(Darvasi László: Virágzabálók. Magvető Kiadó, Bp., 2009.)

„Mint minden városnak van égi mása, ami az ideák világából fénylik a valóság árnyékvilágára.” A Virágzabálók lényegében egy térség kulturális tapasztalatának újraértelmezésére vállalkozik, és egy újfajta távlatba helyezi Szeged városának jelentéskörét. A könyv ebben az értelemben rendkívül összetett, több cselekményszálat egymásba szövő, tér- és időrétegeket egymásra vetítő alkotás. A város mint motívum itt valójában felidéz, életre hív egy sajátos térségi és történelmi jellegű értelmezést. Megidézi a bonyolult, több etnikumú világot, melynek kulisszái mögött az európai (magyar) és a személyes identitás válságának drámája zajlik. A szöveg a történeteken, legendákon, meséken keresztül viszi színre a kiábrándulást,az 1848-as forradalom és szabadságharc bonyolult körülményeit és következményeit,a lélek gyötrelmeit, az ösztönök, az érzések, a szenvedélyek és szenvedések kirobbanását, a tépelődések mozzanatait: egy érzelmi (belső) és egy külső világ összeomlását.

Darvasi László figuráin keresztül jól érzékelteti azokat a kulturális toposzokat, melyek a térség, konkrétan Szeged jelentésekkel és asszociációkkal rendelkező kereteit adják a 19. században. A kultúra által közvetített információkon, a kulturális reflexió szintjén, az implicit normák színrevitelén keresztül érezhetjük a valamikor multikulturális város összeomlását, homogenizálódását, ahol hajdan a társadalmi hovatartozás tudata, ha nem is zökkenőmentesen, de akkor is a közös tudás és emlékek megosztásán alapult.

„És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik, és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha” – olvassuk a könyv mottóját Ivo Andrić Omer paša Latascímű befejezetlen remekművéből. Darvasi jól elsétáltatja az olvasót 19. századi kertjében, melyben felvázolja azt a szélesebb (kultúr)történeti perspektívát, amely hőseinek egyedi életét orientálja, melynek specifikus aspektusa olyan pluralizmus létrehozása, amely a személyek közötti kapcsolatokon nyugszik. Ez az átfogó szellemi horizont hozza továbbá létre a metaforákban „ a prezentálás formáját”, amelyek A. Danto szerint azokkal a jelentésekkel és asszociációkkal rendelkeznek, amelyekkel a korszak kulturális kerete is: „A mi városunk évszázadokon át szigetből állt, s Felsővárost sem annyira az emberi szó vagy a szekerektől összeszabdalt utcák kapcsolták össze az alsóvárosi fuvarosok és halászok házaival, a szerbek, görögök és zsidók lakta Palánkkal vagy Rókussal, mint inkább a fű zenéje, a virágok vagy a rothadó avarral játszó szél illata. […] Szeged felett a holdban magyarok táncolnak, a holdban cigányok nyúzzák a hegedűt […] újhold napján meg zsidók keringenek a templomuk udvarán. S ahogy az embereknek, úgy a városnak is van lelke, amit nem a tanácsosok, a városvédők, de nem is a hivatalos krónikaírók fognak lefesteni. S nem is az írók, az úgynevezett művészek […]. A lelkéről egy város maga dönt, titkosabb tanácsokon és rejtett összejöveteleken, ahol sem a résztvevők, sem pedig a döntnökök kiléte, származása, főképpen a célja nem írható pontosan körül.” (21. o.)

A Virágzabálók szellemi horizontja rávilágít arra, hogy a társadalmi hovatartozás tudata, illetve a „kollektív identitás” a közös tudásban és emlékekben való osztozáson alapul. „Ezekben a beszéd közvetítésével, pontosabban egy közös szimbólumrendszer használata révén osztozunk: hisz nem csupán szavakról, mondatokról és szövegekről van szó, hanem rítusokról és táncokról, mintázatokról és díszítményekről, viseletekről és tetoválásokról, ételekről-italokról, emlékművekről, képekről, tájegységekről, útjelzőkről, mezsgyékről.”(1) Darvasi szövegterében kiépül a kulturális reflexió metaszintje, ahol az implicit normák és axiómák kodifikált törvényekként lépnek színre. Egész szerzői mitológiája a 19. századi kis alföldi város, Szeged világának pluralitására épül: a lokális és nagyvilági dolgok mikro- és makrovilága ez.

A vér és a város metaforája mutatkozik itt erőteljesen. Az egyik az eredet, az etnikai hovatartozás és mindaz, amit ebből kicsikar a nacionalista ideológia, a történelem múltja és jelene. A szöveg bőven utal erre az attitűdre, hiszen itt a metaforikus eljárás az értelmezés asszociációs formáját igényli. Például Pelsőczy Klára apja mindjárt a mű elején kifejti, nem tartozhat abba a világba, ahol „atillás rokonai” ököllel verik az asztalt, s minden második szavuk, hogy magyar, magyar, magyar! Eképpen az „attilás rokon” sajátos jelkép, amely társadalmi szimbólumként jelenik meg.) A másik pedig maga a város, amelyhez nem lehet etnikai címkét rakni, a város, amelyben saját sorsunk alakul, ahova származásunktól függetlenül beleszületünk. A kulturális jegyek, illetve a történeti matéria nagyszámú jelenléte a szövegben egyszerre rejtőzködő és feltárulkozó jellegű: „Ezek között, mutatott a város felé a vajda, amióta világ a világ, mindig békétlenség volt. A szerb megveri és kifosztja a magyart, a magyar megöli a szerbet, egymás házát akarják, elfoglalják. A zsidót kiseprűzik a városból, a házába németek és magyarok költöznek. A zsidó visszajön, megveszi a szerb házát, a görög házát, a tót házát. A magyar a német helyére hurcolkodik, a német a magyar helyére törekszik, így forognak ezek körbe-körbe, mióta világ a világ. De a cigány helyére nem vágyakozik senki!” (205. o.) A konkrét valóságvonatkozás módja tehát nem érdektelen számunkra, hiszen ezek értelemmel telített struktúrák.

A Virágzabálók cselekedetének láncolatai egy kultúra, történelmi múlt azonosítható mozzanataiként felismer(het)ő mintákba rendeződnek. A nyelvi allúziók, illúziók szeszélye sodor bennünket oldalról oldalra, amely Darvasi művészetéhez – egy valós/anekdotikus/mitikus/fiktív – világot köt. A szóban forgó könyv explicite megadott poétikája és metodológiája egyértelműen mutatja, hogy nyersanyagként a valóságot használja fel. Ezért fontos, hogy a belső jelentést mennyire határozza meg a külső referencia, azok a történelmi koordináták, melyek lényeges szerepet töltenek be a regény struktúrájában. Az úgynevezett igaz- és álreferenciáknak megvan a maguk irodalmi funkciója, működésük nagyon is paradoxon, azaz az irodalmi tényeket a történelmi anyag támasztja alá, és fordítva. Darvasi regényében történelmi anyagról van szó, olyan fabulákról, mikrotörténetekről, melyek igaz voltukról tanúskodnak. Ilyenek például Széchenyi látogatása 1833-ban, majd Ferenc József császári és királyi őfelségének 1857-es látogatása a városba, amely igazi eufóriát vált ki, ugyanakkor a regényben a legterjedelmesebb társadalmi-történelmi világ ábrázolására szolgáló minta a szabadságharc körüli zűrzavar. Ennek ellenére a szöveg nem dokumentál, csupán a hamisság/igazság, fikció/imagináció/realitás paramétereinek segítségével viszi színre a dokumentációt: „A város volt vezetőit múltjuk tisztázására szólították fel, s az urak úgy ballagtak a városháza épületébe, mintha a kivégzésükre szólna az invitálás […] Általános volt a rendőri megfigyelés, cenzúráztak minden leírt szót és előadást, tiltották a gyülekezést.” (292. o.)

A Virágzabálók a magyar szellemi örökség, a politikai hagyomány jeleinek sokaságából is válogat, majd a fikcióképzésben az irónia által újraértékeli azokat.Az irónia és a humor egyaránt a kulturális különbségekre mutat rá: „Már az első napokban megállapította, hogy a magyarok a legbüszkébb foglyok, vagy inkább a legfölényesebbek. Gőgösek voltak a csehek is, de a magyarok túltettek rajtuk. A magyarokat a forradalmuk valószerűtlen szépsége igazolta, és megvolt az az előnyük a többiekkel szemben, hogy bár a harcuk elbukott, a küzdelem mindenestül az övék volt. […] A magyarok tekintetéből azt lehetett kiolvasni, ha nincsenek az oroszok, Bécs térden csúszva kéri a bocsánatukat. […] A kiválasztottság fölénye mozgatta őket, s még a maguk nációján belül is kasztosodtak, mert más volt a görög katolikusok, a lutheránusok, a reformátusok és a katolikusok társasága.” (349. o.) Illetve: „Soha nem tudtak dűlőre jutni. Mert hol a Sacher-torta volt a finomabb, hol pedig a Demel-sütemény! Általában akkor volt jobb az illető édesség, amikor éppen falták, tehát Sacheréknél mindig a Sacher győzött, és Demeléknél a Demel.” (614. o.)

Az irodalmi szöveg létét a kontextus garantálja, s így a szöveg jelentése a kontextus függvénye.Szép Imre „Virágzabálók” című előadásábanmutatkozik meg azon axióma igazsága, miszerint a gyakorlati beállítódások az adott kultúra másságot illető etikai stratégiájáról árulkodnak: „Virágzabálók!, kiáltotta színpadiasan a bécsi úr, hát miféle értelmetlen cím ez, kérem?! A virágot öntözzük, nyessük, ültetjük, szaporítjuk, keresztezzük, de nem zabáljuk.” (123. o.) E kijelentést követi a császári detektívfelügyelő kihallgatása, összeesküvés, lázadás, besúgás, kifigyelés: „Végül arra a következtetésre jutott, hogy így figyelik meg őket. A hívások után gyakran elbeszélgetett vele egy fiatal hadnagy, egy tisztviselő vagy az ízlésesen öltözött halk szavú, magát bécsinek mondó úr.” (293. o.) Tehát egy „banalizált” fragmentum a legtelítettebb értelemmel felruházva adja vissza a szabadságharc korszakát, majd mutat rá a történelem ismétlődésére, a diktatúra korszakára is: „Hányan tüntettek az ostobaságukkal, és a fajankók azt hitték, bátrak! Az attilás urak, a tejfölösszájú ifjú emberek jártatták a szájukat, mondták, ami az eszükbe jutott, és neki, Kiglnek kellett finomítani a kijelentéseik otrombaságát. […] Kigl Ede mindig képes volt a dolgok élét elsimogatni. Amit ő tett, művészet volt, poézis! […] Ő, Kigl az, aki óvja a meggondolatlan barátait a letartóztatástól, a börtöntől! Ő az, aki óvja őket saját maguktól, szellemi hiányosságaiktól, jellemük torzulásaitól, miközben az oktalanok, akik nemzetszínű masnikkal kötözik át a szívüket, és könnybe lábadt szemmel suttogják, hogy magyar, nyilván a szemébe köpnének és a megvetésükkel sújtanák, ha egy nap a tudomásukra jutna, hogy rendszeresen találkozik a bécsi úrral.” (300. o.)

Esetünkben az olvasó/értelmező nehéz feladata lesz felszínre hozni a sugalmazott szöveg lényegi jellegzetességét, azaz dokumentumanyagát, és összefüggésbe hozni a magyar kultúrával. Megállapítható, hogy Darvasi szövegében nagyon sok az olyan szimbolikus információforrás, amelyek a valóság modelljei, kulturális mintái. Ezek a kulturális minták jelentéseket biztosítanak, ugyanis viszonylag objektív fogalmakat igyekeznek alkotni a társadalmi valóságról. A várost, a tér játékát, a kanyargó labirintusokból álló Egész illúzióját reprezentáló jelminták sokszoros jelenléte, illetve megismétlése a Virágzabálókban némelykor sztereotípiává változnak. Ennek példájaként csak azt a leírást említem, amikor a cigányok kifigyelik, hogyan építenek házat a magyarok, németek, szerbek és a zsidók: „A zsidó házon csillag van, és ennyi csúcsa van annak a csillagnak, mutatta a hatot ujjaival a gyerek.” (201. o.), „A szerbeknek hatalmas udvaruk van! Abba az udvarba sok szekér fér, azokról mindenféle holmikat, zsákokat, ládákat és hordókat pakolnak, fűszereket, borospalackokat, ruhákat.” (202. o.), a magyarok házához hosszú folyosó van építve, tornác, melyen fűzött paprika lóg, az udvaron sok állat él, a ház tetejét náddal fedték. […] A németek háza olyan, mint egy palota.” (203. o.)

Tulajdonképpen kiknek a története csordogál a Virágzabálókban és kiknek az élete száradt kóró benőtte partfal? A száraz, derűtlen, boldogtalan, magányos és kiszolgáltatott Pelsőczy Kláráé vagy a három virágzabálóé: Imréé, Péteré és Ádámé vagy akár Schütz bácsié, Mama Gyökéré, Féreg úré és Levél úré, netalán a magyaroké, szerbeké, zsidóké, cigányoké, a városé vagy a Tiszáé? Árad itt minden – és az áradás ellenállhatatlan: „Ide-oda cipelte őket a víz, a szenny sűrű volt, mocskos, szeméttel és hordalékkal teli, mert felkapott és a hátára emelt mindent, amit csak elbírt. Ez a víz nem a Tisza volt! Ez a katasztrófa sűrű és éhes mocska volt, folyékony massza, dögletes áradat! Ez a víz ők voltak, a múltjuk, a sorsuk, a mindenük.” (667. o.)

Darvasi Virágzabálók című sokféle, szövevényes, epizódhálózatos szövegvilágához egy olyan aprólékos olvasási mód kívánkozik, amely „nem befalni, nem elnyelni, hanem legelészni, alaposan lelegelni” akarja ezt a nagy konglomerátumot, „fellelni az egykori olvasási módok ráérősségét”(2) arisztokratává avatva az olvasót.

(1) Jan Assman, A kultúrális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999, 138. o., ford. Hídas Zoltán.

(2) Roland Barthes: A szöveg öröme. In: A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1996, 81. o., ford. Mihancsik Zsófia.