban szó nélkül megöleljük egymást, s a pici lámpafény imbolyogva távolodik. Közben a szél is elállt, s hirtelen a gyenge fényben megvillan az első hópehely. Aztán egyre sűrűbben keringőznek a nagy tömött, puha pelyhek.

– Hólapát? – vakkant nagyanyám.

– Előkészítve – válaszol az öreg rögtön. Ezen már muszáj csöndben röhögni, csak azt nem mondta hozzá szegény öregember, hogy jelentem alássan, őrmester úr.

– Fiatalság – mosolyodik el Papám, félreértve a vigyort –, hogy tud örülni a hitvány hóesésnek!

– A fődnek jó – mondja ki a mindent felülíró szentenciát az öregasszony. Ezt már én is tudom, a fődnek legyen jó mindenekelőtt. A főd meg jó lesz szemfedélnek, ahogy Papám summázni szokta a maga keserves életét. De most szakad a hó, s Mamám végre elengedi Foltost a láncról. Az eufórikus boldogságban a kutya maga alá húzott farokkal rohanja körbe-körbe az udvart. Csíkot húz maga után, ahogy hirtelen lefékez előttem. Mellső lábat széttárva lehajol, majd huncutul rám emeli a fejét, én meg dobbantok, fél méter magasra ugrik, és még gyorsabban rohan körbe. Én pedig széttárom a karjaimat, s merev háttal hanyatt dőlök az egyre vastagodó friss hóban. Mire észbe kapnék, Foltos már mellettem terem, és végignyalja a képemet. S végképp megőrülve, elrohan a sötét udvarban. A kabátom ujjával próbálom az intenzív szagú kutyanyálat letörölni az arcomról, de már újra itt van. Az ázott bundája szagával tele az orrom, de nem bírom megállni, átölelem a nyakát, és az arcomhoz szorítom a meleg kutyafejet. Annyira csóválja a farkát, hogy kalapálva veri le a farkával az összes havat a felettünk magasodó tujáról. Egyszeriben kirántja a fejét a karomból, halkan vakkant, és hívogatón újra nekiiramodik. Ugranék utána, de a nagyszoba ajtajában feltűnik Mamám sötét alakja, csak int a fejével: befelé.

Szerencsére egyáltalán nem kell mosakodni, csak ledobálni gyorsan a ruhát a hideg szobában, s be az előzőleg meleg téglával átlangyosított ágyba, amelyik nagyanyámék kettős ágyának végében áll. A kesztyűt persze nem veszem le, csak később, amikor a meleg dunyha alatt már végképpen beleizzad a kezem. A fejem alá teszem, s az új irha  erős birkaszaga keveredik az orromban és a számban is a kutya intenzív testszagával. Mégsem lehetett olyan rossz Jézuskának ott az állatok között, gondolom, s mintha hallanám, ahogy a hópelyhek halkan csengve-bongva a földre hullanak. Bár lehet, hogy ilyet még otthon láttam a moziban az egyik rajzfilmben, jut eszembe már félálomban. Kinyitom és becsukom a szemem, egyszerre ijesztő és mókás, hogy így is, úgy is csak a vak feketeség van előttem. Kintről behallatszik Foltos dallamos vonyítása, olyan szépen mondja, mint a farkasok. Lassacskán kezd lehűlni az átforrósodott arcom, megérzem a frissen vasalt ágynemű illatát is végre. S felhangzik nagyanyám cifra horkolás-áriája. De már nem tudom, ébren vagyok-e még, vagy csak álmodom ezt az egész távoli, ismerős-idegen világot.