Tekerni nagyapa tanított meg, épp jókor, nagyjából akkor lettem NSZK-s, ráadásul az edzéseken is illett már előrukkolni valamivel, amiért megsüvegelhetnek a srácok, úgyhogy nekem ott, a nagyszülői udvaron, azon a napon, a tekeréssel kezdődött valójában a foci, és alig vártam, hogy kora este kihívjam a szomszéd kölköket, és játék közben, mintegy véletlenül, tekerjek egy látványosat, hogy a fölgyorsuló labda meghülyítse az ügyeletes hálóőrt, amitől majd összenéznek ezek a szomszéd kölkök, és nem értik, mi van, szerénységem azonban tiltja az önfényezést, ezért szinte csüggedten elhagyom a játékteret, mert odabent már kész a vacsora, kakaó, virsli.

Tesómmal épp Zolikát vártuk, meg Mátét, hogy folytassuk az előző nap megkezdett vébét, a nagyasztal már elő volt készítve, és a napló is, amelybe az eredmények kerültek, ki volt hajtva a vonatkozó résznél, túljártunk a nyolcaddöntőn, Uruguay simán kiesett, Chile egy ideig szívósan tartotta magát, legtovább pedig Brazília bírta, hogy aztán büntetőpárbajban vérezzen el, ami nekem, aki a mexikói vébédöntő óta nem szenvedhettem a dél-amerikai futballt, bizsergető érzés volt, Máté keményen tajtékzott, de miután három hónappal nálam is idősebb volt, előbb-utóbb lehiggadt, és példamutatón tűrte, hogy a sárga-kékeknek, vagy ahogy ő nevezte őket, meg egy csomó újságíró a Népsportban: a selecaónak ezen a tornán nem osztanak lapot, amit bizonyosan nehéz lehetett tudomásul venni, hiszen egy valódi gombfocivébének irgalmatlan tétje volt, és ezt az első pillanattól tudtuk mind, akik vállaltuk a megmérettetést,

és már ebéd előtt fölsorakoztattuk a továbbjutott csapatokat, hosszúkás műanyag ibrikben árulták a gombfocit a piacon, de volt tömzsi pohárka is, abban laposabbak voltak a játékosok, és talán a vonásaik is kevéssé voltak fölismerhetők, elmosódott arcok a fényes papíron, de ahhoz képest, hogy apáék, mama elmondása szerint, még valódi csontgombokkal játszottak, és a kapus szerepeltetését tényleg az alakja befolyásolta, nem panaszkodhattunk, tetejében minden csapathoz egy vagy kettő, igazságosabb napokon három labda járt, és szép alakú zöld focikapukat helyeztünk el a nagyasztal két végén, miután túlestünk a sorsolás és a csoportokra bontás ünnepélyes ceremóniáján, és mehetett a parti, és a fölsorakoztatott csapatok férfias türelemmel várták a következő sípszót, amely egy újabb meccs kezdetét jelentette.

Jóllehet nagyapa alaposan beleköpött az ebéd utáni felhőtlen garázskapura lődözés levesébe, örömmel fogadtam a rögtönzött pedagógiát, mert ha valamire, egy furfangos, rókalelkű tekerésre, egy istenesen eltalált szabadrúgásra, noch dazu: a kettő olykor járhat kéz a kézben, okvetlen szüksége volt egy NSZK-snak, ezt követelte meg a tekintély meg a presztízs, amit a magam készítette NSZK-szerelés is növelt, fehér pólót húztam, és fekete rövidgatyát, ami attól lett különösen NSZK-s, hogy a nadrág bal szárára mama fölvarrta a trikolórt, azt az előzékeny sárgát, harapós pirosat és fenyegető feketét, és ha tehettem, ebben a mezben játszottam végig a házunk előtti mérkőzéseket, és a meccsek előtt, a bemelegítés izgalmas perceiben néha a német himnuszt is elmormoltam,

állt a házunk előtti placcon a komplett NSZK-válogatott, és ahogy a kamera a mancsaftot pásztázta, tisztán látszott, hogy egytől egyig énekelnek, legalábbis mozog a szájuk, meglehet, az idegtől és a feszültségtől, ami munkál bennük, de inkább a himnusz az, határozott, jókedvű germán nóta, áll a házunk előtt a csapat, és énekelünk,

és nagyapa a fásszín felől jövet megállt, s mint aki megelégelte, hogy komolyabb edzésmunka helyett egy Morzsi rágta gumilabdával ügyetlenkedünk, elkérte a lasztit, lehelyezte a tornác előtti kövezetre, és annyit mondott, ne így, és még azt, hogy: így, és gyors mozdulattal belenyesett a szürkére kopott gumiba, a labda pedig egy könnyed csavart mutatott be, amolyan németvárosi elegáns kiflit, majd laposan pukkant a garázsajtó farost felületén, és nagyapa megint pozícióba helyezte, és mintha büntetőt rúgna valami képzeletbeli meccsen, újból megtekerte a labdát, ami az elrúgás utáni másodpercekben megint kapott egy látványos gellert, és újból a garázsnak vágódott, és amikor ismét letette, felszólított, hogy mutassam meg, én hogyan csinálnám, és amikor a lábát az enyém mellé dugta, láttam, hogy szinte kicsattannak a visszerek a vádliján, és csupa kék és lila volt, mint egy rangadó után, amelyen kétszer negyvenöt percen át aprították az ellenfél védői,

és amikor lendített ezzel a beteg lábbal, s mielőtt a labdához ért volna, félbehagyva a mozdulatot, görbe mutatóujjával a lábfeje felé böködött, akkor vált világossá számomra, bár első eszmélésre hihetetlennek tűnt, hogy van egy pont a lábfejen, ami használható egyre és másra, amint hihetetlennek tűnt az is, hogy én erre eddig, az otthoni lazán passzolgatós, arisztokratikusan lögybölgetős focik során sosem fordítottam figyelmet, az edzéseken meg, kint a sporttelepen, nem volt rá lehetőség, ott a túlélésért küzdöttem, mert az a foci egészen más volt, mint amilyenhez én a házunk előtti göröngyös gyepen szoktam, focibb foci volt, ennélfogva utálatosabb, mocskosabb és barbárabb is,

és nagyapa böködött lefelé, hogy csüd, és azzal rúgjam, a csüddel, amiről addig azt hittem, csak a lovaknak van, ráadásul nem egyszerűen csak csüd, mert az úgy, önmagában, ő mondja nekem, snassz, ugyanis ez a ragyogó része a testnek, amire ő mutat: a belső csüd, és ott, azzal csapjam meg a bőrt, mondta, aminek, a bőrnek, abban a helyzetben, a szottyadt gumilabda fölött társalogva csupán átvitt értelme volt, mert ha ott találom el, mutogatott elszántan a csüdjére, mintha jojózna, akkor meglátom majd, milyen hálás lesz a focilabda, és hogy nem vonakodik kiadni magából azt a csavart, amit az imént, látta ő, tátott szájjal lestem, és ideje volna most már belátnom, hogy ebben, nagyjából és egészében a rüsztben rejlik a lényeg, a rüszt a titok nyitja, keresztelte át szemrebbenés nélkül a csüdöt, legyen szó szabadrúgásról, nyesésről, kiugratásról vagy beívelésről, a rüszt nélkülözhetetlen, a jó és hasznos futball katalizátora,

és én sose láttam még, hogy az elrúgott labdáim bármi különösebbet produkáltak volna, soha nem fordult elő, hogy ne azt tették volna, amit egyébként is elvártam tőlük, udvariasan csorogtak, ahová kértem, szelíden gurultak, amerre irányítottam őket, spiccel vagy egyszerűen csak mezei belsővel, néha lábfejjel is, de amit ott, a napsütötte délutáni udvaron, néhány perccel Zolika és Máté érkezte előtt tapasztaltam, minden várakozásomat felülmúlta, mert ahogy életemben először belső csüddel labdába rúgtam, az döbbenetes volt, és megint csak hihetetlen, hogy így is lehet, és hogy ilyet is, hogy az ellaposodott öreg gumilabda a kútkáva fölött ível, és mielőtt a faroston pukkan, lefelé hulltában alig észrevehetőn oldalra billen, és elegánsan, mintha csak biccentene, csavarodik egyet a levegőben, nagyapa pedig elismerőn és büszkén bólintott, hogy remek, és mielőtt megismételtem volna, ahogy aznap délután még több tucatszor megismételtem ezt a szabadrúgást, fölkaptatott a tornácra.

Túl az NSZK-s paramétereken, nem tudom, jöhetett volna-e jobbkor a megszerzett tudás, mert csak erős túlzással lehetett mondani rám, hogy eltökélten futballozom a városi serdülők között, és amikor a kapura rúgásokat gyakoroltuk, egyszer csak Cseke Pali került sorra, és akkorát bikázott a lasztiba, hogy az messze elröpült, nyílegyenesen, magasan a felső léc fölött, és mire észbe kaptam, már ott pattogott a salakmotorpályán, mint valami eltévedt világháborús golyóbis, nevetséges, a felső lécet se bírta eltalálni, gondolhattam volna, ha tudtam volna gondolni bármit, mert tátott szájjal lestem, és elfúlón nyögtem, hogy atyaisten, és hogyan lehet, hogyan képes ilyet rúgni, ami több volt holmi soványka retorikai mesterkedésnél, konkrétan arra irányult, hogy ez a nagy tehetségű Cseke Pali vegyen erőt magán, és árulja el, avasson be a titokba, mégis miképp lehetséges ekkorát és ilyet, meg aztán így, szóval mi kell ehhez, milyen láb vagy comb, vagy mit tudom én, lehet, nyakból lőtte, vagy az agyával, álltam értetlenül, és néztem a reklámtáblák tövében megállapodó labdát, mire Cseke Pali azt felelte, hogy rúgjak én is nagyot, de rám se hederített, mert már kocogott tovább, a kezdőkörbe ledobott bóják felé, jött a szokásos rituálé, futni a partvonal mentén, majd megint szlalomozni a terelősipkák között, mint KRESZ-versenyeken a keróval, utána újból futás, egy sprint és egy könnyű levezető, és megint egy sprint, állandóan futni kellett, sok-sok értelmetlen, elhúzódó futással járt ez a gyönyörű valami, amit otthon, a házunk előtt focinak hívtunk,

a hozzáállásomat nézve messze nem lett volna racionális elgondolás, példának okáért, a válogatottságról álmodozni, de legalább tudható volt: van esélyem többre vinni, mint néptáncosként,

mert miután a sokadik családi összejövetelt bolondítottam meg azzal, hogy feltüzelve a kellő mennyiségű lúdlábtól, mintegy az est csúcspontjaként, a népes família előtt néptáncba kezdtem, ami közelebbről azt jelentette, hogy aggodalomra okot adó vehemenciával ütöttem-vertem a bokám meg a fejem, míg el nem szédültem, nagynéném kijelentette, ennek a gyereknek néptáncolni kell, és slussz, meg punktum, amitől halálosan boldognak éreztem magam, mert azt hittem, a néptánc az, hogy lehet fitogtatni a gyorsaságom, hatvan méteren ugyanis lehagyhatatlan voltam, a százat viszont más fából faragták, eleve egy focipályányi hossz, hetvennél váratlanul elfogyott a levegő, nyolcvannál rútul cserbenhagyott a szervezetem, hogy kilencvennél úgy érezzem, már csak hálni jár belém a lélek, vagy azért se, és amint átbukdácsoltam a valóságos véget jelző csíkon, menten összezuhantam, ami a legendás hatvan méteres távok után elképzelhetetlen volt, kimerülten pihegni a futósáv melletti gyepen, mert erőtől duzzadva száguldottam be a célba,

ezért is tűnt ígéretesnek a néptánc, de rövid úton kiderült, hogy semmi ilyesmivel nem kecsegtet, hogy efemer örömökkel számolnom is túlzás, mindjárt az első foglalkozáson huszonhárom percet ültünk magasba emelt karral, mintha egy távol-keleti szeánsz volnánk, a jobb részek nélkül, nem pedig népi kultúra, vagy épp ebben rejlik a népiség, hogy a paraszt meg a betyár feltartott kezekkel jön elő a zsombékosból, miután fülön csípték a zsandárok, hogy lehalássza a kecsegét, de csak ezután következett a tortúra, a koreográfia, amelynek a gyakorolni előírt elemei nyomban látni engedték az otthoni táncmozdulatok hatékonyságát hogy: lófasz,

és hamar bebizonyosodott, hogy a családi ünnepeken felmutatott tehetséget itt más egységben mérik, és hogy amit odahaza prezentáltam, az nem vethető össze azzal, ami itt vár rám, és amikor az öltözőben megmutattam a srácoknak, mire jutottam autodidaktaként, hogy honnan jöttem, és milyen megfontolások vezetnek, ami a néptáncot illeti, ordítva röhögtek, meg alsógatyából kitépett gumival lődözték a combom, ami a sporttelepi edzések után is szokás volt, meg meccsek végén, mert a srácoknak, akikkel együtt fociztam, erre is maradt energiájuk, hogy a végigrobotolt kilencven percek után egymást csúzlizzák a pocsékra tapicskolt csempén,

és amikor végre egyszer futni kellett, akkor is csak tizenöt méter jutott azoknak, akik a néptáncot azért választották, hogy fitogtathassák, mennyire jók rövidtávon, vagy hogy miután lefutották a kijelölt szakaszt, szégyenlősen széttárják a karjukat, bocs, amiért jobban futok nálatok, és be kellett látnom, ezek közé én tartozom egyedül, a színpad egyik végétől a másikig kellett sprintelni, be se melegedtem, véget ért a táv, volt velünk egy lány, akiről az a hír járta, hogy értője ennek a rövidtávos témának, de mezei futásban is bajnok, és amikor ő akár egy gazella, szökellt át a színen, láttam, ahogy kisportolt barna combjában feszülnek azok a csodaszép, ruganyos izmok, és hogy hozzám hasonlóan meg se kottyan neki ez a pár lépés, és vártam, hogy összetör, magába roskad a korai vég miatt, hogy csak ennyi volt, de legnagyobb csalódásomra, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beállt a koreográfiára várók közé, mert megint ez következett, csujjogatás és ritmusra pattogás, botokat verni a színpadhoz, meg forogni a csajokkal, bolond lettem volna maradni, és jeleztem a tanárnak, aki bajszos volt, hogy igazság szerint nekem most, sőt ezúttal hamarabb kellene távoznom, dolgom van, igazság szerint, bevásárolunk vagy nem tudom, erre ő bólintott, és keresztülnézett rajtam, mert mögöttem épp bontakozott ki a koreográfia, és amikor apa háromnegyed háromkor megjelent az ajtóban, én épp a koreográfiát gyakoroltam az öltözői tükörmagányban, rajta lettem kapva, hogy mégiscsak koreográfiázok, és ugyan az én elképzeléseim szerint, de működik, de megy, és a rajtaütés ijedelmes pillanatában azonnal megadtam magam, és fölhagyván a sasszézással, kinyögtem, hogy engem ide soha, és hogy többé ne, légy szíves, amire apa nem szólt semmit, karon fogott, és szótlanul skodáztunk mamához, hogy összekaparjam az esti matekozáshoz az anyagot, mert mindig mamától indultam edzésre és néptáncra is, suli végeztével ide érkeztem, és edzések után innen indultam haza.

A mama-féle összejöveteleken nagyapa familiáris öntudattal éltette az MTK-t, aminek a helyességét a betanult szabadrúgás-technika birtokában legalábbis nem vonhattam kétségbe, bár én, tulajdon NSZK-sságom sem feledve, afféle beütésként értelmeztem, és szórakoztatónak találtam, hogy így is lehet, beütések alapján osztályozni a környezetemet, ez ilyen beütéses, az amolyan beütéses, nagyapám MTK-beütéses volt, a szíve helyén is kék-fehér vér csörgedezett, mondtam volna, ha beszéltem volna ezt a nyelvet,

és amikor a kikerülhetetlen együvé tartozás okán összeült a família a tágas németvárosi házban, mama tenyérnyi kolbászkarikákat szelt, és marcangolták a kenyeret, meg csurgatták a kovászos uborkát, és a női szeszély és lúdláb mellett a borokat is megkezdték, és tisztességesen apadt a pálinka az üvegben,

és ilyenkor többnyire vébét rendeztünk a tisztaszobában, elő az asztalt meg a gombfocis pohárkákat, ide a kapuk, oda a laszti, tartalékok, játékvezetők, leírhatatlan rutinnal dobáltuk föl a kellékeket, és következhetett a sorsolás, mindegy, csak dél-amerikai ne nyerje, Máté látványosan szurkolt a németek ellen, és nem átallotta többször is értésemre adni, hogy a Bundesliga-frizura nevetséges, amit von Haus aus habitussal iparkodtam cáfolni, kacsafarok és Modern Talking-rajongás, és az izgalmasabbnak ígérkező tornákat kivétel nélkül magnóra vettük, előkotortuk a fehérneműs szekrény mélyéről a háborúviselt fekete Teslát, ami olyan volt, mint egy hirtelen földagadt csokiszelet, és abba ordítottunk a meccsek alatt, igazi publikumot varázsoltunk a tisztaszobába, Gyula-meccseset, amikor még volt igazi közönsége a Gyulának, és dédnagyapám magával vitt, és először ott, a tátott-csukapofaszerű lelátón nyílott alkalmam szemrevételezni, milyen, amikor a hitványan meglőtt lasztira rárabol a kopaszodó hálóőr, egyenesen Lajosmizséről,

és amikor a bemelegítő derbik után előperdültem a tisztaszobából, hogy letudjam az obligát néptánc show-t, mama, ahogy ezeken az összejöveteleken előbb-utóbb, épp a hálóhely felé támogatta a vörös fejjel méltatlankodó nagyapát, mert a lúdlábas rész környékén általában már fölböfögtette magát a hovatartozásnak ez a problematikus tudata, a kicsoda is vagyok én, a honnan származom dilemmája, a beütésé, és nagyapa az első megjegyzésekre komolyan indulatba tudott jönni, de mielőtt egyetlen szót szólhatott vagy ledöfte volna keresztapámat a kolbászszelő késsel, nagyanyám megfogta a karját, hogy Laci, jóllehet tisztában volt vele, hogy nagyapa megcsappanó életkedve szoros kapcsolatban áll keresztapám meglátásaival, ami a futballt illeti, mert keresztapám dörzsölt szíve helyén zöld-fehér vér csörgedezett, szinte megbocsáthatatlanul, amit fokozott, hogy a lúdláb fölvágásakor arcát tenyerével kissé eltakarva, épp csak annyira, hogy mindenki lássa, mit skandál, játékos kiszámolóba kezdett, egy-két-há, és jött a sekélyes rím, hogy emtéká,

amire nagyanyám újból megszorította nagyapám karját, Laci, és a helyzet ilyenkor már csak fokozódott, mert vérszemet kapott Dezső bácsi is, aki viszont mint dózsásról tett magáról említést, amit nehéz volt komolyan venni, már az MTK-val is adódtak gondok, különösen amikor kiderült, hogy a három betűbe csomagolt kifejezés azt jelenti: magyar testgyakorlók, és ezeket a magyar testgyakorlókat afféle korlátoltaknak képzeltük el, akik mellső középtartásban gyakorolják a testüket valami levitézlett laktanyaudvaron, meg négyütemű fekvőtámaszt csinálnak, és feszül rajtuk a csíkos dressz, és amikor Máté elárulta, hogy az MTK-VM-ből az utóbbi kettő burkoltan bár, de arra céloz, hogy vörös meteor, végképp gyanús lett nekem ez a dolog nagyapával meg az MTK-val, sejtelmem sem volt, mit keres itt a csillagászat meg a vörös szín, de elfogadtam, hogy nem lehet másként, és hogy ez most már mindörökre így marad, mi több, a Fradit is lenyeltem, pedig az olyan volt, mintha azt mondanánk, frutti, de a Dózsához idő kellett, e mellett, hogy Dózsa György és az ő parasztjai a vérgőzös századokból, plusz törikönyv, nem volt könnyű szó nélkül elmenni, és gimis lettem, mire beletörődtem, hogy nincs gyógyír, aki az Újpestnek szurkol, mindörökké dózsás marad,

mert jött egy srác az osztályunkba vidékről, Atesz, aki ugyanúgy dózsás volt, mint Dezső bácsi, és amikor egyszer Népsportot kért az újságosnál, a kioszk fedezékében ülő dagadt úr pökhendin kikosarazta, hogy nincs, és ne is számítson rá, mire Atesz udvariasan, de határozottan meghökkent, mi az, hogy nincs reggel hétkor Népsport, de a dagadt úr kötötte az ebet a karóhoz, nincs, és hogy volt ugyan, hajdan, de most már, és elnézett a semmibe, most már sose lesz többé, ám ha esetleg, ha véletlenül egy Nemzeti Sportot óhajtana az úr, ha arra fájna a foga, így mondta, hogy úr, mesélte Atesz, leurazták őt a szeptemberi hétfő reggelben, és inkább nem kért Nemzeti Sportot, letett az aznapi hírekről, hozzátéve, hogy a jó édes muterodnak, annak fáj a foga Nemzetire, te faszfej, de ezt már csak amolyan búcsúzásképp, foghegyről vetette oda a fülke mélyén megbúvó dagadtnak.

Szinte öröm volt látni, milyen becses egyetértés tud mutatkozni dózsás és fradista között, a hírek a tévében másról szóltak, sose találtam szívderítőnek a pesti rangadókról látott képkockákat, eszembe nem jutott volna ellátogatni egy ilyen meccsre, eleve az, hogy egymásnak esni, mert én ennek, te annak, gyerekesnek tűnt csak azért egzecíroztatni a honfitársat, mert más a beütése, ez a fajta kritikai attitűd egyetlen esetben volt nem csupán megbocsátható, de kötelező is,

mert amikor fölrajzoltuk a pályát, és az eredményfüzetbe is bekerültek a csoportok és az egyes csoportokhoz tartozó tabellák, és kezdetét vette a vébé, és nyögött az asztal a rajta végzett stresszes meló súlyától, ahogy hajtottak a szélsők, és becsúsztak a hátvédek, és a szemfüles támadók sorra vágták a gólokat, és olykor emberfeletti bravúrra volt szükség ahhoz, hogy szabadrúgáskor a sorfal fölött pazarul átívelt, majd vészjóslón lecsapódó labdát hárítani tudja az ügyeletes hálóőr, mindannyian tudtuk, az első perctől fogva tisztában voltunk vele, hogy nem egyenlő eséllyel indulunk harcba, és nem az, hogy muszáj nyernem, de bizonyos csúfos vereségek, ne adj isten, a selecao eldöntőbe kerülése szörnyű következményekkel is járhat, arról meg, hogy vébédöntőig evickél, szó sem lehetett, ezért amikor valaki az utolsó percben bevarrta a győzelmet jelentő gólt, a várható fejlemények biztos tudatában már szedte is a sátorfáját, ami rohanást jelentett, és ilyenkor a legkevesebb az volt, hogy akár bedühödött hátvéd a szemtelen csatárt, felrúgtam az asztalt, és röpült az egész hóbelevanc, kapustul, ibrikestül, csatárostul, és az örömét palástolni képtelen ellenfél után vetettem magam, és ahogy a hülye filmekben szoktak, szaladgáltunk a ház körül, és miután beérve, elkaszáltam, hemperegtünk a földön, így folytatódott a duellum, a stadionon kívül, és egyszer belehempergőztünk a nyaraló mögötti csalánosba, ami egyikünknek sem volt annyira kellemes, hogy ne hagyjunk fel azonnal a verekedéssel, és ehhez mama fölbukkanása társult, aki fakanállal fenyegetőzött a hétvégi ház tornácán állva, és a főzéshez használt kötény volt a derekára kötve, és hogy az anyátok úristenit, meg ha nem hagyjuk abba, de máris, és a lencsefőzelék fölött tanítanivaló diplomáciai érzékkel bírtam rá a többieket, hogy asszisztáljanak a győzelmemhez, ismerjék el a fölényemet, akkor is, ha az aznapi tornán nem egyszer tönkrevertek, és kitértünk a jövőbeni vébék során esetlegesen fölmerülő nézeteltérések békés rendezésének mikéntjére is, hogy másnap folytatódjon az összeakaszkodás, már amikor kiöntöttük a csapatokat és megkezdődött a sorsolás, fejembe tódult a vér,

és ha ezeken a vakációs délutánokon eluntam a párviadalt, leginkább sétát tettem a vízparton, ellenőriztem az etetések helyét, mutatja-e magát a vízfelszínen lustán úszkáló domolykó, mi a pálya a snecikkel, lesz-e estére csalihal, egyáltalán: van-e mozgás, él-e a víz, és egy ilyen séta során egyszer csak lehorgonyoztam egy bajszos pecásnál, és faggattam, mi van, amire közölte, hogy ő vidékről jött, és voltaképp fingja sincs, meg hogy akár a semmibe, úgy vetette be ebbe a fasza folyóba a szereléket, meg hogy mit javasolok és hogyan, mi a tapasztalatom, és épp hozzáfogtam a beavatáshoz, kezdve azzal, mire vigyázzon a stéggel szembeni füzeseknél, amikor egyszerre Zolika hangját hozta a nekilendülő szél a gát felől, a nyaraló irányából, mintha ölnék, úgy bömbölt, ismertem ezt a hangot, a megnyert meccs utáni győzelemittas tónust, amire ez a nagybajuszú horgász is felkapta a fejét, hogy mi az isten, ezt ölik, kérdezte csak úgy magától, és biccentettem, hogy ugyan, uram, ellenkezőleg, és akár egy hiányos fogazatú matróz a képregényekben, vigyorgott ez a bajszos pecás, és ahogy visszafordult a botokhoz, illetlenül recsegett alatta a háromlábú kisszék,

és keresztapám és Dezső bácsi is vigyorogtak, és kuncogtak azzal az ő zöld-fehér és lila-fehér vértől duzzadó szívükkel, miközben mama nem győzte nyugtatni nagyapát, hogy jól van, Laci, de nagyapa morgott, hogy menthetetlen, semmi gond, lefekszünk, ez hallatszott még, ahogy mama és nagyapa a tisztaszoba felé támolyogtak,

és ahogy föltárult az ajtó, az addigi lárma és zúgás, ami bentről mindaddig kiszűrődött, a publikum jogos háborgása hirtelen fölerősödött, majd harsány, de sejthetően átgondolt anyázásba csapott át, ezt trappolás követte, és amikor mama és nagyapa eltűntek az ajtó mögött, tesóm kirohant a tisztaszobából, Máté utána, és Zolika loholt a sor végén, és átviharzottak a társalgón, és ki az udvarra, és Máté toporzékolt a dühtől, és vörösre volt sírva a szeme, veszteni szar, jó focista nem veszít,

mert Máté jó focista volt, szemre is, nyúlánk, erős csontozatú srác, együtt nyomtuk a Gyulában, mindig dicsekedtem, hogy a második unokatesómmal járok edzésre, de ha nem kérdezték, akkor is felhoztam, valahogy úgy ügyeskedtem, hogy előbb vagy utóbb, de fel legyen hozva ez a fociügy, és vele Máté, és hogy mi együtt nyomjuk a Gyulában,

az edzőnk Mátét rendre kezdőként vette számításba, és a jobbhátvéd posztján játszatta, tőle lestem el, hogyan kell becsúszni, nem tűnt nagy vaszisztdasznak, jön a csatár, és te becsúszol, így csúszott be Máté is, meg a németek a vébén, ott is voltak figyelemre méltó becsúszások, bár hajlamos voltam inkább a gólszerzőkről áradozni, ha a meccsek kerültek szóba a másnapi sorsoláskor,

de én nem csúsztam be, nem voltam az a becsúszós alkat, másfelől tér sem nagyon volt hozzá, mert soha nem léptem pályára a Gyulában, ezt kaptam a szeretett szülőhelytől, hogy egy nyamvadt meccsre se állítottak be hajtani, megdögleni a pályán a városért, egy alkalommal viszont ülhettem a kispadon, igaz, otthoni mackóban, mert akkor már biztosan lehetett tudni, hogy az edzőnk nem számol velem hosszú távon, amiért nem hibáztattam, mert mire számíthatott egy olyantól, aki az oldalvonalnál csak addig fut versenyt a kaput rohamozó támadóval, amíg meg nem esik rajta a szíve, mit kezdhetett velem, aki az üres kapura törve inkább hálásan a kapus kezébe emeli a labdát, vagy esztétikai szempontok szerint ítéli meg a kialakított helyzetet, és a felső lécet igyekszik eltalálni, és ehhez jön, hogy hatvan méterig rajong a százért.

És amikor a következő héten a kapura rúgásokat gyakoroltuk, egyszer csak én kerültem sorra, és büszkén helyeztem le az ötös bőrlabdát a büntetőterület halvány krétacsíkja és a kezdőkör közötti tágas placcra, és miután a tanultak szerint valósággal rádőltem, egy gyors mozdulattal belenyestem a lasztiba, ami fölcsapott, és pompás ívben röpült a kapu irányába, és a büntetőterület fölött jól kivehető volt a könnyed csavar, a cseles németvárosi kifli, amit ez a hálás játékszer a levegőben leírt, hogy aztán az ötös vonalán túl lefelé csapódjon, végül elegánsan, elegánsabban, mint ahogyan indult, behulljon az üres kapuba,

és a ledobott bóják felől az edzőnk szavai pattogtak, hogy a felső lécet, meg hogy illene, de nem hallottam tisztán, mit ordít, csak a summázata a dolognak, az jutott el hozzám, hogy van hová fejlődni, és hogy ez, amit most látunk, láttak, nagyjából és egészében: lófasz.