Az irodalmi életet, ami itt nálunk van, én az év nagyobbik felében messziről figyelem. A világ balfeléről, ami az aprócska hazában irigylésre méltó állapotnak tűnik. Kétségtelen, hogy a távlat nemcsak ködösít, néha még hasznos is lehet. A baj csak az, hogy amit látok, nem lelkesítő. Érdemes-e körülírni egy ennyire lehangoló látleletet?

            Munkám része, hogy fordításra alkalmas szépprózát keresek. Bizakodva, mert másképp nem lehet. Hogy mit találok? Felsorolom. Tömérdek olyasmit, ami se nem szép, se nem irodalom. Dilettánsokat reklámozunk. De ez talán természetes.

Folytatom. Sokféle-fajta siránkozást. Önsajnálatot. Akik ezt a műfajt művelik, nem tudják, hogy nincs olyan nép a világon, amelyiknél ne történt volna valami rettenetes. És ebben a nagy kórusban mi még az aránylag szerencsésebbek közé tartozunk. Például Amerika vagy Afrika ősrégi népeivel ellentétben kultúránk, anyanyelvünk mindmáig megmaradt.

Azt képzelni, hogy a siránkozás rokonszenvet ébreszt, ráadásul gyermeteg dolog.

Lefordíthatatlan az is, amit a rövidség kedvéért úgy hívok: Baedecker-irodalom. Elhiszem én, hogy utazni jó, és hogy mást ne mondjak, Robinson vagy Gulliver, Szindbád és Verne Gyula is boldogult úrfikorában utazott. Ámbár a legtöbb ilyen globe-trotter csak az íróasztala körül rótta a köröket. Egy szó, mint száz, korunk színes prospektusainak nem csinál konkurenciát a szépirodalom!

            Jön azután a majomkodás. A tömérdek írás, ami újra felfedezi mindazt, ami odaát, a vadnyugaton már évtizedek óta a könyökén jön ki mindenkinek. Az ilyen irodalom itt nálunk talajtalan. Odaát érdektelen.

             Fordításban viccelni sem könnyű. Szellemeskedni pedig – állítom – nem lehet. A fordító kénytelen félretolni sok játékos, jobb sorsra érdemes kötetet. Persze itt is vannak kivételek. Az irónia, a groteszk például minden nyelvi közegben élvezetes.

Persze be lehet állni epigonnak, meglovagolni valami új áramlatot. De érdemes-e? Elismerés helyett legfeljebb egy kis vállveregetésre számíthat Párizsban vagy Berlinben a jó epigon.

            Lehangoló látlelet. Nem könnyű megtalálni a kivételeket. Az ember a régiektől indul el, Déry rövidprózájától, Füst Milántól, Mándytól. Az újabbak között biztos kapaszkodó Bodor Ádám, Tar Sándor vagy Gion. Mindez csak kapásból, természetesen.

            Pedig van nekünk, közép-európaiaknak olyan európai mondanivalónk, amit senki sem tud helyettünk elmondani. Például a menekülések, az elvándorlások, a ki- és betelepítések témaköre, amiről egy angolnak vagy franciának fogalma sem lehet.

            Vagyis hát valahogyan alulnézetben kellene megmutatnunk ezt a világot, amit, még ha észre is veszi, hurráoptimizmussal láttat a tőlünk nyugatabbra születő szépirodalom.

Persze lehet, hogy „betörni a világirodalomba” nem érdemes. De – tisztelet a kivételnek! – mai szépprózánk termésével nem is lehet.